Miért volt eredménytelen az 1868-iki háború Magyarországra nézve?
Miért volt eredménytelen az 1868-iki háború Magyarországra nézve?
Kétségtelen, hogy ama galád mesterkedések, melyek különösen a hires húsvéti czikk óta Magyarországban a közszellem elaltatására s a közvélemény félrevezetésére osztrák érdekben történtek, kiszámíthatlanul sokat ártottak a nemzeti ügynek az által, hogy bizonyos kelendőséget szereztek azon balhiedelemnek, mintha a trónfosztott osztrák ház uralkodásának isméti törvényszerűsítése, mit a diplomatia simább nyelvén Austriávali kibékülésnek kereszteltek, Magyarország javára szolgálhatna. Azon egyesek, azon családok és azon osztályok; melyeket az absolut bécsi kormánynak sikerült a közügygyel szembe állított magán érdekek kapcsaival részint magához fűzni, részint hálóba keríteni, nem is mulasztottak el semmit, hogy a könnyenhivőkkel elhitessék, miszerint az osztrák barátok, a haza ügyének ezen bűnös ellenségei a törvényes állapot helyreállítására törekszenek, és hogy elhitessék, miszerint a bécsi udvar kész az ország valódi érdekeinek kielégítésére kezet nyujtani.
A nép milliói azonban, a nemzet jobbjai által benn a hazában közvetlen érintkezések útján felvilágosítva, értik és tudják, hogy minden csak ámitás; mert Magyarország érdekei kielégítve, jogai teljes épségben helyreállítva nem lesznek, nem lehetnek mindaddig, míg Austria fel nem bomlik s a Habsburgház uralkodása, a civilisatiónak ezen anachronismusa meg nem semmisül.
Hasztalanul kiáltozik tehát a szolgasereg az uralkodó bölcsességéről és a magyar nemzet iránti jóindulatáról, hasztalanul erőlködik álokoskodásokkal bizonyítani a Magyarország és Austria közt soha nem létezett, nem is létezhető érdekegységet; – a nagy tömeg, mely már csaknem leroskad a törvénytelen és bűnös absolutismusnak súlya alatt, mely naponként látja egyrészről a soldateska garázdálkodásait, másrészről azon kicsapongásokat, melyekre a magyar kormánynak nevezett osztrák hatalmi közegek a gyalázatos osztrák kémrendszerrel szövetkezve vetemednek, – a nemzet azon tömege, melynek szájától a mindennapi falatot osztrák katonai executio ragadozza el, – mely csak átkozni képes az osztrák barbárságot, midőn ez a magyar fiatalság százezreit idegen érdekekért éppen annyi ostobasággal mint gonoszsággal kezelt csaták vágóhidjára hurczoltatja, – a nemzet nagy tömege, mely látja, hogy az osztrák hatalom a magyar nemzet erkölcsi jólétét előmozdítani sem nem képes, sem nem akarja, mélyen át van hatva annak érzetétől, hogy Magyarország összes népeinek jóléte s boldogsága csak egytől függ: azon függetlenség kiküzdésétől, melyet az osztrák hatalomtól kidiplomatizálni lehetetlen, melyet csak a fegyverek éle szerezhet vissza az országnak.
Ennek érzete a tények erejéből származott és a nemzeti öntudatnak részévé vált. A jelen nemzedék az 1849-diki óriási harczok örököse; s hogy ennek öntudatával bir, bebizonyult a legközelebbi múltban is, midőn a nép fiai, osztrák zászlók alá kényszerítve, a magyar függetlenség bajnokainak éltetésével búcsuztak el övéiktől s mentek a háborúba, – midőn Austria megaláztatásában a magyar katonaság hangulatának nem kis része volt, – s midőn a leggonoszabb cselszövényeknek, valamint az országgyűlés tartózkodó magaviseletének daczára, melyet ez az események bizonytalanságával szemközt elfoglalni czélszerűnek vélt, – a háború folyama alatti második ujonczozást egyszerűen hallgatag magatartásával is lehetetlenné tette, és Austriának bűnös honárálók szövetkezésére volt szüksége, hogy a kormányközegek és katonai absolutismus fedezete alatt a börtönök lakóiból s a nép söpredékéből ujonczokat fogadjanak.
És most ezen megczáfolhatlan tényekkel szemközt a jövendő iránti tekinteteknél fogva kötelessége mindenkinek tisztában lenni arra nézve, hogy melyek azon okok és körülmények, melyek miatt a legközelebb bevégzett háborúnak Magyarországra s a magyar nép óhajtásaira nézve eredménytelennek kellett maradnia. Mi, a kik osztatlan figyelemmel kisértük az események lefolyását, kik együtt reméltünk a nemzettel a háború kezdetén, kik osztoztunk megdöbbenésében, midőn a háború egyszerre véget ért, kik behatni igyekeztünk a diplomatiai műveletek ismeretébe, tartozunk a nemzetnek azzal, hogy az eredménytelenség okait nyiltan feltárjuk.
Austriának legközelebb folytatott háborújából a nemzet közvetlen hasznot várt és remélt. Remélte Austria bukását és az ország teljes függetlenségének helyreállítását, Ez bizonyos. A baj forrása ott kezdődik, hogy e tekintetben kizárólag mindent egy invasiótól remélt, azon gondolattal, hogy a háború nagy mérvek szerint indulván meg, benn az országban minden mozgalom felesleges, hanem a nemzet az invasióhoz fog csatlakozni s Austria nyolcz nap alatt szétzuzatik. A következés megmutatta, hogy e gondolatban rendkivül sok volt a csalódás. A nemzet tétlenségi hajlamát, és kizárólag a küleseményekre s egy bekövetkező invasióra való támaszkodását ügyesen kizsákmányolta, s önhasznára s Austria javára fordította azon párt, melynek legfőbb ereje a közvélemény ügyes és folytonos ámításában fekszik.
Ezen párt az osztrák érdekekkel titkon conspirálva nyiltan oly szint ölt magára, mintha Austria irányában kérlelhetetlenül ellenséges indulatot táplálna, s ügynökei által kéz alatt elhitetni igyekszik a közönséggel, hogy ő Austriát ki fogja játszani, csak a nép csendesen viselje magát. Ezen párt igen jól tudja, hogy a hosszas apathia a politikában megsemmisülésre vezet, hogy a nemzet hosszas tétlenségétől okvetlenül az osztrák hatalomnak Magyarországon megszilárdulása fog következni. Épen azért mindent el is követett azon apathia fentartására, melyet a közelebbi hat év alatt ügyesen beloptak a nemzet gondolkozásába, és éppen akkor, midőn a nemzetnek életjelt kellett volna adni, hogy az események folyamában tényezőül tekintessék, minden eszközökkel arra ösztönzött, hogy a nép csendesen viselje magát, és tétlenül várja azon szabadító hadsereget, mely a nemzetnek minden áldozat kivánása nélkül mintegy ajándékul hozandja az ország függetlenségét.
Volt valami csábító e gondolatban: várni, mitsem tenni s mindent megnyerni. – És ez önámítás egész odáig ment, hogy, midőn a háború már javában folyt s Magyarországból a civilizált Európa pillanatról pillanatra várta azon távsürgönyt, mely jelentse, hogy az ország egyik szélétől a másikig a közvélemény a jogkövetelésnek hangos kiáltásaiban s megszokott apró, de következményeire nézve ellenállhatlan cselekvéseiben nyilatkozik, – ez alatt benn az országban hitelre talált azon ámítás, hogy csak az istenért nem kell mozogni, mert különben Austria megijed, kibocsátja Velenczét, s ezzel vége lesz a háborúnak, az invasio s a magyar függetlenség helyreállítása elmarad.
Az országban ekkép bűnös czélzatokkal és mesterségesen táplált apathia azon eredményre vezetett, hogy a minden szabadságtörekvés iránt rokonszenvező népek, valamint a számító diplomaták szemében a magyar kérdés jelentősége csaknem egészen elveszett, a magyar ügy háttérbe szorult, és az események alakulására önmaga s a szabadság érdekében semmi befolyást nem gyakorolhatott.
Sokan azt fogják most kérdeni, s pedig helyesen és jogosan is kérdheti mindenki, hogy a magyar emigratio a kellő pillanatban miért nem adott egy intést a nemzetnek, hogy kezdje meg az ellenszegülések és tüntetések azon lánczolatát, mely lavinaszerűleg borít el minden hatalmat, melyre indíttatik.
Miért nem tette mozgásba az emigratio hatásának és működésének egész gépezetét, midőn erre a nemzet okvetlenül cselekvéssel fogott volna válaszolni?
A mit e kérdésre felelnünk kell, az fájdalommal fog minden hazafiúi hű keblet eltölteni.
A párisi és berlini kabinetek könnyen megfogható okoknál fogva, s tekintve a tarthatatlanná vált európai viszonyokat, melyek miatt minden háború könnyen átváltozhat a népek szabadságküzdelmévé – eleitől kezdve oda törekedtek, hogy Olasz- és Poroszországnak Austria ellen czélba vett háborúja kabinetháborúi jelleméből ki ne vetkőzzék.
Ez oknál fogva beleegyeztek, sőt kivánták ugyan, hogy Magyarországban az osztrák fegyverek háta mögött mindjárt a háború kezdetével mozgalom törjön ki, de egy invasiót Magyarországba csak azon eshetőségre kivántak a hadműveletek tervébe felvenni, ha ez az osztrák fegyverek erejével szemközt szükségessé s elkerülhetlenné válnék.
A kabinetpolitikának volt eredménye, hogy Garibaldi vitéz harczosaival a tiroli hegyszorosokban folytatott irtózatos hadviselésre utalva, sem az adriai partokon, sem a háború kezdetével Magyarország határain meg nem jelenhetett; annak volt eredménye, hogy az olasz haderő vezetése a custozzai s lissai gyásznapok után, s így már későn kerülhetett azok kezébe, kik a népszabadság iránti jóindulattal kivántak előre menni.
Elég korán értesült a magyar emigratio feje a kabinet-politika czélzatairól, s ennélfogva azért, hogy a magyar nemzet Austria ellenségeit egy belső mozgalommal támogassa, világos garantiát kivánt arra nézve, hogy az invasio Magyarországba ne csak okvetlenül bekövetkezzék, de Magyarországnak az osztrák járom alól felszabadítása is kiegészítő részévé tétessék a hadviselők programmjának. Olaszország formaszerűen megadta a kivánt garantiákat, és a sokáig habozott Poroszország is azon ponton állott már, hogy maga részéről szinte megadja.
Ekkor – még a háború kezdete előtt – megjelent az országból két ismert nevű egyén azon kijelentéssel, hogy az országban a forradalom teljesen szervezve van, magokat az országos központi bizottmány küldöttei gyanánt mutatták be, s ennek azon kivánatát terjesztették elő, hogy a belmozgalom szervezése s vezetése a pesti forradalmi bizottmány kezei között maradjon mindaddig, míg a magyar emigratió feje az invasio élén az ország határait át fogja lépni. Ezen kivánat azzal volt indokolva, hogy ők jelenleg benn az országban mind a viszonyokat, mind az egyéneket a dolog természeténél fogva jobban ismerik, s így biztosabban s több eredménnyel működhetnek. Ezen urak a porosz kormánnyal szemközt mindenre ajánlkoztak legkisebb garantiák kivánása nélkül, mely természetesen nem mulasztotta el az alkalmat, hogy az általuk a nemzet nevében tett ajánlkozásra támaszkodva az emigratio fele által kivánt garantiák megadása helyett reájok bizta a magyarországi mozgalom szervezését, és mindjárt a háború kezdete utáni létrehozását; rendelkezésökre egyelőre másfél milliót adván szervezési költségekre az országba küldés végett.
Mi történt? A nagy ütközetek napjai bekövetkeztek, és hogy azon politikai huzás után, melyet Austria a sadovai vereségre következett napon Velencze átengedésével tett, a háború folytatható legyen, és különösen Olaszország a háború folytatásához ragaszkodhassék, bármily csekély mozgalomra, de mozgalomra volt szükség Magyarországban.
Az emigratió egyik szorgalmazást a másik után küldötte a forradalmi bizottmány állítólagos mandatariusához, a haza szent nevében követelte, hogy történjék végre, minek mindjárt a háború kezdetével történni kellett volna, és kisült, hogy a másfél millió korántsem arra fordíttatott, mire adva volt; hogy Magyarországban sem szervezett forradalom, sem központi bizottmány nem létezik; hogy mozgalom helyett Magyarországban apathiát szerveztek, és nemcsak egyetlen honárulót sem ért utól a nép boszúja, de egyetlen kormányi pénztár sem lett kézre kerítve, de még csak egyetlen kétfejű sast sem vertek le Pesten vagy másutt a középületekről.
A mi az érintett vállalkozók részéről történt a menthetetlen könnyelműséggel szinre hozott nyitrai úgynevezett invasio, – szánandó komédia volt; sajnálandó annyiban, hogy, midőn annak hirére – egyébiránt a fentebb érintett előzményeket tekintve a dolog természeténél fogva – egyetlen kéz sem mozdult meg, a magyar ügyet a külföld szemei előtt nem csekély mértékben compromittálta; de másrészről mindaz, a mi e vállalattal kapcsolatban történt, megczáfolhatatlan bizonyítékokat szolgáltatott arra nézve, hogy hallatlan visszaélést követtek el a haza szent ügyével.
Most égy másik oldalról kell a dolgot szemügyre vennünk. A franczia kabinet akkor, midőn Poroszországnak Ausztria megsemmisítésére tervezet háborújához megegyezését adta, sőt ezt az európai közvélemény megnyerése körül a lehető legnagyobb erkölcsi támogatásban részesítette, semmit sem tartott annyira bizonyosnak mint azt, hogy a nagy németországi népekből két külön s egymástól egészen független birodalom alakuland, és azon lényeges ellentétek, melyek az alakulandó északi és déli német birodalom népeinek jellemében, szokásaiban, gondolkozásában, vallásában, műveltségi irányzataiban, sőt érdekeiben is feküsznek, Francziaországnak elegendő biztosítékokat nyujtanak arra nézve, hogy a 34 milliónyi németség kétfelé szakadván, s egymással küzdve a franczia hatalommal és befolyással szemközt fenyegetővé nem válhat,
A háború kezdete után mindjárt észre kellett vennie a párisi kabinetnek, hogy calculusába hibák csúsztak be; mert a német népek magatartásában az egység utáni vágy félreismerhetlenül nyilatkozott.
Midőn pedig a porosz fegyverek nem remélt sikerei, az egymásra következő győzelmek, a königgrätzi nap, a porosz haderőnek néhány rövid nap alatt Bécsig s Pozsonyig nyomulása megdöbbentette Európát, a párisi kabinet egyszerre nagy veszélyt látott e győzelmekben, azon oknál fogva, mert Németországban többé a szabadelvű pártok hallani sem akartak két Németországról, – és a német egység a maga teljességében világra jövendő volt, mielőtt a franczia politika ezen új politikai tényező hatályaival számot vethetett volna.
A párisi kabinet a maga szempontjából azon kényszerűségbe jött, hogy a már valószinűleg megalakulandó német egység irányában, melyet a franczia a hatalomra nézve előnyösnek nem tarthatott, ellensúlyról gondoskodjék.
Nevezetes pillanat volt ez Európa történelmében, nevezetes Magyarországra nézve is!
Hogy e helyzet a haza függetlenségének és felszabadulásának javára forduljon, a kettő közül egyre lett volna szükség; vagy Austriának a nagy vereségek után is folytatni kellett volna a háborút, vagy jelentékeny mozgalomnak kellett volna lenni Magyarországban.
Ha Austria a sadovai nap után arra határozza magát, hogy a háborút folytassa, a mi, tekintve Olaszországban kivivott előnyeit, és tekintve, hogy Magyarországban a legmélyebb csend volt, – nem éppen látszott lehetetlennek, a szövetségesek kénytelenek lettek volna a végső eszközhöz nyúlni, bekövetkezik a Garibaldi-féle invasio az Adria felől és Magyarország jövője e pillanatban már el volna döntve. Ebből látható; mily hazaellenes politikát követtek azon magyar államférfiak, kik e válságos pillanatban Austriát a béke gyors megkötésére nógatták.
Mivel egyébiránt annak elhatározása, hogy Austria meddig folytassa e háborút és mikor álljon meg, mikor fogadja el az eléje szabott békefeltételeket, nem volt közvetlenül a nemzet kezei között, a nemzetnek azt kell vala tennie, a mi hatalmában állott. Egy erős mozgalom Magyarországon már előre lehetetlenné tette volna azt, hogy a nagy küzdelem kabinet-háborúi jellemét megtartsa, és minden emberi számítás szerint okvetlenül azt eredményezte volna, hogy azon nevezetes pillanatban, midőn a párisi kabinet az alakuló s már bizonyossá vált német egység ellensúlyozásáról volt kénytelen gondoskodni, a franczia politikában döntő erőt kölcsönözhetett volna azoknak, kik Austriát teljesen feleslegesnek tekintik s helyébe a megalakuló Németország mögé politikai ellensúly gyanánt Magyarországot tehetőnek állítják. Az ország egészen semleges magatartása oly körülmények között, melyeknél kedvezőbbeket a végzet nem adhat egy szabadságra s függetlenségre törekvő nemzetnek, határozóvá lőn, s a párisi kabinet a béke megkötése körül Austria felé fordult támogatásával, jól tudván, hogy Austria német ambitiónál fogva természetes ellensége a német egységnek.
Miért nem volt Magyarországban mozgalom? Többeket nyom e miatt a legsúlyosabb felelősségnek terhe, s a história itéletet fog mondani felettük. Fájdalom, ott vagyunk, hogy azoknak, kik a háború előtt azt hirdették éveken át, hogy »a magyar nemzet csak szunnyad, de az első ágyúdörgésre fel fog ébredni« – most Európaszerte azzal válaszolnak, hogy »a magyar nemzet nem akar tényező lenni a politikában, s a mely nemzet erről tettleges magaviselete által lemond, annak halála bizonyos«. Mi ellenben, a kik tudjuk, hogy a nemzet a közelebbi háború alatt bent az országban elaltatva s megcsalatva lett, meg vagyunk győződve, hogy most a komoly valóra ébredvén tanulságot fog a múltból meríteni.
Három nagy sebe van Európának, melyet orvosolatlanul hagyni lehetetlen.
Három nagy kérdés van, melynek megoldása nélkül nincs és nem lehet tartós béke Európában, mert míg a lengyel, a keleti s a magyar kérdés meg nem oldatik, a népek jogai biztosságot, érdekei nyugpontot nem találhatnak.
E nagy kérdések közül melyik oldassék meg elébb, ez azon népek magatartásától függ, melyek e kérdésekben közvetlenül érdekelvék.
Az elsőség mindenkor azé, mely leghangosabban s legkiáltóbb tényekben hallatja a világgal követeléseit.
A magyar kérdésnek csak egy megoldása van. Austria megsemmisítésével Magyarország teljes szabadságának és függetlenségének helyreállitása.
Minden egyéb csak ámítás; és az önámítás a legveszélyesebb ellenség, mert tétlenségre ösztönöz, és tétlenség, tétovázó határozatlanság mellett egy nemzet soha sem fog politikai tényezőül tekintetni.
A nemzet vesse el magától a tétlenségnek és a rothadásnak azon politikáját, melybe őt nyilt s még inkább titkos ellenségei belefojtani törekszenek.
Támogatásával kölcsönözzön erőt azoknak, kik erőteljes és határozott politikát követnek.
Ne mulasszon el egyetlen alkalmat sem annak bebizonyítására, hogy önállóságáról le nem mond, hogy szabadságát és függetlenségét visszaköveteli.
Ha ez történik, akkor bizonyos, hogy akaratát számításba venni s kielégítését, azaz teljes függetlenségének helyreállítását folytonos figyelme tárgyává tenni az európai diplomatia is kénytelen leend, és a nemzet csak ezen feltét alatt fog tevőleges befolyást gyakorolni azon nagy politikai s társadalmi átalakulásra is, mely a Közép- s Al-Dunánál okvetlenül bekövetkezik, de a mely átalakulás csak azon népekre nézve lehet hasznos és üdvhozó, melyek a folytonos küzdelem és vállalkozás által életerejökről tesznek tanubizonyságot.
Legyen buzditó példa Olaszország. Az olasz nemzet elérte czéljainak nagy részét, s el fogja érni, a mi még bátra van, mert egész újabbkori története egy nagy tiltakozást képez a jogtalanság, az erőszak, az idegen uralkodás ellen; mert akaratát és elhatározását folyvást és naponként száz és száz alakban, apró és nagy cselekmények ellenállhatatlan ereje által nyilvánítván, az események és a népek sorsa felett uralkodó világszellemnek azon meggyőződésre kellett jutnia, hogy a világrész nyugalma is követeli az olasz nép követeléseinek kielégítését.
És ime, ez megtörténik anélkül, hogy az olasz nemzet halálos ellensége, az osztrák fölött, önmaga csak egyetlen egy nagy győzelmet lett volna képes a harczmezőn kiküzdeni.
Alig tizenhét éve még, hogy Magyarország egymaga meg tudott mérkőzni halálos ellenével, az osztrákkal, s függetlenségének és szabadságának jogát beirta az európai szabadságküzdelmek leszámolási nagy könyvébe.
A nagy leszámolásnak, ha az ország akarja, meg kell történnie.
De ne higyje, hogy erejének öntudata már magában véve elég erre.
Akaratáról mindennapi tettei tegyenek tanúbizonyságot.
