A KÉTKEDŐKHÖZ.
A KÉTKEDŐKHÖZ.
(Vége.)
Magyarországot a lotharingiak, minden pragmaticai szentesítés daczára is, csak peculiumnak szerették tekinteni, mellyet kielégíthetlen konyhájok, vagy kéjkamarájok számára sarczolgattak, de soha sem gyarapítottak.
Mert tett-e valaha e kegyelmes ház valamit, mit egyedűl e hű nemzet jólétére irányzottnak lehetne beszámítani?
Szóljanak iskoláink, mellyek a nemzeti öntudat teljes letörpítésére, a szellem következetes legyilkolására folyvást atyai legfelsőbb gyámsága alatt állottak, s ha látszólag e tekintetben valami történt is, legfölebb birkanevelő akolépítés volt a peculium bővebb jövedelmezésére, a császári konyha, vagy uzsora-kezelők és kéjhajhászok számára.
Az illy véres magánkeresmény piroslik a habsburg-lotharingiak királyi biborán!
És ti kétkedők, kik az igazság istenének kezünkbe adott pallosával kiontott vagy ontandó vértől remegtek, hiszitek, hogy sorsunk biztosítása e faj irányában egyezés, vagy béke által eszközölhető?
Nem látjátok, hogy a csatatéren nemesen kiömlendő vérnél százszorta többet ontana ki a habsburg-lotharingiak atyáskodása a vérpadon; nem is számítva a tömérdek honfivért, mellyet bérencz vampyrjai titkosan színának el.
Hiszitek, hagy az önzés irgalmat ismer?
És volt-e valaha nagyobb önzés a habsburgokénál?
Ha az eddig mondottak után is kétkednétek, vessétek szemeiteket az 1848-iki önkényesen szentesített törvények lerombolására indított háború véres téreire.
Nézzetek a nép-mészárszékre, mellyet az atyáskodó habsburg-lothringok indítottak a testvéries békében élő népek között, hogy közbenjáró kegyelmök jutalmáúl majdan az országos pénz- és haderőt kerítsék vissza, mellyekben egyedűl fekszik nemzeti életünk biztosítéka.
Ne kétkedjetek tehát, hanem higyétek, hogy önzésben nincs irgalom, és oroszláni bátorsággal egyesűlve, zúzzátok össze a népünket irtó kigyóknak fejeit.
Nincs hatalom, melly a boszúló igazság fegyverét megragadt nemzet óriás hatalmát leigázza.
Magyarok! mi szent harczban állunk, mellyben, ha az ügynek, mellynek zászlói alá sereglénk, méltó és a történetirás által megáldandó bajnokai akarunk lenni, csak győznünk, vagy mind egy szálig elvesznünk kell!
Ha e meggyőződéssel lépünk síkra, nemzeti elszántságunk zsarnok-pusztító hatalma túl fogja dörögni a szabadsághóhérok ágyúit, ha azok 100-as, vagy 1000-es számban nyomúlnak is ellenünk, mert mi milliónyi érczkeblet állítunk ellenekbe.
A 300 éves habsburgi igának mennyi fájdalmát szenvedte e nemzet, melly Fessler szerint is: szenvedésbeni türelmében bizonyítá be legnagyobb hősiségét!
És e nemzet fiai ne tudnának megállani az ágyúgolyónak, mellyről egy hadvezér mondá: hogy öl, de nem fáj.
Nem volna-e akármellyik fia ez imádott hazának kész meghalni, ha életének faláldoztával boldoggá teendené honát? Millió ezek száma.
Használjuk fel szent buzgalmukat.
És felújítva az 1505-iki rákost országgyülésnek idegen fajbeli fejedelem választhatása ellen intézett manifestumának szavait, határozzuk el egy nagy nemzeti eskűvel, hogy „mi mindnyájan fejenként fölkelni, azon ellenségnek ellenállani, s hazánkért holtunkig harczolni tartozunk, s addig semmi szín alatt meg nem szűnünk, míg és a meddig magunkat azon ellenségtől szabadságba nem helyezzük, az országot annak megtámadásától, háborgatásától, isten segedelmével, meg nem mentjük. Ha kik pedig közűlünk az itt előadottakkal ellenkezőt tenni merészelnének, azok az ország örökös hűteleneinek tekintessenek, kiknek maga az egész ország is meg ne kegyelmezhessen, hanem örök szolga- és parasztság járma alá vettetvén, bűnük büntetését nyögjék végtelen.”
És a határozat mellett keljünk fel milliónyi számban, együtt győzendők, vagy inkább egyetemesen elvérzendők, mintsem egyezkedés által újra nyakunkba vegyük az igát, melly csak baromi életet biztosítana számunkra!
Magyarok! őseink vakbuzgó hűsége nem egyszer nyúlt elébe az isteni gondviselés büntető kezének, midőn a habsburg-lothringi ház trónját romba döntendő vala boszúló hatalma; mindannyiszor hősi faláldozással menté meg a földönfutásról, most rójjuk le adónkat, mellyel őseink bűneért tartozunk a boszúló igazságnak.
Ha nemzetünk erős volt a zsarnok iga fentartására, legyen most óriáshad, saját igazsága megótalmazásában.
Ne mondjuk, hogy nincs fegyver. Ez csak katonára nézve áll, ki sorból és sorban lő, vagy löveti magát. Mert kóta szerint kell harczolnia.
Egy milliónyi felzúdúlt nép boszúorkánja pelyvaként szórhatja szét a zsarnok kényszerített zsoldosait.
A boszúló nép tengerárja ellen, bár ezernyi ágyúit csak kétszer sem használhatja.
De mi ne ezernyi, hanem milliónyi számban keljünk föl, ha kell.
Hadd lássa ellenünk, hogy, ha kell, hős katonáink fergetegként pusztító sorai után, még egy ereje érzetében fölkerekedett óriáshatalom pusztító vihara huzódik, mellynek megállítására a világ minden ón- és vasgolyója nem bir elég súlylyal.
Igy győzni fogunk, győznünk kell!
De ha meghazudtolná magát az örök igazság, és nekünk a sors kaján szeszélye halált hozna győzelem helyett – akkor – haljunk, ha kell, egy nagyszerű halált, mellyben a temetkezés fölött, költőnk szerint, egy világ vérben álljon! Úgy életünk áldoztával, mellyet úgysem magunk számára mentenénk meg, megtartjuk isteni részünket, a becsületet!
De mi nem fogunk meghalni, ha élni akarunk. Csak a honmentés isteni buzgalma űzze a kétkedők kebléből a gyáva remegést.
Szabadságunk diadalmas harcza kezébe adja a népeknek, europaszerte, a szabadság pallosát, mellyel velünk egyesülten, üzendik ki a sátánokat, a népboldogság paradicsomából.
Azért, ha a nyelvökön atyáskodást, szivökben hyenai kegyetlenséget, kezökben a testvérgyilkolás fegyverét villogtatók által, a hűséges önfeláldozás, kérelmezés teréről a véráldozat mezejére száríttatánk, végezzük dolgunkat azon, de ne alkudjunk, hanem csak tett után számoljunk.
E számadástól egész keleti Európa jövendője függ.
Ne aggaszszanak egyes csatavesztések, azok csak a gondviselés kisértései, valljon méltók vagyunk-e hőseivé avattatni a világszabadság, diadalmas harczának?
E szent hit lelkesítse a magyar haza minden polgárát.
Erre tanítsa meg az apa gyermekét, erre a lelkész híveit.
Isten igéjét szentebbül, igazabban nem hirdetheti.
Szabadság a kebel religiójának legszentebb malasztja, mellyet isten nem gyáva népeknek szánt, de megadja azoknak, kik vértanúságon is készek azt megszerezni.
Az isten saját képére teremté az embert, s az isten hasonmása nem lehet szolgaság!
Ti tudjátok ezt, lelkészek, s azért az alázatos folyamodványok helyett, mellyekre Olmützben különben is csak szánakozva mosolyognak, szóljatok a vallás szent ihlettségével a néphez, hirdetvén nekik, hogy itt az idő, mellynek bekövetkezendéseért halt meg a világ-megváltó; ki a keresztény vallásban, a szabadság és egyenlőség tanát terjesztvén, feszíttetett meg a zsarnokok által.
Ő akkor maghalt a vak emberiségért! Most keljen harczra a fölvilágosúlt emberiség, az ő tanáért, s romba dől az isten gúnyoló bitorhatalom.
E hittel szálljatok velünk együtt szembe elleninkkel, velünk együtt vérzendők, velünk együtt élve vagy halva üdvezűlendők.
Ha készek leendünk halni, élni fogunk; ha egyezkedésben keresünk életet, olly bizonyosan elveszendünk, mint a millyen bizonyosan megátkozand az utókor, azt mondva: Fenhangon kérkedve követelték a szabadságot, de a mint ágyúval feleltek nekik, gyáva remegéssel alkudni kezdtek reá, s elveszíték a szent kincset, nem érdemelvén meg azt; minthogy féltek érette meghalni! – F–y L–s.
