A HOSSZÚ ESTÉKRE
A HOSSZÚ ESTÉKRE
Igaz, hogy csaknem másfél esztendeje jelent meg Álmoskönyvem, de még mindig nem javultak a nyomdai és papírviszonyok annyira, hogy a költséges könyvből új, bővített kiadást adhatnék.
Pedig másfél esztendő alatt csaknem ezer álmot hoztak tudomásomra Álmoskönyvem forgatói, amelyekre magyarázatot a könyvben nem találtak. Belátom, hogy rengeteg számú álom maradt ki a négyszáz oldalas könyvből. Azt hiszem, hogy életem végéig kapok szemrehányó leveleket, amelyek bizonyos álommegfejtéseket reklamálnak, amelyeket könyvemben nem találtak. Minden ember mást álmodik. A legritkábbak a hasonló álmok. Ezeknek is rendszerint az a természetük, hogy csak fiatal egyéneket látogatnak meg, akik előtt még zárva vannak a természet egyes titkai. Az Álmoskönyv írójának sem a múltban, sem a jelenben nem célja a természet rejtett titkainak a leleplezése. Ezért sohasem ád könyvében és egyéb megfejtéseiben olyan válaszokat, amelyek megzavarhatnák ifjú lények gondolatvilágát.
Ámde bizonyos álmokra mégis válaszolni kell. Az emberek szeretnek és félnek hinni az álmokban. Jöttek hozzám levelek, amelyek a kétségbeesés hangján íródtak egy-egy mély nyomot hagyó álom után. Fiaikat elveszettnek gondolták anyák, özvegységtől féltek boldog hitvesek, szerelmükért aggódtak fiatalemberek e levelekben. Az Álmoskönyv írója annyi levelet írt másfél esztendő alatt, amelyekből bízvást kitelt volna egy második álmoskönyv is.
Persze, az álom örömleveleire nem siettem olyan gyorsan választ küldeni, mint a panaszokra. Igaz, hogy kevesebb volt az olyan levél, amelynek örömteli magyarázatát várták valahol. A jó jelentőségű álmoknak az a természetük, hogy mindenki meg tudja fejteni. Minden háznál akad egy öregasszony vagy egy jó szomszéd, aki alkonyatnál álomfejtéssel foglalkozik. Csak a baljóslatú jelentőségű álmokra nem adnak szívesen választ ezek a derék nénikék, akik tudományukat inkább élettapasztalatból, mint könyvekből merítették. Míg az igazi355 álomfejtőnek bizony évekig kell foglalkozni a passziójával. Könyvtárnyi régi könyv lapjait világította meg az éjjeli lámpás. Leroskadt a polc a modern álomtudomány könyvei, füzetei alatt.
Ámde a passzionátus álomfejtő nem fárad el a tanulásban. Új tanulmány neki minden egyes álom, amelyet embertársaitól hallott, vagy levélben beküldve olvasott. Az Álmoskönyv írójának ma is oly kedve van az álmok fejtegetéseihez, mint abban az időben, amikor hiányos, hézagos könyvét írta. Az alább következő levelek tanulmányok egy új Álmoskönyvhöz. Sok levélre válaszolunk itt, amelyeket régebben kaptunk, de felelni időnk nem volt. Levelekre válaszolunk itt, amelyeket mostanában intéztek hozzánk.
Idegen asszony álma
Mester, van néhány különös álmom, melyek az életem legszebb, legkönnyesebb és legkegyetlenebb átálmodásaiból fakadtak. Drágák ezek nekem, úgy őrzöm őket, mint azokat az emlékeket, amelyek hozzájuk fűződnek. A valóság s az álom ma már álommá olvadt össze. – Talán így is a legszebb. De vannak napjaim, mikor újra felzokogom őket, végigélem bűbájos sejtéseiket – és százszor és százszor megköszönöm, hogy teljesületlenségükkel az enyémek maradhattak egészen …
Mester, foglalkozzon velük, nézze őket szerető szívvel, érezze beléjük, amiket én elhallgattam, s lásson meg egy picinykét engem e sorokból, ki – szegény! csak álmodik, álmodik, álmodik.
Egy országúton álltam – Ő akkor már halott volt –, tétovázva néztem az útra; Ő, a hátam mögül lassan felém tartott. (Sohasem láttam őt életében, fényképről ismertem – gondolataimból s gondolataiból leveleiben, melyek hozzám s nekem szóltak.)
Hozzám érve, szólt: „Ez az út hosszú lesz és poros, de az út végén nem csinálunk egyebet (így mondta), csak a szájunkat törüljük meg és megcsókoljuk egymást.” Én elindultam egyedül.
Néhány héttel ezelőtt a következőleg folytatódott: Kórházban voltam, a kőkockás folyosó végében ő feküdt halva. Kétségbeesve szinte rárogytam, és rátapasztottam a szájam az Ő szegény, szép szájára; ő forrón viszonozta a csókot, miután felpattantak a sötét szemei, s ezt mondta: „Végre.” – „Nem szabad meghalnod” – kiáltottam. (Pedig ha megretten a lelkem, nem tudok én kiáltani – még a könnyeim is megfagytak egyszer, évekre.) Ő felkelt, a két karját a vállamra tette,356 és húzott magával, szörnyű nehéz volt. Bevitt egy szobába, és mondta: „Ölelj meg” – én megöleltem földi érzésekkel; az arca hirtelen idegen arcot öltött, s rám szólt: „Ezen a világon nem így ölelnek.” – Széjjelnéztem – egy idegen szoba volt az –, régen bolyongok otthontalanul, és a költővel együtt mondom és tudom, hogy milyen meredek az idegen ház lépcsője. – Két vetett ágy a földön, mellette egy koporsó, és az én légi otthonom nappalijának fehér csipkefüggönyei hulltak rá puhán. – Itt megszakadt az álmom.
Most pedig, kérem: ne dobja a papírkosárba így egészében ezeket a sorokat: tépje szét, tépje széjjel apró darabkákra – megérdemlik …
Megfejtés: („Idegen asszony” álmához.)
A szerelmi álmoknak első osztályából való, ezért igyekszem kellően megvilágítani az álmodó lelki állapotát, amely ez álmot létrehozta. Az a személy, akit „Ő” néven emleget az álmodó, nem az a bizonyos férfi, akinek az álmodó hiszi: „Ő” senki más: mint álmodónak élete. Az élet (amint néhány grafologikus próbával ez az álmodó betűiből is könnyen megállapítható) meglehetősen mostohán bánik álmodóval. Bizonyosan nem találná meg éber állapotban azt, amit álmában folyton keres. Kielégítetlen vágyak, amelyeknek napközben bizonyára a sarokban a helyük, az éj csendjében seregestül álmodóhoz ülnek. Máskor nem is sejtett szerelmi hangok kiáltanak fel, amint az álmodó elérkezik az álom első regiszterébe, az úgynevezett Névtelen pusztaságba, ahonnan az álmodok éjjelente kiindulni szoktak a sötétségből a világosság felé. Álmodót a szerelmi hangok hívják, amelyek az égboltozat magasságáig megtöltik Névtelen pusztának a hátterét. Hívják mégpedig azért, mert napközben hiányzanak e hangok lelke instrumentumából.
Álmodó rábízza magát a hangok által keltett széláramlásra, és hagyja magát sodortatni olyan tájak felé, ahol sohasem fordult meg. Azt mondják, hogy az álom a halál előcsarnoka. Nem igaz. Az álom az élet valódisága. Álmodó is oda jut, ahová napközben különböző okok miatt nem merészkedne jönni. Eljut a szerelemhez.
Az álomnak sajátsága, hogy az igazi, mély szerelem gyakran, sőt majdnem mindig halott alakot vesz magára. A halottak jegyzik a viszonzatlan, de elfelejthetetlen szerelmeket. Mindenki, aki gyakran álmodik halottakkal: tanúbizonyságot tehet, hogy valamely mély, csodálatos szerelem él a szívében.357
Az álom egyéb jegyei: az idegen szoba például a legprimitívebb álmoskönyvben is: szerelmi vágy jegye. A lépcsőnjárás könnyű betegsége hold első negyedében. Ágy, koporsó, csipke: elsőrendű szerelmi kívánság jegyei. A hangos szó, amelyet az álmodó hall: özvegységet mutat. Ölelkezés, csók: mindig bánat. Egyedül járni: Kerner Jusztinusz híres német álmoskönyve szerint: szomorkodás. Kövön járni: könnyű betegség.
Van itt még egy jegy, amelyről itt bővebben nem írhatok. Ez az alig észrevehető álomjegy azt mutatja, hogy álmodó nő már közel van negyvenedik évéhez.
Kisvárdai Blanche
Mikor elaludtam, álmomban egy nagy szobában ültem egy ösmerős fiatalemberrel meg egy asszonnyal. Jól éreztem magam. Minden átmenet nélkül egyszerre csak egy családnál voltunk falun (hova különben nem járunk, de a család ösmerős) húgaimmal együtt, kik közül egy asszony. Nagyon rosszul éreztem magam, mert az asszonyhúgom erőszakosan férjhezmenésről beszélt, és én nagyon szabadkoztam volna, de ez így van a valóságban is, hogy tőle semmit sem akarok hallani. Álmomban szívszorulást éreztem, hogy tehetetlen voltam.
Egyszer csak egy ösmerősünk fás, virágos udvarán voltam én, hol arra az ösmerősömre – ki különben a tavasszal halt meg – mondták, hogy haldoklik. Kinn volt az udvaron, semmi sem látszott rajta, szólni nem szólt, csak nézett rám. Én nagyon féltem. A felesége, asszonyleánya, fiai voltak körülötte, és a leánya kért, hogy menjek fel a városba (egy divatüzletet nevezett meg), és válasszak ott neki gumiharisnyát. Nem mentem, mire sürgetett, hogy siessek, mert vasárnap van, és már ˝10, 10-re bezárják az üzletet. Erre megszólalt az idősebb asszony, hogy menjek, megérdemli az ura tőlem ezt a kis szívességet.
Újból minden átmenet nélkül nálunk voltunk, az előszobában ültünk az asztal körül az anyám, én, az idősebb asszony (ki a valóságban már özvegy) és a leánya. A temetőről beszéltünk, hogy azt mondják, ott már nincs hely (de mintha künn is lettünk volna közben), és mondtuk, de milyen szép és jó helyek vannak még. Erre358 a fiatalabb asszony újból mondja nekem, de menjek már, és vegyem meg a gumiharisnyát; vasárnap van, ˝10 múlott, 10-re csuknak; az apjának szüksége lesz reá. Menni akartam. Erre az udvarunkon felbukkan egy alak fekete gázkalapban, dús fekete csupa gázkeppben; apró, sietős lépéssel jön be. Mi azt hittük, hogy egy ösmerős leány, és mondtuk, milyen elegáns. Közelebb jön, fiatalasszonynak nézzük, de az sem volt. Bár rózsás fiatal arca volt, nagy, kék szemekkel (melyekkel szótlanul mosolyogva nézett rám), és rövidre vágott, ezüstfehér hajat viselt. A kezeit a kepp alatt összefogva tartotta, és valami különös csörgéssel járt. A szobában már sietett, körülnézett, rám úgy mosolygott, hogy dermedten álltunk fel mind a négyen, és egyenesen az anyámnak tartott. Nem mertünk szólni, de mindünk arcán váltakoztak a rémült kérdések: ki ez, mi ez, mit akar? Valami borzasztó volt. De a titokzatos alak közbe sietett, mindenki előtt megállt, gyorsan kiszaladt, végig az udvaron, a kepp alatt most már hátratett kezekkel, azzal a vérfagyasztó csörgetéssel, mire már megszólaltunk, hogy valami láncot csörget, és éreztük a hangtalan, kaján nevetését. A többiek még valami különös, nehéz szagot is véltek érezni, mire én szörnyű szívdobogással felébredtem, bár csöppet sem vagyok félénk, a rémülettől és félelemtől jó fél óráig mozdulni sem mertem. Folyton éreztem azt a rémes ösmeretlent, és magam előtt láttam a haldokló öreg urat, ki különben jó emberem volt, és a sírbatételénél ott voltam.
Megfejtés
(„kisvárdai Blanche” álmához)
Bár az álom első pillanatra borzalmasnak látszik, jelentősége sokkal kisebb, ha az álmot lebontjuk. – Az álom első regisztere némi szerelmi jegyeket mutat. Nyilván a rendes, megszokott útra hívogatta az álombéli irányító: álma elején Blanche-t, de ő eltévesztette az előcsarnokban az utat, és szokatlan tájra tévedt. Az álom második regiszterében (a férjhezmenés körül) még hallja az utánahangzó kiáltásokat, de már nem tud visszafordulni. Rosszul kezdi magát érezni, félelem fogja el, látja, hogy eltévedt a megszokott ösvényről, valami olyan felé halad, ami ijesztő leend. A harmadik regiszterben már előjönnek azok a személyek, akikkel nem szokott mindennap álmodni. A halott, aki elevenné válna és haldokolna. Álmoskönyvem szerint: jegyez közeli halálesetet a családban, de ez lehet távoli atyafi is. A harisnya valamely utat vagy útról jövőt mutat. Egyéb359 jelentősége nincs. – Mármost ha összefüggést keresünk az álom előbbi részeivel: lehetséges, hogy a holt ember itt is valamely elmúlt szerelmet példáz. Ámde az álmodó bővebben nem ír.
Az álom „szíve”, az álom karzata tulajdonképpen a negyedik részben foglaltatik. Nyilván utolsó negyede volt a holdnak, valószínűleg éjfél már elmúlott, de a kakasok még nem szólaltak meg, amikor ez a furcsa álom betoppant. Az ismét jelentkező harisnya most már világosan mutatja a vendéget, aki a ház felé tart. Sőt, a vendég már meg is jelenik. Természetesen az élet valóságában más alakja lesz a jövevénynek. Miután az álom nőt mutat, azt kell feltételeznünk, hogy a valóságban egy férfi leend a közelgő. A gyászruha, a félelem, az émelyítő szag: öröm jegyei. Ugyancsak bizonyos örömet mutat a körben járás és a megdermedés. Az álomban szereplő nők, anya, szomszédasszony, barátnő: mind pletykaságot jelentenek egy készülő házasság következtében.
Az álomfejtő véleménye szerint rövidesen kérője, esetleg vőlegénye leend a kisasszonynak. A lánccsörgésnek nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítani. Gyakran hallják ezt az eladó leányok. A számoknak, a ˝10-nek és 10-nek ugyancsak jelentősége van. Az l-es férfit jegyez, a 0 (zérus) a nőt; ketten egy párt.
(1921)360
