9
9
Az olvasó bízvást azt gondolná e helyen, hogy most már elérkezett az az időpont, amikor többé egyetlen üres szék se maradt a „Bécs városá”-hoz címezett vendéglőben, együtt vannak mindazok, akikről Pesten általában beszélni szokás, más szóval azok a vendégek, akiknek névsora azt mutatná, hogy emeljék a díszét, hírnevét egy vendéglőnek. De nincsen olyan szénásszekér, amelyre még ne férne egy villával. Így nem csodálható, hogy lovag Tokió megérkezése nem okozott semmi különösebb kényelmetlenséget a vendéglőben. Ki volt lovag Tokió? Pesti úr, akit mindenfelé ismertek a városban, mint az olyan úriembert, aki egész életét azzal töltötte, hogy kedélyes helyeken segített a kedélyes hangulat ápolásában. Fiatalabb éveiben, „boldogult úrfikorában” ő volt a legjobb valcertáncos a városban, ünnepélyes jelenet volt, ha a Vigadó-beli álarcosbálokon egy-egy hölgyet karjára vett; később, korunkban, miután lábait fájlalni kezdte, és ugyanezért „kamáslit” viselt a lábán: hírnevét azzal a tudományával tartotta fenn, hogy ő volt az a bizonyos úri zenész, aki baráti körben zongorán legjobban tud valcerhez való zenét játszani. Lovagi címét a rossz nyelvek szerint (mert hiszen Pesten mindenkinek van ellensége) Fridolintól, a régi „Korona” kávéház púpos markőrjétől nyerte, mert a bécsi származású pincér a kávéház ablakán kipillantva: a közelgő vendég láttára mindig elkiáltotta magát:
– Lovak!
Ez a kiáltás azt jelentette, hogy nyomban előkészítendők a kávéházban azok az újságok, amelyek a lóversenysporttal szakszerűen foglalkoznak, amelyek a mindennapos vendég kedvenc olvasmányai voltak. A „lovak”-kiáltásból idővel „lovag” lett, s történetünk idejében alig volt már Pesten olyan ember, ki lovag Tokió igazi, családi nevét is tudta volna.
– Milyen kár, hogy nincs a vendéglőben egy zongora! – kiáltott232 fel Dallosi, amikor az új vendéget közeledni látta, mert képzeletében nyomban hallani kezdte azokat a bécsi valcereket, amelyeket a lovag tucatonként játszott a zongorán, mindaddig, amíg minden hallgatója megszerelmesedett, és a legöregebb vendégek is azt kezdték hinni, hogy szívüket voltaképpen egy szőke bécsi szépnél hagyták zálogban.
A lovagot minden asztalnál megünnepelték. (Talán éppen azért, mert ajándékot sohase fogadott el közreműködéséért. „Én meg vagyok jutalmazva, ha barátaimnak jókedvet okoztam” – mondogatta a lovag.) Jobbról-balról kézfogásokat nyújtottak felé, megmelegedtek a hangok, elmosolyodtak a szemek, gargalizáltak a torkok, mint az olyan vidám férfiú láttára, aki ingyen osztogatja a kedélyt, anélkül hogy eszébe jutott volna valaha tudományát anyagilag is gyümölcsöztetni.
A lovag, mint régi kocsmajáró vendég: természetesen Vájsz vendéglős asztalánál foglalt helyet, miután körülbelül mindenkivel kezet fogott a belső és külső szobákban. Az Öregpincér tánclépésben közelgett a gyűrött déli étlappal, de az újonnan jött vendég azt egy pillantásra se méltatta:
– Mondja meg, barátom, a nagyságos asszonynak, hogy csókolom áldott kezeit. Ha volna még a konyhán egy darab főtt marhahús, például a fartőnek a vége, amit serclinek is mondanak, csak egy akkora darabka, mint az ujjam, inkább kisebb, mint nagyobb, inkább szaftosabb, mint szárazabb, jó barátsággal: küldjön nekem egy ilyen darab húst, ha lehetne lencsefőzelékkel, mert már sokszor megpróbáltam, itt van a legjobb lencse Magyarországon.
A kívánt dolgokat a népszerű lovag akkor is megkapta volna, ha a jelenlevő egy-két király helyett egy fél tucat király időzött volna a „Bécs városá”-hoz címezett fogadóban. A lencséstálhoz még citromnedvet is mellékelt Vájszné, mégpedig egy törpécske, hólyagos palackban, amint ez akkoriban divatba jött Pesten.
– Sehol se fogadnám el a citromlét ilyen alakban, mert magamban azt gondolnám, hogy a citromnedvet a patikából hozatják. De ezen a helyen, hál’ istennek, olyan biztos vagyok, mint vasárnap délben a nagymama asztalánál. Mint a Grószmutterkámnál – hangsúlyozta a lovag, és ritka jó étvággyal kanalazta a lencsét, amelyre pecsenyezsír is volt öntve. (Vajon igazán élt még a lovag nagymamája, akire hivatkozni szokott? Csak néhányan, a „régi kamerádok”,233 mint például az elnök, Jenőke és a mindentudó Plac mosolyogtak, amikor a lovag a nagymamáját emlegette. A nagymama egy elég fiatal hölgy volt, és arról volt nevezetes, hogy a legszebb magyar nótákat énekli egy éjszakai mulatóhelyen.)
– És a sör dolgában, lovag úr? – kérdezte ugyancsak kedélyesen az Öregpincér, mert voltaképpen az egész társaságból a lovag mellett érezte magát a legkellemesebben. (Vannak ilyen fajtájú vendégek, akik az első látásra vonzzák magukhoz a pincéreket. Mindig akad valamely megbeszélni való közös témájuk; ha más nem: egy lóversenyújság a zsebekben, amelynek hírmondásait megbeszélni lehet. Úgy vagyunk az ilyen pincérszerelemmel, mint bizonyos nők a macskákkal, amelyek az egész környékről felkeresik a bizonyos nőket, ha valahol megtelepednek.) – És a sör dolgában hogyan intézkedik, lovag úr?
– Ne csodálkozzon, kedves Tót mester, ha a sör dolgában még mindig ragaszkodom régi szokásomhoz. Magas legyen a söröspohár, karcsú, keskeny, amilyenben a limonádét adják a budai majálisokon a rózsaszínű kisasszonyoknak. Csak egy „slukk” legyen a pohár tartalma, mert a sör akkor jó, ha frissiben, egy hajtásra, habosan, mozgolódó, „masszírozó”-állapotában egy kortyra meg lehet inni. Szóval: egy hajtás sört kérek.
Plac felelt:
– Én már csak akkor szeretem igazában a sört, ha egy darab ideig előttem állott, kissé megáporodott, megérett, karcosabb lett. Falusi úrfikoromból azt az országúti csárdát sajnálom, ahol a tavalyi márciusi sört az idei márciusban bontja ki ládájából a csárdás.
– Lehetséges, hogy ilyen egészséges embernek, mint Onkel Plac (Plac bácsi), éppen azok a szerek használnak leginkább, amelyek a magamfajta beteg embernek ártalmára vannak. A sör nyomban a lábomba száll, az én szegény, befáslizott lábomba – mond könnyű, szeretetre méltó melankóliával a lovag.
…Ámde Dallosi, aki a lovag megérkezésekor láthatólag felvidámodott, összedörzsölte a tenyerét, nyugtalan lett, majdnem a bőréből bújt ki: ekkor valamely különös meglepetéssel kedveskedett a királyoknak, hercegeknek és „a többi grófoknak”. (Pesten ez idő tájt arra az utcai kérdésre, amelyet az emberek legtöbbször intéznek egymáshoz: „Hogy vagy?” – akkoriban így feleltek: „Mint a többi grófok.”)234
Dallosi, ez a hírhedt éjjeli pincér ugyanis összebeszélt a dologtalan omnibuszkocsissal, valamint a vendégfogadó „házmesterével” – a vendégfogadók házmesterei minden huncutságra kaphatók –, és az udvarról az omnibusz észrevétlenül eldöcögött, miután senki se törődött az omnibusszal, a „király” és az „adjutáns” a kiválóan sikerült, félig nyersen, de végtelen zamatosan, bő zsírban és friss tükörtojással, vele sült krumplival, új petrezselyemmel készített böftökök után – mintha e böftökök puhítása, sütése, forgatása alkalmával Vájszné März Johanna azért imádkozott volna a konyhájában, hogy bebizonyíthassa, miszerint a szakácsnék még mindig jobban értenek a komoly marhahúsok sütéséhez, mint a férfiszakácsok – mondom, a fejedelmi böftök után, amilyent álmában sem láthat a közönséges pesti vendég: – egy nagy tál túrós csuszában gyönyörködtek. (Hogy milyen volt a túrós csusza, annak elmondását bízzuk azokra a vendégekre, akik esztendők múlva jöttek erre a helyre, és erről a napról legendáikat elbeszélték.) Az omnibusz tehát észrevétlenül elment, benn az alvó „Palkonyainé”-val, az úgynevezett „Szerkesztő úrral”, aki úgy döcögött végig a városon, mint Boz-Dickens álmodó vigéce. Mikor az omnibusz visszajött a „Bécs városá”-hoz címezett vendéglő udvarára: egy rövid zongorát emelt le róla a kocsis, a házmester, az időközben értesített „Hausknecht”, és a zongorát a vendégfogadó külső szobájában helyezték el.
– Maga nagy ördög, Adolf igazgató úr – mond most a lovag, aki, mint már észrevehettük, Pesten jóformán mindenkit olyan néven szólított, amelyet részére ő saját maga kitalált.
– Csekélység – felelt Dallosi. – Nálunk, a „Casino”-ban annyi zongora van, hogy nyugodtan kölcsönözhetek az én megbízható Vájsz barátomnak zongorát, még akkor is, ha a mai naptól kezdve Szilveszterig tartana a mulatság.
– Nos és mit csinálnak most azzal a szeparéval, ahonnan a zongorát elkölcsönözték? – kérdezte Plac, aki alapos ember létére szeretett a dolgok mélyére tekinteni.
– Azt a szeparét ne méltóztassék félteni, Plac úr. Van nekem egy különös társaságom, amely amúgy is mindig vadászkürt zenéje mellett szeret mulatni, és a nőket amúgy se szívelheti.
– No hát itt voltaképpen magunk is úgy vagyunk, mintha a térdnadrágos hegymászók szektájához tartoznánk. Itt sem látok senkit, aki a Hölgy utcából jött volna – elégedetlenkedett Plac. – Pedig én235 nem bírom el a zenélést női társaság nélkül. A fene jobban tudja. Egy másik Plac bújik a ruhámba.
– Csak áldás és békesség, Plac úr – felelt Dallosi. – Aki a mezők liliomairól gondoskodik…
– Ha az életben még egyszer sikerül valamely üzletem: megcsináltatom a fogát a lovagnak – mond most Plac, amikor a lovag felkelt az asztaltól, hogy szemügyre vegye a zongorát. – Mégpedig a francia kártya szerint, ahogyan Gály Lajos csináltatta meg a fogait, hálából, mert Carlóban szép nyereségre tett szert a bakaránál, még az egyiptomi kedive is adós maradt neki. A kedive bonjait éppen most váltogatja be Gály Lajos a pesti uzsorásoknál, miután a kedive elismerte adósságát.
– Francia kártya szerint? – kérdi a portás.
– Igenis – bólongatott álmodozva Plac. – Mert ha már hamis fogsorokat rakat az ember a szájába, legalábbis megérdemli, hogy több foga legyen, mint bármely közönséges halandónak. „Antrekót” kell enni egy férfinak, aki már annyit „mitmacholt” az életben, mint a lovag.
Mielőtt azonban Plac elmélyedhetett volna az „Antreko” nevű pecsenye magyarázatába, megszólalt a zongora a lovag ujjai alatt.
Ez időben a zongoristák vagy talán éppen maguk a szeparézongorák mindig valamely divatos operett megnyitójával kezdték műsorukat. Szabály volt ez, amelyet minden zongorás megtartott, még ha egyetlen hallgatója se lett volna abban a percben, amikor a zongorához ült. A zeneszerzők, mint mondják: a lelküket szokták beleönteni a megnyitókba. Ám a lovag már ekkor megmutatta specialitását. Mozarttól játszott egy darabot, amelyet Szöktetés a szerájból cím alatt ismernek a zenebarátok.
– Au, yes, yes, yes – dúdolgatott magában Dallosi valamely néger dalt, amelyet éppen abban az időben táncoltak a fekete-fehér cipős négerek és papagájszoknyás néger nők az orfeum színpadán.
A portás rosszallóan csóválta meg a fejét:
– Bocsánat, tévedtem, ez az ember nem volt soha a „Roter Stadl”-nál. Én ezt a zenét a wieni Operaházban hallottam.
A zongorajáték alatt azonban varázslatos változás történt a „Bécs városá”-hoz címezett sörházban, amely varázslatról leginkább azoknak lehet fogalmuk, akik a daltalan, csendes rendjével tüntető, legfeljebb pohárkoccintástól élénkülő, szolid vendéglőket látogatják.236 Ebben a polgári, pedáns, puritán kocsmában talán még sohasem hangzott zene, mert a tulajdonos szégyellte volna magát, hogy ő muzsikaszóval csalogatja be az utcáról a vendégeket. Nem, még maga az elnök se merte megreszkírozni, hogy akár terézvárosi búcsú napján például harmonikást hozott volna magával és társaságával… Meglehetős feltűnést keltett tehát a zongoraszó, amely egy „valódi művész” kéznyomására felkavarta itt az aluszékony rendet, csendet, nyugodalmat, amelyben legfeljebb az evőeszközöknek, tányéroknak, söröspoharaknak volt szabad megszólalni. „Ahol zene van, ott veszekedés van” – mond Vájsz úr, mint annyi más régi vendéglős még Pest városában. – A borjúpörkölt nem lesz jobb a muzsikától.
– És aztán egy mellényt is veszek a lovagnak, ha üzletileg rendbe jövök – folytatta ábrándozását Plac. – Ilyen mellényben nem lehet járni egy lovagnak. Csak a biliárdmarkőröknek van zöld posztómellényük. Én boldogult úrfikoromban mindennap friss fehér mellényt vettem ki a szekrényből…
– Ó, azok a régi szép fehér zsilék! – rajongott fel hirtelen a portás, és váratlanul csukló zokogás hallatszott keménygallérba préselt nyaka felől.
A zongora éppen egy valcerba kezdett…
Valódi bécsi valcerba kezdett, mire az elnök a belső szobában hirtelen asztaltársaihoz fordult:
– Mi ez, barátaim? „Wasz isz mein Freund?” A régi Somosiban vagy a Ronacherben ülünk?
– La-la-la – felelt az asztal végéről a borbély, aki szemtelen hidegvérét még ez ünnepélyes zene alatt se veszítette el.
Az elnök a borbély tisztelettelenségén felháborodott – mintha az odakünn, zongorájánál működő lovagot akarná megvédelmezni –, így szólt tehát:
– A kötekedésből elég volt, hallod-e, te borbély. Ha magadhoz való cimborával akarsz mulatni, ülj ki a söntésbe, Plachoz. Ha énekelni akarsz, menj az üllői kaszárnyával szemközt lévő „Paradicsom kabaré”-ba. Ha illetlenkedni akarsz: bezáratlak egy helyre, a ház hátulsó részében, ott illetlenkedhetsz. És most: kuss.
– Borotválj meg – szólt Jenőke, aki az elnök hangjára kissé felébredt.237
– A kabátom a harmadik fogason van – felelt a borbély, de már abban a másodpercben úgy ugrott fel helyéről, mint a nyúl és a külső szobába menekült Plac védelme alá.
– Most kezdődik végre a verekedés – szólt Kacskovics úr a maga társaságában, ahonnan eddig szótlanul figyelte a lejátszódó jeleneteket, mert láthatólag örömet okozott neki, hogy a társaságában levő Vilma kisasszony úgy izgul minden szóra, mintha a legérdekesebb színházi előadásnál mulatna.
– Csak verekedjenek – felelt Vilma kisasszony olyan egykedvűséggel, mintha egész életében azt látta volna, hogy a férfiak egymás fejét lyukasztják ki.
Hát egy-két percig valóban kritikus volt a helyzet.
Az elnök arca sötétvörös lett, mintha gutaütés környékezné.
– Miért nem akasztottuk fel? – kérdezte a borbély után meredve.
Az Esperes, mintha csak véletlenül tenné, könyökével mellbe taszította a háta mögött ülő hordárt, mintha az lett volna okozója mindennek.
– Milyen kár, hogy nincs nálam a kétcsövű pisztolyom, engem úgyse büntethetnek meg, mert gondnokság alatt vagyok – mond Kriptai úr, akiből amúgy se lehet kerületi kéményseprő mester.
– A torkát kell elvágni a saját borotvájával – indítványozta az a púpos gavallér, akinek vérszomjáról már többször volt szó ebben a történetben.
– Egy pesti vagabund – jegyezte meg Nikodémi úr.
Csak Burg huszárkapitány ült nyugodtan a helyén; ő katonatiszt létére nem tudta megérteni, hogy miféle sérelmet követett el a borbély, amikor ama végzetes szavakat kimondta („arcába vágta a társaságnak”, mint később, évek múlva emlegették).
– „A kabátom a harmadik fogason függ” – mondta a borbély a belső szobában, de mire a külső szobába ért, hogy Plac védelme alá helyezkedjék, a pátrónusnak kiszemelt úriember egy hatalmas pofonnal fogadta, amelyet a borbély arcára mért. (És talán ez az idejében eldördült pofon volt az elintézője annak, hogy a „Bécs városá”-hoz címezett vendéglőben, a királyok és hercegek jelenlétében nem kezdődött nyomban olyan verekedés, amelyről évekig beszéltek volna.)238
– És most üljön a legsötétebb sarokba – mondta Plac, miután a dolgot a borbéllyal elintézte, és régi népszerűsége ismét felragyogott. Mert az elnök bizonyos idő múlva a maga társaságánál felvetette azt a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is vonult „Plac barátunk” száműzetésbe, vajon érdemes-e arra ez a rövid élet, hogy jó emberek egymással haragot tartsanak?
– De hát mit mondott a borbély, amiért ebben az embertelen büntetésben részesült? – kérdezte Vilma kisasszony a maga társaságában, amikor a verekedésnek vége volt.
Kacskovics úr felelt:
– Én magam sem tudom pontosan és biztosan annak a mondatnak a jelentőségét, amelyet a borbély oly vakmerően kivágott. „A kabátom a harmadik fogason függ.” Igen régi pesti embernek kell lenni annak, aki nyomban megérti ezt a sértést, amely a mondatban rejtőzik. Állítólag még abból az időből származik ez a mondás, amikor az Újvilág utca és a Rostély utca sarkán levő „Ferenczi kávéház”-ban a hamiskártya-játékosok tartózkodtak. Eleinte a hamiskártyások használták egymás között a mondást, ha idegen került a körmeik közé. „Kabátom a harmadik fogason függ”: jelentett tercet a kártyajátékban. Jelentett hiszékeny vidéki embert, akit hölgyismerősei a „Ferenczi kávéház”-ba kormányoztak. De a mondás is ama pesti mondások sorsára jutott, mint a legtöbb pesti kitalálás. A találmány a pincérek, kávésok, kávéfőzők és kocsmárosok nyelvén későbben jelentette azt a gyanús vendéget, akitől idejében meg kell szabadulni, mert előbb-utóbb valamely huncutságot csinál. Ezért sértődött meg az urak társasága, amikor a borbély azzal búcsúzott el tőlük, hogy kabátja a harmadik fogason lóg. Csak egy borbély lehet ilyen szemtelen.
Így tehát, midőn Kacskovics úr szokott nyugodt hangján elmagyarázta a dolgot, a gyors észjárású Vilma kisasszony nyomban megértette és méltányolta az elnök és társasága felháborodását, ugyanekkor elismerő pillantást vetett az elnök felé, mintha kék tekintetével azt akarná jelezni, hogy mindenben igazat ad az elnöknek, s kéri, hogy őt szövetségesének tekintse.
…A valcerek azonban egymás után jöttek a zongora felől, mintha valamely régi szellemalakok lengenék körül a lovagot, akiknek mulattatására ezen zenei áldozatot hozza. Az Uffkirály, a Bőregér, a Hoffmann meséi valcerei közben olyan valcerek is elandalognak,239 amelyekhez csak egy „zöld bécsi kocsmát” lehet elképzelni, ahol még mindig petróleumlámpások világítanak esténkint, és kucséber várja, mikor kerül végre a sor az ő kosarára is, amikor előléphet.
És a kucséber belépett a kocsmaajtón.
Teljes valóságában, amint a kucsébert a fantáziában el lehet képzelni.
– Végeredményben kezdünk megkedvesedni – jelentette ki ugyanaz a Plac, aki az imént még verekedésre szánta itt töltendő idejét.
Az elnök, a belső szobában, őszinte örömkiáltással üdvözölte a közelgő kucsébert.
– Na, Hubert – kiáltotta biztatólag a kucséberre, aki az elnök láttára bizonytalanul kezdett lépegetni, és láthatólag szorult helyzetben érezte magát, amikor a hatalmas elnököt megpillantotta a „Bécs városá”nál, ahová gyanútlanul belépett.
– Ez az utolsó kucséber, aki valóban Gottséből jött Pestre, a többi pesti kucséber már mind hamisítvány – csalogatta az elnök maga felé a szurkoló déligyümölcsárust.
És ha most a részleteket akarnánk elbeszélni arról, hogyan szónokolt az elnök, amíg a kucsébert sarokba szorította, hogy kosarának a tartalmát (kosarastul és szíjastul együtt) egy „számon” megreszkírozza… hányszor ismételte buzdításul ama szólásmondást, hogy: „Reszkírt kucséber”… hányszor vizsgálta meg a kucséber zacskóját, amelyből a nyerőszámot kihúzni akarja, hányszor tapogatta meg a kucséber zsebeit, vajon nincs-e ruhájában egy másik zacskó is elrejtve… hányszor figyelmeztette a kucsébert másvilági üdvösségére, amíg végre saját kezével, adókivető kezével a zsákba nyúlt: akkor tán sohase lenne vége ennek a történetnek.
Az elnök a zsákba nyúlt, kihúzott egy összesodrott lutriszámot, és a következő pillanatban a legutolsó valódi kucséber elveszítette egész üzletét az üzleti felszereléssel együtt.
– Vigye ahhoz a dámához a kosarát, és helyezze előtte a földre, viszonzásul azért az ajándékért, amellyel Kacskovics barátom meglepett bennünket – mond az elnök, és a kucséber szótlanul engedelmeskedett, mert hiszen igen jól tudta, hogy a főváros hatodik kerületében kinek kell engedelmeskedni.
– Azoknak az egészségére, akik nem szeretnek csorba pohárból240 inni – szólt most az elnök poharát felemelve, amikor az utolsó kucséber elhelyezte kosarát Vilma kisasszony lábánál.
– Szegény, családos ember vagyok, legalább a kosaramat adja vissza a nagyságos kisasszony.
Kacskovics úr felelt:
– A kosarát majd megkapja, barátom, addig is üljön le oda a sarokba, ahol a kontómra ebédelhet.
A zongora most a Gasparoné-ból játszott, és a zongorás maga is énekelt néhány taktust.
…Jár a grófnő, Meláni.
Rezes, recsegős, mély hangja volt a zongorásnak, amelyért akkoriban nagyon sokat adtak volna a fiatalemberek, mert a fagyos káposztáéhoz hasonlatos hang volt divatban. Szerelmet vallani, krakélereskedni, komolyan „tárgyalni” nem lehetett más hangon, mint azon, amelynek ércét átlumpolt éjszakák hurutjai marták ki. A „lumphang” volt divatban a magyar fővárosban, a jogász savanyított paprikát evett, hogy hangját tökéletesítse…
…Jár a grófnő, Meláni,
andalgott a zongorás hangja, és ebben a másodpercben olyan esemény történt, amilyenre nem emlékezik senki, mióta a hatodik kerületben adót fizetnek. Az elnök felemelkedett asztalától, és kimondhatatlan ünnepélyességgel lépdelt át a küszöbön egyik szobából a másikba. A fehér elefánt Sziámban se lépdelhet ügyesebben, rutinírozottabban, amikor a szultánt viszi hátán, amidőn az elnök táncra kérte Vilma kisasszonyt, és az derűs, felvidékies mosollyal, „jóleány” módjára engedelmeskedett az elnök felhívásának.
Hogy táncolt Vilma?
Csak hallgassatok, ti hagyománytiprók, ti vakmerő újítók, akik a táncfigurák közül mindenáron kihagyni akarjátok a szertartásokat. Vilma úgy táncolt, mint ahogy Ferenc József idejében a legjobb balettmesterek tanították a táncot, ha az Operaház műsorán a Bécsi keringő volt előadásra kitűzve. Kalapban, ködmönkében, rövid, úgynevezett „trotőr”-szoknyában volt, amely lódenszoknya alól jól kilátszott perdülő nyergeslábának nemes formája. Nem volt kicsiny241 ez a láb, nem is nagy; ha hasonlítani lehetne valakinek a lábához: Kaffkáné Hegyesi Mari lábához lehetne hasonlítani, aki 1890-ben a Magyar Hírlap pályázatán első díjat nyerte, mert a versenybíróság szerint az ő lába volt a legszebb Magyarországon. És Vilma könnyedén, szinte ajándékozva mutatta lábait, amint a trotőrszoknya ütemesen, boszorkányos szabályossággal lendült körülötte, hogy a néző minden fordulónál előre tudhatta, hogy hány ujjnyit fog láthatni Vilma csíkos harisnyával fedett bokájából, ha a zongorista is úgy akarja.
Igen, ott, ahol a kocsmaszoba fala következnék, ahol természetszerűleg fordulni kell a valcernek, hogy a hatalmas táncos visszakormányozhassa táncosnőjét a tánchelyre: ott Pista úr mindig biccentett egyet bal lábszárával, mintha véletlenül megbotlott volna, mire a táncosnő nagyobbat fordult a szokottnál. Csak valódi táncművészek tudják ezt a táncfigurát, a műbotlást produkálni… S az így létrejött perdüléskor még bokán felül is látszott Vilma kisasszony harisnyája. Az elnök kérdi:
– Hol tanult ily pompásan táncolni, kisasszony?
– A kassai apácáknál. Magam is tánctanítónő vagyok. De az elnök úrnak se kell szégyenkezni.
– Ó, én csak a fiákeresektől tanultam táncolni. Legtöbbet Braun Karcsitól – felelt az elnök, és olyant biccentett a bal lábával a megszokott helyen, hogy ugyancsak meg kellett kapaszkodnia a táncosnőnek, hogy kiparírozza a botlást, s a zene taktusához tarthassa magát továbbra is.
Vilma kisasszony tehát, mint mondani szokták: fényesen kiállotta a vizsgát, igaz, hogy megfelelő táncosa is volt hozzá, aki nem mindennapi lelkesedéssel, szinte ifjonti rugalmassággal vitte a taktust, s ugyanekkor nem szabad megfeledkezni a lovagról, aki kettőzött figyelemmel tartotta az ütemet, szinte a „láb alá” zongorázott.
– Becsületemre, a legjobb táncosnő, akivel valaha életemben valcert táncoltam – mondta dörgő hangon Pista úr. – Még a „térdhajlást” is tudta már a harmadik menetben, pedig Carolát egy hétig kellett rá tanítani. Bal lábbal biccenteni! Barátaim, nem mindennapi kincs van a hölgyben – szólt az elnök, és a legnagyobb megelégedettséggel foglalta el helyét, mint aki valóban megérdemelte azt a pohár sört, amelyet csaknem fenékig felhajtott. (A valcerhez sört kell inni.)242
És Vilma kisasszony még alig helyezkedett el a bőrkanapén, hogy szelíd, megadó mosollyal enyhítse némileg azt a páratlan bámulatot, elképedést, szinte emberfölötti csodálkozást, amelyet megmerevedett tekintetével az alszolgabíró kifejezett Vilma kisasszony tánca felett, mondom, még alig volt annyi ideje az alszolgabírónak, hogy csak egyetlen szót is szólhasson a feltűnő valcerről, midőn egy úriember rövid eltökélés után hivatalos szertartással felállott helyéről, és civilbe öltözött katonatiszt módjára, kellő merevséggel meghajtotta magát Vilma kisasszony előtt. A „Nachtmeister” volt, az adjutáns volt, a pontytekintetű, beretvált arcú és kaucsukgallérba pakolt, duzzadt tábornok volt, aki talán éppen hivatalos állásánál fogva nem mellőzhette adandó jelentésében, hogy táncra kérte azt a hölgyet, akit a „Bécs városá”-hoz címzett vendégfogadóban a legjobb valcertáncosnőnek mondanak. Igen, erről szabályos jelentést kellett tenni az adjutánsnak, mint akár a jól sikerült böftökről. És Vilma kisasszony oly nyájassággal engedett a felhívásnak, mintha valamely felvidéki bálban volna, ahol érzékeny sértés nélkül nem adhatna kosarat.
Az adjutáns kitűnő táncos volt, bal lábával ugyan nem biccentett az előbbi táncos modorában, ellenben bal lábával szabályszerű félkört írt le a valcer fordulóinál. Így csak azok az előkelő urak szoktak táncolni, akik inkognitójukat meg akarják őrizni. És a bécsi valcertáncban a lábbal formált félkörrel jelzik, hogy korántsem udvari bálon vagyunk, hanem csak egy kedélyes vadászkastélybeli mulatságon. És a szakértő zongorista, a zseniális lovag, valóban a Madarász című operettből játszotta azt a keringőtaktust, amely így kezdődik:
Benn a herceg úr csupán…
Az adjutáns meglepő félköreit Vilma kisasszony a második fordulónál már oly pompásan tudta, mintha Schönbrunnban tanult volna táncolni a nyári társulatnál.
– Hát ez igazi „linci gyerek” – mondta most végtelen elismeréssel az elnök, amikor Vilma kisasszony táncát kalapban, kesztyűben, ködmönkében figyelte, mintha legalábbis kosztümben lett volna… De nem, mégsem, mert az operett-táncosnők nem nélkülözhetik a rózsaszínű, berakott tarlatán szoknyácskát, amely nélkül operettet243 elképzelni nem lehet. Csak egy utcai ruhába öltözött kis tanítónő volt, aki a kassai apácáknál végzett.
A kaucsukgallér, a böftök és az elfogyasztott sörök később arra indították az adjutánst, hogy jobb tenyerét ismét rövidre nyírt feje búbjára helyezze, mintha azon a jelentésen gondolkozott volna, amelyet estére a futárral küldend a bécsi főudvarmesteri hivatalhoz, amikor a teremben váratlan esemény, szinte kiszámíthatatlan esemény történt, amilyen az adjutánsok jelentéseiben talán még sohase fordult elő.
A vendégfogadós megbolondult. A vendégfogadósné megbolondult… Mert ezek a kitűnően fegyelmezett, a nyugodalmas élethez, a messzi számításokra berendezkedett emberek: a fogadós és a fogadósné szinte váratlanul termett a vendéglőben, és összefogódzkodva táncolni kezdtek a zongora hangjaira.
A tudósok azt mondják, hogy minden embernek van valamely titka, amelyet élete végéig sem hajlandó elárulni, de néha váratlanul megfeledkezik magáról, elárulja a rejtett kincs helyét, bevallja titkos szerelmét, ledobja magáról az álarcot, amelyet reménytelenül viselt.
A fogadós úgy járta a valcert, mintha többé nem törődne semmivel, se vendéggel, se Öregpincérrel, se csaposlegénnyel, csak azzal a bolondsághoz hasonlatos hangulattal, amely az ördöngös lovag tánczenéje után meglepte. Mintha hirtelen megbánta volna munkában töltött ifjúságát, az ördögbe kívánt minden üzleti elfoglaltságot, söröshordót, tormás virslit, vendégeket, de tán még magát az elnököt is. A fogadós azt akarta megmutatni, hogy tud úgy valcert táncolni, mint bárki a társaságban, pedig évtizedek múltak el anélkül, hogy eszébe jutott volna csak egyetlen taktus is a múlt időkből. A fogadós megtermetten, megülepedetten csak egy percig látszott a régi fogadósnak. Még a nadrágszára is szűkebb, legényesebb, ruganyosabb lett, mintha valóban az ördög bújt volna belé. Olyan lett a nadrágszára, mint a szűk kéményekhez szokott kéményseprőké, akik tudvalevőén sohase híznak meg az életben.
És a fogadósné, ez a rózsaszínű, de komoly arcú asszonyság, aki valóban csak ritka ajándékképpen mosolygott egyet-egyet, mert igazándiban arra volt büszke, hogy homlokán ráncok vannak, és a ráncokkal elmúltak az élet bolondságai, a fogadósné belekapaszkodott az urába, s éppen úgy táncolt, mint talán huszonöt esztendő előtt egy schwecháti bálon, amikor a hórihorgas lábú öreg sörfőző,244 Anton Dreher, talán éppen März Johannával nyitotta meg a majálist, amint ez a régi sörfőzőknél divatban volt. A zongora a Rip van Winkle című „színdarabból” játszott, és a fogadósné tán az ifjú Lisbethnek képzelte magát a Slósszteáterben.
A vendéglőspár voltaképpen oly szabályszerűséggel táncolt, mint amilyen szabályszerű volt az életük, de a második fordulónál Vájsz „megveszett”, és a valcer közben a levegőbe emelte Vájszné, született März Johannát, mint valami bitang harmonikás, aki amúgy is „fütyül az életére”. Vájszné önkéntelenül megmutatta telt lábszárait, amelyeken piros gumiszalag feszült a fehér harisnya felett, természetesen térden alul, amilyen fehér harisnyával a kamaszok szoktak álmodni. S ezzel a valcerfigurával körülbelül el is dőlt Vájszné további sorsa, mert a hízott fogadós még az ördöngös lovag zenéje mellett is csakhamar rövid lélegzeteket kezdett szedni, és az úgynevezett „családi asztalhoz” telepedett, hogy a portással és Placcal néhány megértő fejbólintást váltson. De már akkor ott voltak az újabb táncosok, akik a „kellemetesen molett” fogadósnét újabb valcerekért ostromolták. Így az adjutáns, aki igazándiban most találta meg szolgálati beosztását, amikor a teli fogadósnét táncolni látta. „Ez aztán kedélyes!” – emlegette az adjutáns osztrák nyelven, és Vájsznét oly fontoskodással vitte táncba, mintha csak azért utazott volna Budapestre.
– De – Herr Baron – védekezett a fogadósné, amikor az adjutáns a legszebb félkört vágta ki a valcertáncban, miután a lovag már zongorájánál behunyt szemmel és rekedt hangon énekelt.
És sorakoztak a többi táncosok is, akik a fogadósnét akarták valamennyien megtáncoltatni, mert ki tudja, mikor lesz megint szükség a fogadósné jóindulatára. Nem lehet cserbenhagyni egy asszonyt, amikor második fiatalságát éli. Az elnök, talán abból a szempontból is, hogy némileg reparálja a dolgot, amidőn Vájszné helyett az ismeretlen hölgynek küldött kucséberkosarat: Pista úr dörgő hangon jelentkezett, mikor a böftökképű adjutáns a „családi asztalhoz” kormányozta a fogadósnét. Pista úr talán többet biccentett térdével a valcerben, mint valaha életében. Talán azért, mert előzetesen gyakorolta magát, talán éppen azért, hogy a fogadósnét végleg kiengesztelje… Ki tudna eligazodni a férfiak furfangján?
És már csatarendben állott az elnök társasága, hogy a fogadósnénak hódolatát bemutassa, mint valamely bálkirálynőnek – csak az245 egyetlen Plac volt oly szívtelen, hogy gonosz megjegyzést kockáztasson. „Hja, az úrfiak szeretik a kispörköltet bő lében és bő garnírunggal.” (A garnírung ugyanis a világ fennállása óta a kocsmárosnék gondjaira volt bízva, míg a húsok mennyiségét, minőségét a férfiak szabják meg.)
A táncosok: Nikodémi úr (oly sajátszerű táncmozdulatokkal, amelyekről azt állapította meg a bál utáni közvélemény, hogy Nikodémi úr tánca hasonlított a vándor kutyadudások mozdulataihoz, amikor dobot, cintányért vernek, sípot fújnak, és csörgőket ráznak); Kriptai úr (aki táncában leginkább azt akarta bizonyítani, hogy méltatlanul helyezték őt gondnokság alá, mert olyan józanul, szabályszerűen táncolt, mintha a józsefvárosi elöljáró bálján volna); felkelt álmából Jenőke (kidöcögött a belső szobából, és kijelentette, hogy Pörtschach óta nem vett táncosnőt a kezébe, ott is csak egy családias jellegű mulatságon, és ezért már előre engedelmet kért, ha nem tudná a legdivatosabb táncfigurákat); a púpos kis krakéler mindenáron Vájsz úrral akart kezet fogni, hogy szentesítse a békét, de Vájsz úr azt ismételgette, hogy csak maradjunk meg a régi állapotban, legalább most már nem bántjuk egymást; az Esperes is előballagott, persze nem táncolási szándékkal, hanem széles mosollyal, mint valami örömapa, aki a fiatalok hancúrozását nézi. Csak Burg báró, az osztrák-magyar katonatiszt nem mozdult helyéről, mert önkéntelenül feljebbvalóit sejtette az idegenekben, akik a kocsmárosék vigadását láthatólag kissé meglepetten nézték, mintha ilyesmit csak Magyarországon tapasztaltak volna. A kedélyesség éppen azoknak az érzékenységét bántja meg a legérzékenyebben, akik nem szeretik, ha mások is kedélyeskedni kezdenek jelenlétükben. A „páduaiak” láthatólag visszahúzódtak a mulatság további folytatásától. Pláne akkor, amidőn a táncos urak a polgári erkölcseiből szinte kivetkezett Vájszné hirtelen a közelben lábatlankodó Öregpincér vállára csapott.
– Tíz esztendeje szolgál nálunk, megérdemli, hogy megtáncoltassam – szólt, és az Öregpincért megforgatta. És ezzel az utolsó tánccal, e szokatlan produkcióval szinte megállott a bál. A zongorás lovag szinte álomba merülve ült hangszere mellett, az Öregpincér csaknem összeroskadt egy sarokban, Vájszné fehér blúzáról két gomb is lepattant, és szinte másvilágias hangon pihegte:
– Aki tudni akarja: ma volt az ezüstmenyegzőnk igazi napja,246 mert ma van valóban huszonöt éve, hogy Vájsszal megismerkedtem.
A fogadósné kijelentése talán egy félóra előtt is: bizonyára kellő ribilliót idézett volna elő a „Bécs városá”-hoz címezett sörházban, minden vendég felugrott volna, hogy határtalan örömének kifejezést adjon – de most a tánctól, a tánc „nézésétől”, mindnyájan fáradtak voltak, és így, természetszerűleg a borbély került elő valamely sarokból, hogy egy kisebb szónoklattal nyomban megpróbálkozzék. Mintha ő lett volna az egyetlen férfi, aki talpon maradt a gárdából.
Ámde a váratlan elcsendesedésben most ismét olyan dolog történt, amelyre senki se volt elkészülve, mint általában ez a nap a meglepetések, az ördöngösségek napja volt; a leereszkedő alkonyati félhomályban, amikor voltaképpen a legkedvesebbek a percek a kocsmákban, lámpagyújtás előtt, amikor a hagyomány szerint maga a sánta ördög is abbahagyja a templomok körül való leskelődést, és elbújik valamely kocsmasarokban, hogy az abroszra hajtsa a fejét: ebben a percben harsány kakaskukorékolás hangzott a belső szobában. Felébredt az elaltatott kakas, és sarkantyús lábaival, kinyújtott szárnyaival, szinte kísértetiesen közelgett Burg báró felé, mintha bosszút akarna állni az állatszelídítőn. Mondják, hogy azok az állatok, amelyek dresszúra alá kerülnek: néhanapján végképpen elfelejtik az engedelmességet, amelyet az állatszelídítő iskolájában megtanulnak, és vadabbak tudnak lenni az őserdőben élő állatoknál. A felébredt kakas, mielőtt a báró észrevehette volna: egyetlen ugrással a katonatiszt fején termett, és harci sikollyal csapott le Burg báró homlokára, mintha állatszelídítő szemeit akarná kivájni. A báró talpra ugrott a kakas támadása alatt, de a veszett madarat nem bírta egykönnyen fejéről lerázni, átkozott kísértetként kapaszkodott az hajában. Végre a hordár szabadította meg az állatszelídítőt a vagdalkozó kakastól, hátulról elkapta azt, és nyomban megbilincselte a zsebében levő kötőfékkel.
– Most vidd ki az udvarra a kakast, büntetését majd később kapja meg – mond Burg báró, és azon vette magát észre, hogy meglehetősen kimerült a kakassal való küzdelemben.247
– Mint egy barom… – dünnyögte az állatszelídítő, és vérző homlokát zsebkendőjével nyomogatta.
…A kakasviadalt, mint későbben mondogatták, nyilván az az ördög rendezte, amely már huzamosabb ideje a sötétedő sörházban tartózkodott, ahová észrevétlenül besurrant a terézvárosi templom mellől. És a kakas állati ösztönével megérezte az ördögöt. És mégse jutott eszébe senkinek lámpavilágot gyújtani, mintha valamely varázslat lepett volna meg mindenkit a fogadósné tánca után. (Ugyancsak a fogadósné váratlan táncát is már ez a bizonyos belopózkodott ördög idézte elő, mert Vájszék ezüstlakodalmát hivatalosan, a schwecháti plébánia pecsétje szerint, ünnepélyesen csak kilenc hónap múltán tartotta az érdemes házaspár, amikor is a kerületi elöljáró is jelen volt, aki azokat az embereket is ismerte, akik nem fizetnek adót a kerületben, tehát ördögi machinációjukat nem követhetik el észrevétlenül. Az elöljárónak a jelenlétében nem is történt semmi rendetlenség. Bebizonyult, hogy az elnökön kívül van még egy nagyobb hatalom a hatodik kerületben.)
És a félhomályban most felállott helyéről a herceg.
A valódi herceg, akiről eddig csak annyit beszélhettek a történet szereplői, hogy itt volt, itt van, itt ül a „Bécs városá”-hoz címezett vendégfogadóban, de senki se tudja, hogy mely okból, mely szándékkal, mely mondanivalóval, mert hiszen a hercegeknek is van bizonyosan valami szándékuk, amikor egy vadidegen, sohase látott sörházba belépnek. A hercegnek mondanivalója volt. Mintha egy ezüstnyárfa indult volna meg Vilma kisasszony felé.
