Kilátások az európai bonyodalmak szempontjából.
Kilátások az európai bonyodalmak szempontjából.
Ha a »közösügyi« munkálat életbe lép, ellenséges indulatokat fog előidézni Magyarország iránt az osztrák birodalom legtekintélyesebb nemzeteinél, és a nemzetiségi kérdés definitiv megoldását, úgy mint a Horvátországgali kiegyezkedést is lehetetlenné teszi; és benn és künn, keleten és nyugaton Magyarországnak ellenségeket teremt.
Már más iratomban világosságba helyeztem a czélt, melyre ezen egész egyezkedési tragikomédia intézve van.
Ferencz József császár nyiltan kimondotta, hogy a »birodalom egysége s nagyhatalmi állása« azon tekintet, mely előtt jognak, törvénynek, államkötéseknek, szóval minden tekintetnek háttérbe kell vonulni.
Ezen nagyhatalmi állás practikus értelme az, hogy az osztrák ház elvesztett németországi állásának visszaszerzését s a keleti bonyodalmaknak saját előnyére kizsákmányolását akarja munkába venni.
Ha Magyarország teljes birtokában volna alkotmányának, nem engedné magát a családi nagyravágyás ezen politikájára eszközül felhasználtatni, mert ezen politika Magyarországra halálos. Visszaadják tehát a magyar alkotmány beligazgatási provinciális rongyait; azon feltétel alatt, hogy Magyarország adja fel cserébe állami törvényes függetlenségét s nemzeti önállását, és bocsássa ki kezéből alkotmányának mindazon politikai attributumait, melyek a bécsi udvarnak hazánkra végveszélyt hozó politikáját fékezhetnék, miszerint az osztrák ház Magyarország állami létének romjain újra nagyhatalommá emelkedni megkisérthesse.
Lássuk már most kapcsolatban ezen tényekkel, hogy minő sorsot készít az európai bonyodalmak végzelmes logikája azon Magyarországnak, melyet a Deákpárt »közösügyi« munkálata ezen vészterhes politikának horgára akasztott.
* * *
Szükség magunknak számot adnunk arról, hogy szemben a függőben lévő európai bonyodalmakkal minő helyzetben volt volna Magyarország s minőben volt volna az osztrák dynastia, ha a Deák-párti boldogtalan egyezkedés közbe nem jő.
A háborúk logikájában fekszik, hogy minden háborús fél gondosan széttekint, vajjon szükség esetére nem találhat-e szövetségest az ellenség földjén egy vagy más elnyomott nép szabadságszeretetében s függetlenségi vágyaiban.
Innen a tény, hogy 1849 óta az osztrákkal háborúba keveredett hatalmak mindig tettek előkészítő lépéseket arra, hogy a magyar nemzet számvetésökbe felvétethessék.
Ha a számbavételnek hazánkra nézve nem volt eredménye, ennek oka egyrészt az, hogy nemzetünk nem mutatott kellő kezdeményezési erélyt a kedvező alkalmakat felhasználni – várta a sült galamb röptét – de másrészt s még inkább az, hogy mind 1859-ben, mind 1866-ban az osztrák ház bámulatos gyorsasággal legyőzetett s békére kényszeríttetett.
A háború eredeti czélja nélkülünk is eléretvén, természetes, hogy az osztrák ház ellenségei irántunki ingyen rokonszenvből nem folytathatták a háborút csak a végett, hogy az aluszékony magyarnak alkalma lehessen álmából szép lassan tán fel is ocsudhatni.
De minden esetre tény, hogy Magyarország számba lőn véve, mint szükség esetében tényező, az osztrák legyőzésére.
És bár léhaságunk folytán nemzetünk életrevalósága iránt a bizalom megfogyatkozott, lehetetlen mégis józan észszel kételkedni, hogy, ha a Deák-párti boldogtalan egyezkedés közbe nem jő, Magyarország a legközelebbi európai válságok alkalmával sem hagyatott volna ki a számvetésből.
Ennek pedig az európai politikában annyi eredménye minden esetre volt volna, hogy Magyarország nem tekintetett volna az osztrák házzal solidarisnak, s ha az osztrák ház megbukik, hazánk állami létele nem sodortatott volna be annak bukásába.
Ilyen volt Magyarország helyzete.
A mi pedig az osztrákot illeti, tény, hogy Szadova után a magyar nemzettel még meghasonlásban volt osztrák házat az egész világ holtnak, »cadaver«-nek tekintette, melyben többé senki sem bizott s melytől többé senki sem félt, még a bajor, még Würtemberg is hátat forditottak neki, mint a sülyedő hajónak a patkányok. Nem volt hatalom Európában, melynek Austriával szövetségre lépni csak eszébe is juthatott volna. E mellett financziái a bukás vonalára jutottak. Pénzügyi hitele nem kevésbbé mint politikai hitele veszve volt, s nincs oly vakmerő pénztőzsér a világon, ki neki többé egy garast kölcsönzött volna.
Ilyen volt az osztrák ház helyzete, s ha a Deákpárti boldogtalan egyezkedés közbe nem jő, két dolog közül egynek okvetlenül meg kellett volna történni vagy annak, hogy az osztrák ház a kétségbeesés vakmerőségével ragaszkodott volna a centralisátionális rendszerhez, miszerint nagyhatalmi állásának visszaszerzését egy desperatus végerőlködéssel megkisértse; vagy pedig annak, hogy resignálta volna magát nagyravágyási politikájáról lemondani.
Mutogatnunk sem kell, hogy első esetben a birodalom okvetlenül felbomlott volna, s Magyarország nem lévén bűnrészese az osztrák politikának, elfoglalta volna helyét Európa független államai sorában, s pedig annyival biztosabban elfoglalta volna, minthogy a szerte bomlott osztrák hatalom romjai közt Magyarországé lévén a legcompactabb s legtekintélyesebb erő, Angliának, Franczia-, Német-, Olaszországnak érdekében állott volna Magyarországban az európai egyensúlynak egy tekintélyes tényezőt biztosítani, nemcsak saját erőnkre való tekintetből, hanem azon tekintetnél fogva is, mert Horvátország a velünki szorosabb kapcsolatban Románia, Szerbia (s tán Csehország is) a velünki védszövetségben találhatják azon függetlenségnek legbiztosabb támpontját, melyre Európa józanon felfogott súlyegyenének szüksége van.
A második esetben pedig t, i. ha az osztrák ház kénytelenségből lemond vala családi ambitiosus politikájáról, nem hallottunk volna többet a »minden más tekintetet háttérbe szorító nagyhatalmi állás« követelményeiről szólani; az osztrák háznak nem lévén többé indoka magát a népek jogaival ellentétbe helyezni, visszatért volna kénytelenségből a csorbítlan jog terére (melyet soha sem kellett volna elhagynia), s Magyarországon mint alkotmányos király, s csakis mint ilyen, Csehországon mint alkotmányos cseh király s csakis mint ilyen uralkodva – és igy tovább – megpróbálta volna a jog tiszteletében s népeinek elégedésében keresni azon támaszt, melyet az erőszakban, a hatalommali visszaélésben hiában keresett.
Más alternativa nem volt volna képzelhető. Úgy hogy Magyarországnak a tavalyi háború után nem is kellett volna semmi mást tennie, mint karjait keresztbe kulcsolva hangosan nyilatkoztatni, s újra meg újra nyilatkoztatni, hogy alkotmányából egy hajszálnyit sem enged; birodalmi miniszteriumokról, delegatiókról hallani sem akar, hanem az 1791: X. sarkalatos törvényczikk minden betűjéhez tántoríthatlanul ragaszkodik, és mathematikailag bizonyos, hogy vagy megmenekült volna az osztrák ház uralmától, vagy legalább alkotmányát egészen csonkítlanul visszakapta volna.
Ezek nem conjecturák.
A politikai helyzeteknek megvannak végzelmes corollariumaik, melyeknek felismerése végett nem szükség látnoki tehetséggel birni. János Kázmérnak, Lengyelország utolsó királyának a Vasa házból, nem volt szüksége látnoki inspiratiókra, miszerint meg tudja mondani (a mint valóban megmondta) 1661-ben a lengyel Dietának, hogy Lengyelország fel fog osztatni.
Nekünk sincs szükségünk ellesnünk a szeleknek jós fuvallatait, hogy számtani bizonyossággal meg tudjuk mondani, mi történt volna Magyarországgal, ha ezt a boldogtalan egyezkedést el nem fogadja, s minek kell vele történni, ha elfogadja. – Ilyen ok, ilyen okozat, ez a történelem törvénye; változhatlan, mint a fatum.
* * *
A »közösügyi« egyezkedés folytán a helyzet mind az osztrák házra, mind Magyarországra nézve merőben megváltozott.
Magyarország lemond az 1848-ki törvények legbecsesebb vivmányáról, a független felelős magyar hadügyminiszteriumról. – Beolvasztja a magyar hadsereget az osztrák hadseregbe, sőt az egész hadsereg szervezetét, vezérletét s vezényletét, következőleg egész alkalmazását a miniszteri felelősség alól kiveszi. A hadi költségek megszavazásának jogát pedig az országgyűlés kezeiből kibocsátja.
Az alkotmányos állami élet ezen legfőbb attributumainak feláldozásával »carte blanche« van adva a bécsi udvarnak oly háborút kezdeni, a minőt tetszik, s Magyarország haderejével és pénzével rendelkezhetni. Az ujonczajánlás jogának nominális feltartása ezen »carte blanche«-on legkevesebbet sem változtat, mert ezen jog a conscriptiónak behozatala által merőben illusoriussá válik.
Ezen végetlen horderejű jogfeláldozások természetesen ösztönt és módot szolgáltatnak az osztrák háznak a »család« nagyravágyási politikáját újból felvenni.
Ő, ki ezen acquisitiók előtt cadavernek tekintetett, melynek mindenki hátat fordított, most ezen acquisitiók s a magyar nemzet politikai abdikálása folytán újra egy bizonyos erő szinében tünik fel Európa előtt. Ujra egy kis hitelt nyer s újra számíthat szövetségi combinatiókra, mire a cadaver már teljességgel nem számíthatott.
Az érdek találkozása több mint valószinűvé teszi, hogy ezen szövetkezési combinatiót Francziaországban fogja feltalálni.
Az osztrák ház családi vágyai mindenek felett oda vannak irányozva, hogy visszaszerezze állását Németországban, melynek e család századokon át feje volt s melyből a porosz által csúfosan kiszoríttatott.
A franczia pedig nem jó szemmel nézi a porosz-német egységet.
És ez igen megfogható. – Ez nem is pártkérdés Francziaországban. – Bonaparte vagy Bourbon, vagy Orleans vagy köztársaság e részben tökéletesen mindegy.
Napoleon császár azt gondolta volt eleinte, hogy a »két Németország« eszméjével Poroszországot megállíthatja a Majna-vonalnál, s a német egységnek elejét veheti.
Ezen eszme nem új a francziák császárjánál. Egy honfitársunk még 1859-ben hallotta a császár szájából e nevezetes szavakat: »Passe pour deux Allemagnes«: két Németország hagyján! de egy egységes Németországba Francziaországnak lehetetlen belenyugodni.
Megkisérté tehát Sadova után a két Németország expediensét.
De a természet ösztöne kinevette a diplomatia mesterkedését. Még meg sem száradtak a prágai békekötés irott betűi, midőn a Bajor és Baden és Würtemberg, szóval ama második Németország véd- és daczszövetségileg már a porosz kezeiben volt.
Napoleon császár csalatkozott számvetésében, mint csalatkozott Mexikóban, hol az amerikai nagy köztársaság felbomlására építé avatkozását, mint csalatkozott, midőn Bernardin de Saint-Pierre, Rousseau és Kant álmait felmelegítve az örök békét akarta felállitani, mint csalatkozott, midőn a nagy agglomeratiók tendentiáit minden megkülönböztetés nélkül generalisálta – mint csalatkozni fog, ha a keleti kérdést Candia átengedésével s a szerb várak kiürítésével megkérlelhetni véli, s mint mindennél veszélyesebben csalatkozni fog, ha az osztrákkal szövetkezik.
Tapasztalni fogja, hogy erő helyett gyengeséggel szövetkezett.
Oly tévedés, mely magát mindig keservesen megboszulja.
Magyarország lesz oka, ha a franczia kormány e végzelmes tévedést elköveti.
Mi következések fognak ebből végeredményileg Francziaországra vagy legalább a Napoleonidák dynastiájára hárulni? azt nem vitatjuk, de annyit a legkomolyabb meggyőződés mély fájdalmával mondhatunk, hogy Magyarország lesz egyik áldozata e tévedésnek, melyet Magyarország idézett elé.
Ha Magyarország a Deák-párt által munkába vett boldogtalan transactióra reá nem áll, ha saját állami függetlenségének feláldozásával nem galvanisálja fel az osztrák cadavert, Francziaország megmaradott volna császárjának azon ismeretes nyilatkozata mellett, hogy: »cadaverrel szövetkezni kábaság volna«, s mert, az osztrákot kivéve, nincs hatalom Európában, melynek kedve lehetne a német egység felbontása végett Francziaországgal szövetkezni; ez azon egységbe mint bevégzett ténybe kénytelen volt volna megnyugodni – legalább addig, míg magára hagyott német nemzet, mely nemcsak egy, de alkotmányos és szabad is óhajt lenni, a belkérdések felett maga-magával újból összevész – és Francziaország kénytelen volt volna az európai egyensúly helyreállításának eszközeit a belszabadságban s vele a franczia nemzet intensiv erejének növelésében, tán némi határ-rectificatiókban, és a holt Austria helyett itt minálunk és szomszédunkban az eleven nemietek lábraállitásában keresni, de a porosz-osztrák vetélkedésnek isméti tűzre lobbantása nem volt volna lehetséges.
Most azonban, minthogy Magyarország – saját vesztére – az osztrák ház hatalmát felgalvanizálta, a franczia szövetség kilátása ingerül szolgál a bécsi udvar szégyenérzetének »revanche«-t keresni Sadováért; az osztrák házzali szövetkezés lehetsége pedig ingerül szolgál Francziaországnak, a német kérdést bevégzett ténynek nem tekinteni.
Mondanunk sem kell, hogy Roucher úrnak ünnepélyes nyilatkozatai a franczia fegyverkezés »békés« szándokáról a világon senkit sem mystificálnak. Mint hajdan a római augurok elmosolyodtak, ha egymás szemébe néztek, épp úgy elmosolyodik a világ, ha egy vagy más diplomatát békéről hall prédikálni, midőn az egész világ Attila ideje óta soha nem látott mértékben fegyverkezik s a háború komor fellegei szemlátomást tornyosulnak Európa láthatárán.
A német egységi háború drámájának második felvonását – a magyar-osztrák egyezkedés okvetlenül előidézi.
És lesz franczia-osztrák szövetség egyik oldalon, mint volt volna franczia-porosz szövetség, ha Königgräcznél az osztrák győzött volna.
És a második oldalon? lesz porosz-osztrák szövetség. – Ez a dolgok természetének logikájában fekszik.
Mint szinte a dolgok természetének logikájában fekszik az is, hogy ezen második felvonásnál a német kérdés a keletivel fog komplikálódni.
Nem szándokom az óriási harcz valószinű peripetiáit taglalgatni. Nem bocsátkozom annak conjecturálásába sem, mennyire valószinű, hogy az orosz gyengítése végett a lengyel kérdés fel fog eleveníttetni, s hogy erre Galicziában és Bukovinában (ha nem másutt is) az orosz a ruthén kérdéssel fog felelni.
Hanem vannak e háború logikájában oly események, melyek annyira a dolog természetében feküsznek, hogy mathematikai bizonyossággal előre láthatók.
És, fájdalom, épp ezen kikerülhetlen események azok, a melyek legérzékenyebbül magyar hazánkat fogják sujtani.
A tavalyi háborúban Magyarország teljességgel nem volt az osztrák ház németes ambitiójával azonositva –- vitték erőszakkal a magyar ezredeket –megveretni (ugyan miért is lelkesültek volna annyira, hogy ne fussanak, de a n e m z e t nem volt bűnrészese az osztrák politikának s nem is tekintetett ilyennek, elannyira nem, hogy eventualitások esetére még a porosz is magyar legiót alakított.
Most a dolog egészen megfordítva áll. – Ha a »közösügyi« munkálat – Magyarország vesztére foganatba megyen, a magyar nemzet tökéletesen azonulva lesz az osztrák ház ambitiosus politikájával. A magyar ezredek bizony most sem fognak az osztrák ház német nagyhatalmi állásának eszméjéért nagyon lelkesülni; de a nemzet az osztrák politikával solidárissá lesz, – solidárissá annyira – mint Mária Terézia óta nem volt soha.
Sőt többet mondunk. A magyar-osztrák transactio idézi elé a német háborút, és Magyarországot fogja a porosz és orosz az osztrák ambitio főtámaszának s ereje súlypontjának tekinteni, s mert ennek tekintendik a hadtan legelementárisabb axiomái, arra fogják őket ösztönözni, hogy az osztrák erejének ezen súlypontját megtörjék minden áron.
Nekünk a franczia szövetség nem sokat használ. Annak ott a Rénusnál elég baja lesz a 40 millió némettel s a hallatlan győzelmei folytán büszke, önbizalmú porosz vezérlettel. Elég baja lesz vele ott a távolban; csak birja.
De az orosz itt közelünken van, s a keleti kérdés (mely a némettel okvetlen komplikálódni fog, vagy mint következés vagy,a mi még hihetőbb, mint bevezetés) – mondjuk – a keleti kérdés ily conjuncturák közt az oroszt nemcsak még közelébb, de egyenesen reánk hozza.
Horvát Boldizsár egy sallangos beszédet mondott volt a felett, hogy Magyarországnak az osztrákkali egyesülésre szüksége van, mert csak az osztrák sas védszárnyai menthetnek meg bennünket az orosz medve talpától.
Horvát urat e beszéd miniszterré tette és Szentkirályi úr komikus hetvenkedésre buzdult, s a képviselőháznak többsége, mely átalkodottan szemet húny a világesemények előtt, hogy ne lássa a mélységet, a mely fölé rohan – a többség ujjongó tapsviharral fogadta a nagy, a veszedelmes – fallaciát!
Szerencsétlen szónok! szerencsétlen többség! és szerencsétlen Magyarország! hát nem látjátok-e, hogy éppen az a fatális osztrák sas az, a mi az orosz medvét nyakunkra hozza? – Nyakunkra hozta 49-ben mint szövetségesét, nyakunkra hozza 6 7-ben vagy 68-ban vagy később mint ellenségét!! Ha az isten haragja nem vert volna meg bennünket, annak az osztrák vész- és nem véd-madárnak társaságával nyugodtan nézhetnénk elibe jövendőnknek.
Kivül esnék a történelem logikájának körén, hogy az orosz medve hazánk földére lépjen, s ha mégis a véletlennek szeszélye ide léptetné, az osztrák sas társasága nélkül elég erősek volnánk a védelemre, mert belerőnk compact volna és szövetségeseknek sem volnánk hijával, – mig ellenkezőleg az osztrák sas átokterhes társasága gyengékké teszen, mert belerőnket megoszlatja, természetes barátainkat, szomszédainkat, sőt polgártársaink egy részét is ellenségeinkké teszi, isolál a világtól, elkülönít azoknak érdekeitől, kikre különben számíthatnánk a veszély órájábán, s nem hágy fel számunkra más dicsőséget, mint hogy mi legyünk a máglya, melyen az osztrák sas megégettetik – égve magunk is.
Az osztrák társasága nekünk nem erő, hanem gyöngeség.
Igy volt az hajdan is a török időkben.
Elvesztettük a gyászos mohácsi napot – gyászost nem annyira a vereség miatt, melyet szenvedénk, mint azért, hogy az osztrákot nyakunkra hozta, – de a mohácsi nap után még egy árva falunk sem maradt a török birtokában; az osztrák sas segítségének köszönhettük, hogy később hazánknak két harmadát elvesztettük, – a visszaszerzést ellenben saját emberségünkön kivül köszönhettük a német-birodalmi népeknek és fejedelmeknek, de nem az osztráknak, a ki Zrinyit Szigeten veszni hagyta, s a kit magát is Szobiczkynak s a bajornak kellett megmenteni.
A mint hajdan volt, úgy van most is.
Az osztrák sas társasága nekünk nem erő, hanem gyöngeség, nem védelem, hanem veszély.
És Horvát Boldizsár úr az osztrákban Magyarország mentségét látja! Éppen úgy okoskodik, mint ama szomorú emlékű aristocraták, kik 1527-ben a Habsburg-háznak kezébe dobták Magyarországot.
Sülyedésünk, szenvedéseink, az államok sorából kitörültetésünk 340 éves történelmének intő szózata kiált felénk, hogy óvjuk magunkat az átokterhes hiba ismétlésétől.
De úgy látszik, a magyarnak hiába irták a történelmet. Nem okul semmin. Még csak saját kárán sem. Sőt megtapsolja a hangzatos szavakat, melyekkel őt a vesztőpadra nógatják.
* * *
Mondottuk, hogy, miután Magyarország állami függetlenségének feláldozásával az osztrák császári nagyravágyást újra felgalvanizálta, ez minket poroszszal-oroszszal háborúba fog keverni.
És mondottuk, hogy e háborúban, melynek viharszele már naponkint érezhető Candiától és Bolgárországtól Luxemburgig, a német kérdés a keletivel complikáltatni fog.
Nem lehet egy józan eszű ember Európában, a ki ezt be ne lássa.
E complicatio hazánkat és minden mások felett hazánkat végetlen veszélylyel fenyegeti.
Minap Stratimirovics képviselő interpellatiója folytán Andrássy Gyula gróf miniszterelnök azon meggyőződését fejezte ki, hogy »ő Felségének sem mint austriai császárnak, sem mint Magyarország királyának nem állhat érdekében a keleti népek békés kifejlődését bármi úton akadályozni«.
Nem akarjuk taglalni, hogy gróf Andrássy Gyula meggyőződése mennyi súlylyal bir a bécsi politika mérlegében.
Azon állításával sem akarunk foglalatoskodni, hogy a szerb várak kiürítésének érdemét egyenesen és kirekesztőleg az osztrák külügyminiszter számára sequestrálja.
Remélni akarjuk, hogy lassan majd vigyázóbb leszen kifejezéseiben, s nem fog olyasmit mondani, a mit Konstantinápolytól Londonig s Pétervárától Flórenczig minden »cabinetben« kinevetnek.
Hanem szerencsét kivánunk Ferencz József császár »kedvelt hivének«, a magyar »királyi« miniszterelnök úrnak azon könnyűséghez, melylyel ily hamar eltanulta a bécsi mesterséget, nagy szavakkal semmit sem mondani.
A keleti népek »békés kifejlődésének« nem akadályozására szorítja a bécsi udvar érdekét – »Nesze semmi, fogd meg jól.« – Ez éppen úgy hangzik, mint mikor némely amerikai diplomata a rabszolgaság kérdésének békés kifejlődésről beszélt.
A hangzatos szavakra az élet amaz irtózatos polgárháborúval felelt, melyben másfél millió fegyveres ember volt csatarendbe sorakozva.
A keleti kérdés nem békés kifejlődés kérdése. Oly kérdés az, mely miatt »egy világ fog vérben állani.« És tudja-e a miniszterelnök úr, miért? Azért, mert Magyarország; lemondva függetlenségéről, magát az osztrák politika horgára akasztotta.
Ennek következtében a keleti népek két, egymás iránt ellenséges ambitiosus hatalom közé lévén szoritva, azon kényszerűségbe vannak helyezve, hogy vagy egyik vagy másik felé lesznek kénytelenek gravitálni a válság órájában.
Neutralisok nem maradhatnak. – Ez kétségtelen: Nem szükség ismételnünk, mit már más helyütt világosságba helyeztünk, hogy nem az osztrák lesz az, a mely felé gravitálni fognak.
Ne is higyje senki, hogy az orosz ezen gravitationális kénytelenségnek nem fogja tudni hasznát venni.
Nem fogja ő azt mondani szerbnek, bolgárnak, bosnyáknak, hogy őket absorbeálni akarja.
Ellenkezőleg, szabadságuknak, függetlenségüknek kivivására fogja felszólítani.
A szerbeknek a nagy Szerbiáról fog szólani, melynek Bécsben még csak nevétől is irtóznak, s nem is fog szorítkozni csak a szerbekre.
A horvátoknak fel fogja mutatni Illyria s Dél-Szlávia képét az osztrák birodalom romjain.
A románoknak Dácziáról fog szólani, és – de hadd ne folytassuk e képeket, legyen elég honfitársaimat komolyan felhivnom, gondolkozzanak a felett, mit. az előző fejezetekben a horvát kérdésről, a nemzetiségi kérdésről és Csehországról mondottam.
És még egyről gondolkozzanak.
Volt idő – nem oly régen még, – midőn Románia fejedelme Napoleonra vonatkozva azt szokta volt mondani: »que l’Empereur ordonne, je ne suis que le Lieutenant de l’Empereur (parancsoljon a császár, én csak helytartója vagyok).
Ilyen volt Napoleon császár állása Bukarestben, s ennek folytán, bár Kuza fajunknak halálos ellensége volt, mégis vannak, kik tudják Magyarországon, mi készült azon oldalról akkor, midőn még oka volt a világnak hinni, hogy a magyar független akar lenni, s mert ez akar lenni, az osztrák háznak természetes ellensége.
Kuzát elkergették. Megérdemlette.
Napóleonnak csak akarnia kellett volna s Kuza helyét egy franczia marsall elfoglalhatá.
Ő feladta a franczia positiót Bukarestben – s Hohenzollern Károly a fejedelem.
Gondolkozott-e Deák és pártja, midőn Magyarországot, az osztrák dynastiális politika horgára akasztva, a poroszt esetleg ellenségünkké tette; gondolkozott-e arról, hogy mit teszen e szó: »Hohenzollern Románia fejedelme«, kapcsolatban az imminens európai complicatiókkal?
Tavaly is háború volt az osztrák és porosz között, de a magyar nemzetet a porosz nem tekintette ellenségnek, sőt eventuális szövetségesének tekintette, s mert ennek tekintette, ismét vannak Magyarországon, kik tudják, mi volt készülőben Erdély határa felől.
De a »közös ügyek« átokteljes alapjára fektetett kiegyezkedés a szerepeket egészen felcserélte, Magyarország osztrákká lett, tehát a legközelebbi háborúban a porosz ellenségünk lesz. – És mi lesz akkor készülőben Erdély határa felől? – –
Az, hogy 80 vagy 100 ezer román katona fog utra indíttatni porosz érdekben, az osztrákká lett Magyarország felé.
És mit vár ez esetben Deák az erdélyi stb. románoktól?
Mit várhat? – mi választást tartottak fel számukra a pragmatica sanctio Lustkandeles magyarázgatása felett a jelennek végzelmes követelményeit mellőző országbölcsek?
Szegény Erdély! Szegény Magyarország!!
* * *
Ily conjuncturákkal kapcsolatban hozza a »közösügyi« transactio szegény hazánkra a német és a keleti kérdést, az orosz-porosz háborút, melyet oly könnyű volt volna hazánkról eltávolítani.
Mi nem mint osztrák ellenségek, hanem mint osztrák bűnrészesek fogunk számba vétetni.
Magyar legióról többé nem lesz szó, hanem lesz szó cseh, horvát, szerb, oláh legióról.
Nem hiszszük, hogy a minden oldalról reánk özönlendő vész között a Szentkirályi Mórok harczias hevében szegény árva hazánk egy biztos horgonyt találhasson.
A fenyegetőleg közelgő óriás harcz végkimenetele iránt conjecturákba nem bocsátkozhatom.
Hanem az alternativa tisztán áll szemeim előtt.
Ha az osztrák ház németországi felsőbbségét visszaszerzi, annak egész súlyával fog reánk és a társországokra nehezedni, hogy a magyar korona históriai függetlenségét teljesen absorbeálja.
Ha pedig legyőzetik, sikertelen kisérlete a birodalmat szét fogja bomlasztani, de szétbomlasztja úgy, hogy a szerte omló romok súlya Magyarországot is eltemeti, mert a szétbomlással mi nem mint önálló tényezők jelenendünk meg, kikkel számolni kell, hanem mint préda, melylyel a győztesek rendelkezendnek.
* * *
Azonban még nem késő a hazát megmenteni. Lökje vissza az országgyűlés a »közösügyi« javaslatot.
Ragaszkodjék az 1861-ki felirathoz.
Követelje vissza az alkotmányt egészen csorbitatlanul, követelje vissza az 1848-ki törvényeket.
Ne hagyja magát »királyi« miniszteriumokkal mystifikálni, mikről a törvény semmit sem tud.
Ne újjongjon a honvédelmi miniszterség felett, melynek értelmét a budai hadparancsnokság nevezetes nyilatkozatai keserves világosságba helyezték.
A magyar törvény magyar hadügyminisztert ismer. – A ki, ha volna, tudná, hogy a magyar hadsereget az alkotmányra feleskettetni; – az idegen ezredeket az országból kiutasítani s a magyarokat visszahivni kötelessége stb.
Nem adja meg az osztrák?
Ha meg nem adja, elvész. – Mi pedig szabadok leszünk.
Ha pedig megadja, annyit legalább nyer a magyar nemzet, hogy nem ő lesz a máglya, melyen az osztrák sast Európa elégeti.
Ha az európai bonyodalmak nem volnának anynyira égetők, a Deák-párti boldogtalan egyezkedés mellett sem esnék kétségbe nemzetünk jövendője felett, mert meg vagyok győződve, hogy a rideg valóság az illusiók mámorát hamar el fogná gőzölegtetni, s a kijózanodott nemzet visszanyerné erélyet, azon okvetlenül elkövetkezendett tapasztalással, hogy, a mit az országgyűlési többség most számára megszerzett, az nem a magyar alkotmány, hanem egy minden állami attributumoktól megfosztott provinciális tengés, hitvány rongydarab, mit a hagyományos osztrák hitegetés tricolor szinre mázolt, hogy a gyermek örüljön neki.
De tartok tőle, hogy a kiábrándulásra nem lesz idő. Nem hiszem, hogy a porosz és orosz hajlandók légyenek francziának s osztráknak időt engedni, hogy teljes erővel neki türkőzhessen. S azért intjük a nemzetet, ne késsék visszavetni az egyezkedést.
Oly időket élünk, midőn az események kereke sebesen forog, a veszély hamar elkövetkezik, s ha egyszer nemzetünk a közös ügyek elfogadásával öngyilkossá lesz, a késő bánat nem ad számára feltámadást.
