Kossuth – Kiss Miklósnak.
Kossuth – Kiss Miklósnak.
Turin, 1866. julius 14.
Kedves Barátom!
Julius 11-iki levele, a mily váratlan volt, ép oly kellemetlenül lepett meg.
Julius 7-iki levele után egész mást vártam, s mondhatom, igen nyugtalanul vártam. Mert, a mint ekkorig igen nagy hasznát vettem csodálatosan correct értesítéseinek, úgy megbecsülhetetlen tájékozást reméltem azon »causerie«-ből, melyet Önnek Thouvenel más napra igért. – Remélem, informálni fog arról is, mit utóiratilag futólag említett.
E helyett mit kapok? lemondását nemcsak a párisi s berlini megbizatásról, hanem a politikai életről is.
Ez meglepő. És szerencsétlenség a közügyre nézve, melynek igen káros következményei lehetnek.
Ha oly okok indították Önt e lépésre, miket nem ismerek, úgy azokhoz persze nem szólhatok. De ha csak azon okok indították, miket levelében említ, úgy lehetetlen azt nem mondanom, hogy határozatát sem nem értem, sem meg- nem foghatom.
Hiszen ezen okok tudva voltak Ön előtt, midőn julius 7-iki levelét irta. S abban ezeket olvasom: »Ne csodálja, hogy még Párisban vagyok. Ide jöttem felkészülve a berlini útra, de Velencze átengedésének hire stb.« És ismét, a helyzetek constatirozása után, »ily állásában a dolgoknak azt kérdem magamtól, menjek-e Berlinbe vagy nem: mindenem be van pakolva – minden órán mehetek – de – Párisban van az európai situatiónak a kulcsa.«
Ezeket irván 7-én, s az okoknak, mikkel lemondását motiválja, teljes ismerete mellett irván, lehetetlen, hogy lemondását legitimáltnak tekinthetném.
Van magokra azon okokra is észrevételem. Azt mondja Ön, hogy én Önnek személyét illetőleg is megegyeztem a hazai bizottmánynak külföldön lévő tagjaival.
Ez teljességgel nem áll. A megbizatáshoz, melyre Önt felkértem, s ahhoz, hogy arra Önt s nem mást kértem fel, azon bizottmányi tagoknak semmi köze, valamint megegyezésöket nem kértem, úgy abbai avatkozásukat el sem is fogadtam volna.
Elküldöttem Önnek másolatban a hivatalos nottát, melyet Csákynak adtam, s megirtam Önnek különösen is, hogy, mert ekkorig gróf Bismarck a hazai comité képviselőivel s nem velem volt viszonyban – jövendőre pedig a külügyek vezetése kirekesztőleg engemet illet, azért a dolog rendje, logikája hozta magával, hogy mind ezt, mind pedig azt is, hogy én, kit a küldolgok vezetése egyedül illet, Önt neveztem ki képviselőmül, gróf Bismarcknak maga a hazai comité repraesentánsa által adassék tudtára.
Azt tehát, hogy Komáromy s Csáky Ön iránt bizalmatlanságot tanusítottak – Ön visszalépését nem motiválja. Őnekik alkunknál fogva az Ön missiójához semmi közük, mint nem lehet közük a külügyek vezetéséhez, ép úgy mint nekem nem – a belügyekéhez. – Ön az én képviselőm volt s nem az övék. S ha ők bizalmatlanságot mutattak Ön iránt – engedje megmondanom, hogy ebben Önnek nemcsak nem kellett volna indokot találni a lemondásra, sőt épen arra kellett volna találni, hogy Berlinbe siessen s nevemben a dolgok vezetését kezébe vegye: nehogy Ön elhagyván helyét, justifikálja másoknak avatkozását, kiknek a kötött egyezség szerint ahhoz sem joguk sem hivatásuk.
És valóban: tudja Ön, mi lehet Ön lépésének következése? az, hogy én nem vállalhatván el a solidaritást azokért, mik Berlinben nélkülem történnek – s másrészt tudván, hogy nemzetünk engem tart a külföldről történő dolgok vezérének, – én alkalmasint kénytelen leszek magamról a felelősséget azzal hárítani el, hogy egy nyilvános nyilatkozatban tudatom a nemzettel, miként nekem Berlinnel semmi közöm. Nem engedhetem, hogy mások nélkülem gazdálkodjanak s azt supponáltassák a nemzettel, hogy én állok hátuk megett.
Ezt Ön elháríthatta volna, – ha Berlinbe megyen. Ön lemondott s Berlinben dolgok történnek, mikkel én vaktában sem solidarisalom magamat. Megirattam ezt ma telegraph útján Bismarcknak. S ha – a mint gyanítom – ama nyilatkozatra leszek kényszerítve – – gondolja Ön meg: minő következése lehet Ön lemondásának! – mert én az Ön helyét nem pótolhatom mással. Oda nemcsak tehetség, de antecedensek is kellenek.
Szegény hazám! hogy ássák sirodat saját fiaid, mind benn, mind künn.
Azt is mondja Ön, édes barátom! hogy elhatározására befolyással volt az, hogy julius 4-iki levelemben oly óriásilag félreértem Ön berlini tetteinek természetét.
Egy az, hogy nem értettem félre; még csak nem is magyaráztam semmit, csak idéztem, szóról szóra idéztem, hogy mit irt Ön.
Más az, hogy julius 7-iki levelében zálogát birom annak, hogy ez nem folyt be elhatározására.
Nem is akarok mást mint egyet említeni. Többször irta Ön, hogy Berlinben mással mint katonával nem akarnak érintkezni. Én meg többször feleltem, hogy ez nem áll, mert a hazai bizottmány képviselőivel nemcsak érintkeztek, de sőt ez érintkezésre igen nagy fontosságot helyeztek, pedig az egyik sem katona. – Most meg azt mondom Önnek, annyira nem áll suppositiója, hogy most már nem is akarnak mással mint azon képviselőkkel érintkezni.
Ez nagy részben annak következése, hogy Ön nem ment Berlinbe.
És lesznek áldozatok. Nem én – mert nekem széles e világon senkitől semmi sem kell – még a hazától sem.
Hanem tudja Ön, mi lesz az áldozat? – 1849! – s vele a haza jövendője, mert Magyarországnak 1849-en kivül mint nemzetnek, mint államnak nincs jövendője.
Pedig nagyon úgy fujják a követ, hogy Magyarországban legyenek e mentők – de aztán annak 1849-ről leterelése legyen a bér, melyet az osztráknak engesztelésül nyujtanak a porosz békekötésnél.
Nem tudom, képes volna-e még Ön a bajon segíteni – de méltó volna, hogy megkisértse. – Ez az ok, a miért kérem: »revenez sur votre décision.« Irományait küldöm. Levelei mentve maradnak minden indiscretiótól. Eddig szabadon, bár discrete véltem használhatni közléseit. – Jövőben el lesznek temetve.
Fogadja szives baráti üdvözletemet.
Kossuth.
