A REACTIORÓL.
A REACTIORÓL.
Számtalan példák keserű tapasztalása bizonyossá teszi, hogy a nálunki reactio előtt semmi sem elég szent, mit lábbal tiporni, és semmi sem elég rosz, mit elkövetni kész ne volna szennyes és vétkes czéljai elérésére. Családi viszonyok, a békes polgárok nyugalma, vagyona s fegyvertelen polgárok, öregek, nők, gyermekek élte egyaránt van általa megtámadva, hazudság, ámítás, rágalom, leggonoszabb tettekrei bujtogatás szokott eszköze. Égettet, prédáltat, gyilkoltat, s minden baromi kicsapongásokat elkövettet felzaklatott vad csordái által, s mind ezt a császár nevében. Hon és király, erény és vallás elleni mind ezen bűneit tetézi azzal, hogy a királyt adott szava s letett hite megszegésére bírja, vagy is inkább kényszeríti; mert teljesen hiszem, hogy jó indulatú s ártatlan keblű királyunk kényszerítés közt él, s azokat, mik törvényeink s alkotmányunk, tehát az ő hite ellen, történnek, nem jó szántából, s koránt sem szabad akaratjából tette s teszi, hanem tétették s tétetik azokat vele.
Bár hiszem és tudom, miként alig lehet bűn és gonoszság, mellyet a vesztéseit elszívelni nem tudó reactio már el ne követett, vagy ne eszközölt volna; mégis gonosz és bűnös, de azonban balga eljárásának van egy neme, mellyel Erdélyben s jelesen a régebben ugynevezett részekben valóban kitünteti magát. Midőn egy párt a másikat megakarja buktatni; s midőn despotia nemzet, vagy ez amaz ellen küzd, sőt midőn nyilt ellenség rohan vagy hódít is meg országot: természetes, hogy annak kormánya ellen tör, azt megbuktatja, megváltoztatja. De csak a közigazgatás formája, s személyzete az, mit megszoktak támadni, vagy semmisíteni is; de koránt sem magának a közigazgatásnak; s az arra mulhatlanul szükséges függésnek létezése; s felsőbbség iránti engedelmesség eszméje. Ellenben a nálunki reactio nemcsak hogy tör és ízgat, a felség nevében, a felség által szentesített törvények, s törvényes rend ellen; hanem azt tenni, mit soha akár hóditó, akár erőszakos átalakító sem teszen: t. i. nem az illyen, vagy amollyan rendszer szerinti igazgatás, s nem e, vagy ama politicai színű igazgatási organumok ellen bujtogat, hanem felizgatja a népet magának a függésnek, s minden felsőbbség iránti engedelmességnek eszméje ellen. Feloldozza azon alsóbb és felsőbb hivatalnokok iránti engedelmesség alól, kiknek mind hatásuk köre, mind közigazgatási eljárásuk, a régi rendszeritől jó részt csak annyiban különbözik, mennyire azt a volt parasztság kedvezőbb helyzete hozza magával. Az engedelmesség, függés eszméjét megsemmisíti, melly nélkül absalutisticus ország szintolly kevéssé állhat fen, mint alkotmányos.
Feledi a reactio, hogy épen mivel engedelmesség s függés nélkül kormányozni sehogy sem lehet, azért bár mi színű s irányú legyen is a hatalmat kezére keríteni akaró, óvakodnia kell, s ha saját maga ellen nem dolgozik, bizonynyal óvakodni is fog: a tömeget engedetlenség s függetlenségre szoktatni; mert ezt igen is könnyen megszokván, saját magának teszi a kormányzást s közigazgatást – minek az engedelmesség föltéte – lehetlenné. Alattomos bujtogatás mindig rút, kormány részéről téve pedig csúfos bűn; azonban, fájdalom, elég gyakori, mi habár rosz is, de czélra vezetvén megfogható, hogy t. i. kormány bujtogasson elvek, ínstitutiók, néposztály, vagy személyek ellen; de hallatlan, hogy kormány részéről épen a kormányzás s közigazgatás organumai ellen intéztessék bujtogatás. Nálunk pedig épen ezen szintolly bűnös mint bátor irányt követi azon reactio, melly annyi felől s annyikép támadta meg, s akarja semmivé tenni alkotmányos és nemzeti létünket s függetlenségünket. A császár s kormány nevében izgatja a népet, a megyei tisztek ellen; s oldozza fel az azoktóli függés s azok iránti engedelmesség alól; s teszi ezt a nélkül, hogy más felsőség iránti engedelmességre utasítson. Lehet-e ennél anarchiát s a legroszabb értelemben vett forradalmat előidézőbb törekvés s eljárás?
És ezen bűnös, gyalázatos s egyszersmind ostoba reactro szelleméhezi szítás vagy abbani osztozás bűnéről vádol, mint mondják „Mártius tizenötödike” s annak nyomán a „Budapesti divatlap”.
Magyarok istene! bocsáss meg szegényeknek, mert nem tudják, mit cselekesznek. Freywaldau, oct. 27. 1848. – Wesselényi Miklós.
