Egy régi ház régi pénztárosa
Egy régi ház régi pénztárosa
Volt egyszer a Barátok terén, ama pesti Belvárosban egy régi, egyemeletes ház, amelynek földszinti részében, mindjárt a kapu melletti első ajtónál táblák hirdették, hogy itt valamely Pénztár van.
„Pénztár” volt kifestve az utca felőli oldalra, amerre a Pesti Napló hátralékos előfizetői esetleg bemendegéltek a déli korzóra igyekezvén, és „Pénztár” volt kiírva a kapuboltozat alól nyíló ajtócskára, amelyen többnyire csak azok tudtak bejárni, akik annyira tisztában voltak a régi ház terepviszonyaival, hogy ott álmukban is kiismerték volna magukat.
Ősz hajú ember állott a drótfonatú kerítés mögött a Pénztárban – éppen olyan ember, amint hajdanában a pénztárosokat elképzelték. Mogorva, szótalan, kevés mozdulatú, aki az akkoriban szokásos bankjegyeket úgy kezelte, mint gyermekeit, és a Pénztár kulcsát néha megtapogatta zsebében, amikor esténkint, látszólagos gondatlansággal itta pohár sörét az „Órá”-hoz címzett kis belvárosi vendéglőben, és hallgatta a szomszédos asztaloknál összeelegyedett Párisi utcai suszterek és kesztyűsök beszélgetéseit a maguk mindennapi dolgairól.
És ennek a látszólagosan egykedvű öregúrnak mégis az volt egyik nevezetessége, hogy Janus-arca van, kétféle kifejezés mutatkozott az arcán. Ha az utca felőli ajtó nyílott, amikor talán az időjárás szeszélyességéből néha bizonyos hideg légáramlás is tévedt az öregember lábaira, olyankor mindig valamely örvendezés, ígéretes várakozás, sőt szolgálatkészség mutatkozott az öregember arcán. Ezen az ajtón szokott ugyanis belépni az a kedves ember, aki bizonyos pénzecskéket hoz a Pénztárnak. Itt jött be a hátralékos előfizető, itt lépkedett be a hirdető, a pénzespostás: szóval csupa olyan emberek, akiket még rossz időben is szívesen látnak a legmogorvább pénztárosok is. A kapuboltozatból nyíló ajtón azonban többnyire csak olyan emberek hatoltak be, akik ugyan előzetesen letörölték a cipőjük talpait, szerényen395 kopogtattak is, tüntető udvariassággal köszöntek az öregúrnak, mindezekkel a cselfogásokkal azonban nem értek el semmit, mert az öregúr olyan borult lett, mintha az egykori Entreprise szolgáját látta volna belépni az ajtón, azt a gyászos embert, aki akkoriban a gyászjelentéseket személyesen hordta szét a városban, amikor Pest még kisváros volt. Ezen az ajtón még véletlenül sem tévedtek be olyan emberek, akik valamely formában pénzt, hasznot vagy az öreg pénztárosok által is megbecsülendő reménységeket hoztak magukkal a külvilágból. Ezen az ajtón „lopózkodtak” be azok, akik talán éjjel-nappal azon törték a fejüket, hogyan vihetnék el a pénztár egész tartalmát, holott az öreg pénztáros nem is tartogatta minden pénzét a vasszekrényben, hanem különböző könyvekbe rejtette el őket. Talán még külön harisnyája is volt az akkoriban ritka körmöci csikók részére.
Így élt az öreg pénztáros a maga Janus-arcával, a két ajtó között, az öregség szokásos derültsége mellett, mindig csak az öregsége szorongattatásaival figyelve ama kapuboltozat alól nyíló ajtóra, amely mögül az udvari üvegketrecekbe zárt nyomdagépek tutulása hangzott, mint valami idecsalogatott szörnyetegeké. A léghuzamos kapubolt alatt papiroshengerek feküdtek egymás mellett, amely papiroshengerek majd az ismeretlen jövendőt írják fel magukra. Papirossal teli deszkaládák várakoztak sorsukra, hogy kalendáriumot nyomtatnak-e rájuk vagy pedig az Athenaeum regényeit. És a kapuboltozat alatt sohasem szűnt meg a lépések kopogása, csusszanása, dörmögése vagy kérelmezése, mert az első emeleten volt a Pesti Napló szerkesztősége.
Barátok tere. A régi Pesti Napló fészke.
Hányan mentek el erről a terecskéről egy más, levegősebb térre, amelyet közönségesen másvilágnak neveznek! Akiket már hiába várna vissza az öreg Pénztár, ha még a helyén volna, Janus-arcú pénztárosával. A szerkesztők rózsaszínű utalványaival jelentkező hírlapírók és írók, akiknek köszönését se viszonozta az öreg pénztáros, mert nyilvánvaló volt, hogy csak rosszban törik a fejüket, amikor a hátsó ajtón lépegetnek be – mintha az utca felőli oldalról jövet, elmenekülhetett volna a vén pénzőr követeléseik elől!
– Az emeleten megbolondultak – vélekedett az öreg pénztáros, amikor a Pesti Napló szerkesztője már a kora délelőtti órákban céduláival az ő nyakára kezdte küldözgetni az összes dologtalan396 költőket és írókat. Nem, nem lehet elmondani az öreg pénztárosról, hogy valamely különösebb kitüntetésnek vette volna, hogy az évek folyamán az ország valamennyi nevezetesebb írójával megismerkedett. Jókai Mór, aki mindig olyan szerénykedve lebegtette meg kiült nadrágját a Pénztár előtt, mintha valamely előre nem látható baj keletkezne írói honoráriuma kifizetése körül: éppen olyan mogorva fogadtatásban részesült, mint akár Bartók Lajos, aki az akkori vélemények szerint azért vett kvártélyt az Egyetem utcában, hogy kellős közelében lehessen minden lapszerkesztőségnek és könyvkiadónak. Emelgethette Don Pedro szürke cilinderkalapját, kedves mosolyra vonhatta bakkecske arcát, világfi módjára jelezhette modorával, hogy általában nincs szüksége az öregúr pénzére: mégiscsak élete megrövidítőjének nézte őt a Pénztár. Talán csak akkor vitte gyorsabb menetelésre kijárt cipőit, amikor maguk a Pesti Napló szerkesztői jelentkeztek a drótos ablakocska előtt, miután utalványaikat emőkei Emich Gusztávval, a lapkiadóval is aláíratták. Ebből a pénztárszobából vett útirányt ifjabb Ábrányi Kornél, hogy ebédjét a „Vadászkürt” válogatós menüje szerint vagy pedig a „Kispipa” egyszerűbb étlapja után igazodva költendi-e el a déli korzózás után. (A régi szerkesztők idejében, akik a nagyhatalmi asztalnál többnyire oldalszakállt is neveltek, amelyet fodorintattak, nagyon fontos volt a társadalmi szereplés, a korzózás is. Szép asszonyemberek és tekintélyes urak is megmondogatták véleményüket a nekik tetsző vagy nem tetsző újságközleményekről.) Barna Izidor szerkesztő korában ritkán ijesztgette személyes megjelenésével a Pénztárt, mert szobájában ült mindig. Braun Sándor, aki tömött Orleáns-szakállt viselt, mint valamely színművész: szatirikusan mosolygott az öreg pénztáros szenvedésén. Valaha jártam én is ebbe a régi házba, és ugyancsak féltem az öreg pénztáros úr szeszélyességétől, akiről most, annyi esztendő távlatából tűnik fel, hogy végeredményében mégiscsak jó ember volt, aki még akkor se maradt ki az „Órá”-hoz címzett belvárosi kocsmából, amikor pénztárzárás után ott felkeresték a pénzre áhítozó hírlapírók.
Ez a régi ház – ott, a Királyi Kúria szomszédságában – valóban a magyar hírlapírás gyönyörű szűzkorát jelentette. Az ember már messziről láthatta, hogy nem mindennapi ház felé viszik léptei – annyi piros sapkás hordár állott a kapuja előtt, mint valamely forgalmas kávéház környékén. Ezek a hordárok vitték, hordták a leveleket, mert a telefon nem nagyon zavarta a szerkesztő asztalát. Legfeljebb397 postások és sürgönyhordók verték le köpenyükről a havat a hosszúkás előszobában, amelyben a szolgák aludtak, és csak akkor ébredeztek, ha Ambrus Zoltánnak Henry Clay szivart kellett hozni a „Fiume” kávéházból, mielőtt színházi kritikájának megírásába fogna; a szomszédos „Central” kávéházból a feketekávés csészék csörgedeztek fel az emeletre, mert ez szükséges volt az éjszakázáshoz: Makai Emil, a bravúros éjszakai szerkesztő egy olyan asztalnál dolgozott egy kis szobában, amelyet a színházból, vacsoráról, estélyről jövő munkatársak rendszerint éjfélig is tartó zajongással szoktak körülvenni, mintha nem is lapszerkesztésről volna szó. Itt ült lovagló helyzetben Márkus József, a „színházi” Márkus, aki szőke bajszát pedergetve, mindig a színészeket szidta; külmunkatársak jöttek cikkeik megjelenése felől érdeklődve. – Szomaházy itt írta meg gyorsan a Pán név alatt megjelenő vidám közleményeit, majd a még hangosabb kávéháznak vette útját. Ma már alig lehet megfejteni, hogy a dologtalan munkatársak, sandító „emberek barátjai”, futamodó hordárok, sürgönyfutárok, vizitelő politikusok, igazukat kereső cirkuszigazgatók, libegő színésznők, látogatóba jött vidéki előfizetők zajongásai, megbeszélései, okoskodásai, kitűnni vágyásai közben, népgyűlési hangulatban: hogyan jelenhetett meg másnap az újság? És a lépcsőkön egyre jöttek különböző emberek, akiknek hitük szerint annyi közük volt a másnapi újsághoz, mint mindennapi életükhöz. Az ódon bolthajtások alatt legalábbis annyi embert láthatott volna együtt az álmodó, mint Dickens utazója látott álmában a régi omnibuszok környékén. Itt is mindenki igyekezett a másnapba átaljutni, a reggellel együtt újra felelevenedni, a kakasok kukorékolására megvetni nyomát a holnap kezdődő új ösvénynek. Itt az éjszakának nem az volt a jelentősége, mint a bölcs emberek mondják az eseményekre, hogy: aludjunk rá egyet. Itt mindenki azért ágált, futamodott, kiabált, tollal karmolt, papirost recsegtetett, és tintát pazarolt, hogy még alvás előtt elvégezze a rábízott dolgot.
Ódon ház volt az Athenaeum nyomdaépülete a Barátok terén, ahol az egykori Pesti Napló székelt, de a kísérteteknek nem volt idejük visszatéregetni ide soha az éjjel-nappal zakatoló munkától. Az öreg szerkesztőknek nem kellett visszatérni a Kerepesi temetőből, hogy tanácsot adjanak fiatal kartársaiknak; még az új lábak is hamarosan eligazodtak a kanyargós lépcsőkön, a kimustrált íróasztalok fiókjaiban biztosan vájkáltak az új kezek, a tintásüvegeket töltötte meg398 legfeljebb a szolga. Ma új eszmék, új emberek jöttek divatba. Az öreg pénztárosnak odalent a földszinten sohasem lehetett nyugta, akármilyen fordulatok keletkeztek az életben. A szerkesztő urak eljegyezték magukkal az örök életet, legfeljebb új nevek alatt szerepeltek a régi házban.
Ebbe a régi házba adresszálta a híres húsvéti cikket Deák Ferenc, amelyről megjelenése napján nem beszéltek többet, mint más hírlapi cikkekről, legfeljebb tán a mindenkori szerkesztők kerítettek nagyobb feneket a dolognak. A régi húsvéti napon, amikor a Pesti Napló cikke megjelent, bizonyára éppen úgy árulták a rózsavizet a Barátok terén, mint más húsvétkor. Az ibolyák városi kezekbe kívánkoztak itt sváb asszonyok kosaraiból. A téren tanyázó bérkocsikba beszállottak a gavallérok. Az „Angol Királyné” szállodában sem zavarták mindjárt a cikkírót, hogy menjen Ferenc Józsefhez a hírlapi közlemény ügyében. Nem siettek még akkoriban olyanformán az emberek, de a hírlapi cikkek sem. A Pesti Napló munkatársai talán éppen a budai jegyek között töltötték a húsvéti délutánt, nem is gondolván arra, hogy lapjuk aznapi számával országok sorsát mozdították meg.
Ebben a régi házban, amelyben el nem ismert költők vagy pedig kipotrohosodó írói tekintélyek figyelmeztek a nyomdagépek zúgására: szép hőskora muladozott el a Pesti Napló-nak, gyertyával is felszerelt asztalai mellől látott rohanvást közeledni egy új világot, amely talán erőteljesebben (van erre valamely orvosi kifejezés is) sürgette életre jövetelét még a mai korszak jövendőjénél is.
Igaz, hogy akkoriban az emberek nyugodalmasabban voltak felépítve, a Barátok terének harangjai diktálták sok pestinek a mindennapi teendőjét, de ebbe a harangzúgásba már beletrombitált a sajtó hangja is. A régi szerkesztőség apránként szűk lett, a gyertya homályos, „lapunk barátai” kifogytak a témáikból, legfeljebb Jókait leste még néhány „feltaláló” a kapu alatt, mert hiszen tudták, hogy erre van járása-kelése. De már az események olyan messzire tolódtak a növekvő városban, hogy a város fellegvárából, a csendes Belvárosból ki kellett szállnia annak, aki hű obszerválója akart maradni a mindennapi életnek. Nem minden a Váci utcában történt, a pesti körutak füstje elszállongott a vidék felé is. Az előfizető kitekingetett néha a nagyvilágba is abból a galambdúcból, ahol az egykori lapkiadó véleménye szerint pipázgatva olvasta emberöltőn át kedvenc lapját.
A régi ház ott, a Barátok terén mind kisebb lett az egyre növekedő399 fővárosban. Kezdett eltünedezni a régi egyemeletes ház (valamikor a Podmaniczkyaké is volt), amely valamikor oly meghittséggel bújt el a Ferenciek tornyainak árnyékában, most már nem sokat mutatott a lépten-nyomon épülő paloták között. Csak az álmodozók gondolták magukban, hogy még mindig ebben a házban dübörög a legtöbb lépés, mert az előfizetők a másvilágról is visszajárnak kedvenc újságjukért. Csak az öreg pénztáros hitte már egyedül a városban, hogy még mindig az ő kezelésére van a legtöbb pénz bízva az országban, amelyet a kincstáros mogorvaságával kell őrizni hírlapírók utalványai elől. Csak a kapuban ácsorgó öreg hordárok hitték, hogy náluk nélkül nem képzelhető el a lapszerkesztés. A nyomdászok megijedtek, amikor a Pesti Napló régi lepedői helyett az új formájú újságot kellett nyomtatniuk.
– Hogy telhessen kedve az előfizetőnek az ilyen újságban, amelyet nem is takarhat kényelmesen az arcára ebéd utáni szendergésében, hogy a szivarja átlyukasztja álmában az újságot, a csibukja pedig megpörköli az ölébe érő papírlepedőt?
– Hol keresse ezentúl a Belföldet, Külföldet, Vízállást és más megszokott rovatokat, amelyeket évtizedeken át mindig ugyanazokon a helyeken talált?
– Hol fizessen az előfizető vagy hirdető, ha ezt a boltot nem találja többé a helyén? – dörmögte az öreg pénztáros, és ez valóban komoly gondnak is látszott.
És a szerkesztők maguk is nyugtalankodtak, amikor a régi Athenaeum óriási épülete megindult a lábaik alatt. Szép az új élet, de majd egyszerre milyen messzire esik minden, ha elhagyják a megszokott Belvárost, a Barátok kis terét, ahol voltaképpen félig mesemondássá, félig vacsora utáni beszélgetéssé válott minden újságszenzáció. Mit szólna Kemény Zsigmond a sváb-hegyi Béla király úton, ahol már alkonyattal bezárkózott egy rozoga villába, és az újságszerkesztő gondjai helyett ódon történelmi alakokat forgatott maga körül.
El lehet hinni, ha nem is mondják már sokan a szemtanúk közül, hogy Pest egyik nagy eseménye volt, amikor az ódon házat bontani kezdték, és a régi íróasztalokat kocsikra rakták, a munkatársak és a szerkesztők szakállai többé nem libegtek végig a Barátok terén, csak az öreg pénztáros maradt a helyén, mint egy hűséges emberhez illik, aki rendíthetetlenül várta a hátralékos előfizetőket a régi helyen, ahol azoknak kötelességük befizetni adósságukat. Talán még az íróknak és400 hírlapíróknak is más arcot mutatott volna, ha azok az udvari ajtót szerénykedve megkopogtatják. De nem jött senki, csak a tótok, akik immár a tetőt bontogatták az öreg pénzőr felett. Nem is ment el a Pesti Napló vén pénztárosa az új palotába, mert, mint mondogatta, nem tudná megszokni az új léghuzamot a pénztárban.
(1927)401
