HARMADIK FEJEZET • amelyben bokák pörögnek, lakodalom zeng, kedély peng, és a temetésrendező felköszönti az ifjú párt
HARMADIK FEJEZET • amelyben bokák pörögnek, lakodalom zeng, kedély peng, és a temetésrendező felköszönti az ifjú párt
A temetésrendező, miután meglehetős figyelmet szentelt a menyasszonyt körülvevő fiatal lányoknak, anélkül hogy azoknak gondolataiból bármit sikerült volna kitalálni, szokásosan felvette melankolikus magatartását, amint ezt hosszú esztendők alatt megszokta az általa rendezett ünnepélyeken. Búsan, összetett kézzel állott az élet e nagyszerű vigalmában, amit közönségesen lakodalomnak szokás nevezni. A lakodalom az életnek tavasza, az örömöknek teli zacskója, rejtetten bujdokló jókedveknek a csapja, bennünk eltitkolt víg hangoknak a kimuzsikálása. A lakodalomban senki sem unatkozik, mindenki többet remél, mint amit kap, a szívükkel beszélgetnek az emberek, s elhemperednek az aranycsengettyűs mezők virágai között. Még a halál is jókedvű cimborának látszik – hisz messzire van, külföldön tartózkodik, megemlékezni lehet róla, mint egy hóbortos emigránsról. Valaki a temetésrendező vállára ütött. Az örömapa volt, a tulipiros hentes, aki hatalmaskodó jókedvében csaknem birokra kelt a kis termetű temetésrendezővel.
– Ma van a lányom esküvője. Ma jól tartjuk a halált is. Egy terítéket teszünk az asztalra az ön számára, Czifra úr.
A temetésrendező szabadkozott, de végre győzött a hentes, mert korán reggel felöntött a garatra. Czifra úr az utolsó kocsiban foglalt helyet egy fogdmeg külsejű férfival, aki Kőbányáról jött az ünnepélyre, és a temetésrendező karját nem bocsátotta el. De Czifra már nem is nagyon bánta a dolgot, hisz régen volt esküvőn. A bérkocsisok, akik az esküvőre voltak rendelve, szokták a temetési szertartást is kísérni. Jobbról is, balról is köszöntötték Czifra urat a felvirágozott kocsisok. A vörös bajuszú Árpád bérkocsijának még a küllői is virággal voltak borítva, míg ő maga egy nagy csokor352 fehér virágot tűzött a kalapjára, „Heute rót, morgen tódt!” – kiáltotta borízű hangján a vén fiákeres, amikor Czifrát köszöntötte. A temetésrendező szokás szerint csendesítő mozdulattal, kezével válaszolt. A menyasszony uszálya elhelyezkedett a kocsiban; barna frufrui és göndörített fülhuncutkái, amelyek még az imént oly merevek voltak, amint a gondos frizérné megragasztotta őket: átnedvesedtek az esküvő izgalmában; arcán fagyott mosoly, amint hófehérre szédülve, bizonytalan léptekkel jött ki a templomajtón, zsebkendőjét szájára szorította; mily rettenetes volna, ha kavargó gyomra bepiszkítaná ruháját! Az újdonsült jobbra-balra köszöngetett cilinderkalapjával, amint ezt otthon előre elgondolta. Köszönt a templomkapunak, a sekrestyésnek, a szájtátóknak, az erkélyek látcsöves, pongyolás hölgyeinek. Szép nap. Mindenki nevet. Csak nem lóg ki valami fehérnemű a ruhájából? Zavarodottságában előcsattantotta ezüst szivarkatárcáját a mellényzsebéből, s már éppen rágyújtani készült, amikor Czifra János, aki eddig egy szót sem szólott, komoly hangon megjegyezte:
– Nem illik rágyújtani.
Az újdonsült férj a komoly hangsúlytól, az ünnepélyes, de mégis jóakaratú arctól megrendült, és a szájába vett szivarkát gyorsan a kocsisnak nyújtotta. A bérkocsis a füle mellé helyezte az ajándékot, de Czifra János őt is megfeddte:
– Ez nem járja, János! A közönség előtt nem tesz ilyent az ember.
Czifra János, midőn szavaival a „közönségre” hivatkozott: annyi körültekintést, megfontolt figyelmet és élettapasztalatot árult el egy csapásra, hogy a közelben levő örömapa kénytelen volt őt megölelni és „kedves barátjának” nevezni.
Czifra János ezek után nem törődött a dolgok menetével, mintha megelégelte volna, hogy ennyit is elárult az ő rejtelmes tudományából. Sem a hóhérok, sem a sírásók, sem a bonctani intézet alkalmazottai nem szívesen beszélnek idegenek előtt a maguk titokzatos mesterségéről. A temetésrendezőnek sem érdeke, hogy kártyáiba mindenki belásson. Ezért Czifra János szótlanul foglalt helyet a kőbányai fogdmeg társaságában, és csupán csendesen megcsóválta fejét, midőn a Knézits utca sarkán egy szemközt jövő szénásszekér miatt némi torlódás keletkezett a lakodalmi menetben.
De már eliramlottak a paripák a fiatalasszonnyal, mirtuszkoszorújával, jázminos kerekeivel, a köszöngető cilinderkalapjával, hófehér353 cipőjével és félig lezárult szemével. A fiákeres oly boldogan hajtott, mintha ő maga volna az örömapa, férfiak, nők, járókelők hosszadalmas, kérdő pillantást vetettek a menyasszony arcába, mintha az ártatlanság különös jelvényét keresnék a sápadt leányarcon, kappanhája, pepita nadrágos, festett bajuszú, Ferenc körúti kéjencek az éjszakára gondoltak, míg a nők, ezek a született szabók, a menyasszony ruháját egyetlen pillantással töviről hegyére áttekintették, látták frizuráját és cipője szalagját egy másodperc alatt, talán még a monogramot is észrevették ingében, amelyet e városrészben a szív fölé szokás hímezni, koszorúcskával körülfonni. Bizonyosan világoskék szalagok vannak fonva a csipkék közé, és világoskék a harisnyakötő gumija, amely vadonatújan feszül a lábikrán.
Van olyan ember, aki elhiszi, hogy a menyasszony rongyos alsószoknyában jelent meg az oltár előtt?
Ebben az időben a boltosok és a varrónők különös súlyt helyeztek az esküvői toalettre. Ha egy bálkirálynő férjhez ment, vagy egy ismert Váci utcai szépség, Múzeum-kert melletti kontesz férfinak nyújtotta a kezét: a „Szépjuhászné” vagy a „Vadember” kirakatában napokig látható volt a menyasszonyi kelengye. Elgyűrött, cúgos cipős, kabátakasztójukat a napvilágon viselő, kiült nadrágú agglegények esernyőjükre támaszkodva elnézegették ezeket a csipkéket, fodrokat, illúziókat, bajokat, langyos susogásokat; és ha még nem vesztették el az eszüket betegségektől, italoktól, képzelgésektől, okosan azt gondolhatták magukban, hogy ezekben a finom csecsebecsékben nekik az esküvő után egy-két év múlva úgysem lehetne részük, hiszen az asszony takarékoskodna a finom holmival, legfeljebb akkor venné magára a megejtő nadrágocskát, ha egy új jó barát keresné távollétében a férjet… vagy meghalt az asszony, és a kelengyét csúf veszekedések között visszakövetelnék az atyafiak. De nem mindig voltak okos emberek az agglegények, és sóhajtottak, magukba merültek, szórakozottan nézegettek, ha fehér ruhás, mirtuszkoszorús asszonykát láttak esküvői hintájában. El kellene tiltani a nyilvános esküvőket, mert amúgy is csak a hiúságot szolgálják, az atyafiak kedvét és gyomrát dagasztják, elhagyott szeretőket merényletekre csábítanak, és hálókabátos, bikanyakú legényembereket csalnak az ablakokhoz, akik gúnyos, sokatmondó szemmel nézik végig az új férjet. Nem melegíthet, bolondíthat, boldogíthat többé az asszony szerelme, ha a leánykori tévedések alattomos, de biztosan megérkező354 postákkal helybe érnek. A „múlt” odaáll a hálószoba sarkába, az álom és a gyermekszülés önfeledt kiáltásainál sanda gyanúval őrködik, leveleket, névjegyeket, hervadt virágokat kutat, szégyent tép, és dühödt megalázottságot vonszol hátán, mint egy hullát, amelytől sohasem szabadulhat. Hány férfiélet hervadt és vergődött, éji párnát rágott, pisztoly csövébe nézegetett, és méregette a negyedik emeleti ablak nyaktörő magasságát: aki bal kezére boldogan húzta fel egykor a karikagyűrűt! Gyermekek növekednek, akikben nem talál önlelkéből, szelencébe zárt érzékenységéből, magányos nézelődéseiből: semmit. A lánc megszakadt – érzi –, s ő már nem folytatódik a világon. Míg éjszakáit gyűlölködő, megvető, rühes nőstény kutya mellett tölti, aki még a kosztadó kezet is fogvicsorgatva fogadja. Hány férfi jár lehajtott fejjel a városban, aki valamikor felemelt fejjel esküdött örök hűséget pirosan lobogó gyertyáknál, hófehér karinges papoknál, nevetgélő atyafiaknál. Hány férfiszem van égőn, nyitottan a házfedelek alatt ebben a nagyvárosban, mikor a kakasok kukorékolnak, és a hitves szeretőjével álmodik a szomszédban! Aki megalázni akarta a férfiak büszkeségét, kitalálta számukra a házasságot. A temetésrendező alig emlékezett gyászszertartásokra, amelyek után az özvegyek megfeledkeztek volna a vacsoráról. Ellenkezőleg: szerették a befőttet és a borocskát – halkan szopogatva és csemcsegve, sírdogálva; a jó Isten megbocsátja a szegény özvegyasszonynak minden vétkét.
A falakról régi Lindmayerek, Schützök, Jetschglik nézegettek alá, akik valamikor Budáról, a Csúcs-hegyről vagy a Cimbalom utcából költözködtek a Ferencvárosba, és itt a maguk budai erkölcsei szerint éltek. Színes fotográfiája, esetleg nagyított alakú, festő által rajzolt képe volt a családapáknak és családanyáknak. Kövér emberek, aranyláncos asszonyok, szakállas, bajuszos, nyomatékos, komoly polgárok; egy se maradt adós, amikor a temetőbe kísérték; a számlákat, amelyeket kifizettek, a szerződéseket, amelyeket megtartottak, még manapság is meg lehet találni; egyik a disznóhúst és a kolbászt szerette, a másik a kakaslevest és a gyönge csibét, harmadiknak mindig piros pókhálós volt a szeme a boritaltól, amelyet bőven öntözött magába, mikor a szolgálók térdkalácsát megunta. A maguk idejében elvégezték azokat a titokteljes dolgokat, amelyekről sohasem355 beszéltek, szerettek, játszottak, ölelkeztek, éjjel lámpával mentek végig a folyosón, ha aludni nem tudtak, és bekandikáltak a kulcslyukon, ahol a sógorné pendelyben bolhát keresett, hajnalban ki- és betakargatták a növekedő gyermekeket, a lányok gömbölyödtek vagy megnyúltak, a fiúk tótágast álltak álmukban, a diótörő őszi estéken mind tovább melegedtek a kályhánál, és lepittyedt ajakkal gondoltak ifjúságukra, húsvéti misékre, lányok málnaillatára, meghalt barátokra, ablakokra, amelyek mögött lámpás égett Budán vagy a Mester utcában; észrevétlenül fejükön maradt a sapka, midőn a hideg idő beköszöntött, vénasszony nézett ki a zúzmarás ablakon, a csizmának bőre mind szárazabb lett, kamrácskáikban soká üldögéltek, és százszor elolvasták a régi élclapokat, divatképek aláírásait, amelyekkel a deszkafal be volt ragasztva, megnőtt a szemöldökük, amelyet félelmetesen vontak össze, ha a gyermekek későn jöttek haza a tánciskolából, őszi délutánokon, amíg odakünn vecsernyére harangoztak, és a háztetők felett álldogálni látszott a délután: elővették fiatalkori arcképeiket, midőn kéményseprőjelmezben, mint egy tréfás zenekar tagjai, vagy vadászpuskával állottak a fotográfus csöve elé… Estére dominót raktak kezekkel, amelyek megráncosodtak az asztal túlsó oldalán.
Ők voltak a lakodalmi vendégek; részben még eleven szalonkabátot, legyezőt, öreg csipkét lebegtettek, részben a falra könyököltek nagy némasággal. Ők még olyan házakban laktak, amelyeknek udvarán hajnalban a kakas kukorékolt. És ha éjszaka bérkocsi döcögött el az ablakaik alatt, felébredtek: vajon ki haldoklik az utcában? A Ferencváros zegzugos utcácskáiban, ócska bútoraik s régi emlékeik között éldegéltek jövedelmeikből, amelyeket örököltek s megtartottak, az asszonyoknak megkérgesedett a talpuk a mezítláb való járkálástól, hajnalban a tejeskocsik felkeltése körül, a hentesüzletnél a legények ellenőrzésénél, az ujjuk vége megkeményedett az aprópénzszámolástól, a dugdosott, kuporgatott bankótól még az ingük is szagos lett, csak nevezetes estéken vették elő ékszereiket, megnézegették, megméregették őket, alig viselték, vásznat, gyógyfüvet, szövetet gyűjtöttek, sohasem tudtak megbolondulni istenigazában, hogy kövér combjukhoz verset írt volna egy trubadúr.
Pedig ennek a társaságnak volt egy trubadúrja is. Czvikli úrnak hívták, de sajnos: sohasem próbálkozott az asszonyok körül, így tehát semmit sem mondhatna el a polgárasszonyok titkaiból. Milyen356 félbolond, eszeveszett, érzelgős román jöhet ki abból, ha egy rendes, becsületes, mit sem próbált polgárasszonyka megzavarodik negyvenesztendős korában! Honnan tudhatná Czvikli úr a reményeket, álmatlan éjszakákat, valóban könnyek között írott leveleket, magános vergődéseket, halálra szánt eltökéltségeket – mikor sohasem próbálkozott a nők boldogtalanná tételével. Szamár volt Czvikli, mert sohasem beszélt ezeknek az ártatlan asszonyoknak az élet rejtelmeiről, a szerelem titkairól, az egyedül üdvözítő voltáról: a boldog szerelemről. Az ő kedvéért még csak Bécsbe se utaztak el a nők, hogy egy megbeszélt szállodában könnyek és álmatlan éjszakák között várják Czviklit. De még Budaörsre sem rándultak ki a nagynénihez, ahol a hegyek között egy présháznál a randevút megtartani lehetne alkonyattal. Legfeljebb annyit ért el Czvikli, hogy a testvérek meglátogatván egymást, őt is odarendelték az uzsonnához, bort kapott, és felköszöntötte a sógornékat. Téli alkonyaton hűségesen szaladt az asszonyok szoknyája mellett, ha azok barátnőjükhöz indultak, ámde a barátnő lakására már nem mehetett Czvikli. Ki tudja, tán egy gyalogsági tiszt vagy egy nőtlen „doktor” szívta ott cigarettáját a szomszéd szobában, míg a hű barátnő hallgatott, mint a sír! A tisztességes családanyák megbolondulása sok tekintetben hasonlatos az ifjú szüzek elkáprázásához. Ők is azt hiszik, hogy mindenüket oda kell adni a szerelemért, amely náluk mindég az „utolsó”. Nem csoda, hogy a férjek negyvenesztendős korukban „vénasszonynak” nevezik a feleségüket, de annál mézesebben pereg a hazugság az udvarló kinyalt bajuszáról.
Czvikli úr a zongorához ült, pohárköszöntőt tartott, megtáncoltatta a menyasszonyt, koccintgatott öregasszonyokkal, de legtöbbet inkább a férfiak mulattatására igyekezett. Mindenféle régi korhelykedéseiket elevenítette fel – persze suttyomban –, használta kedvenc szavajárásaikat – egy vörös hajú, nyugalomba vonult vendéglősnek azt dúdolgatta: „isten veled, drága borjúszelet!”, amire a púpos hasú vendéglős nyomban valcert kezdett táncolni; míg az egykori mészárosmesterrel buzgón tanácskozott a preferánszjáték lefolyásáról, amely a múlt héten volt; egy idős városatyával tán századszor mondatta el, hogyan mulatott Karlsbadban a tavalyi nyáron, nagy szemeket meresztgetve hallgatta a csendes sétákat, a vízivásokat, az elárusítónő megjegyzéseit a bazárban, a vendégek leírását… egyszóval dolgozott Czvikli tőle telhetően, vacsora nélkül nem maradhatott357 ő a Ferencvárosban, de az asszonyok bizony nem nagyon ugráltak le érte az emeletről, sohasem imádkoztak érte, és egyetlenszer sem csókolták meg hátulról a nyakát nedves, nagy s önfeledt csókkal, legfeljebb kuglófot készítettek részére. Csinos, kövérkés, borotvált fejű és pörge bajszú, vidámítóan recsegő hangú, fontoskodó, kerek szemű, szakácskönyv- és atyafiságismerő férfiú volt Czvikli – örök titok marad, hogy szerepelhetett a Ferencvárosban annyi esztendeig, hacsak egyetlenegyszer szemet vet a családanyák fehér harisnyás kövér lábikrájára?
Czifra János, amint csendesen szivarozgatva üldögélt az asztal végén, magában szörnyen lenézte Czvikli úr bohóckodásait. Ebből az ismeretségből úgysem telik ki még egy jóravaló temetés sem.
Czvikli úr, bár ruházatában minden fényűzése csak egy fehér mellény volt, amelyet tavasztól őszig viselt, mint szalmakalapját, szerette a nagyvilági életet. Néha megfordult a lóversenytéren, ahová barátai vitték a vasárnap délutáni henteskocsin (Czvikli a gyermekek között ült a hátsó ülésen), máskor az orfeumba is elbátorkodott egyik-másik barátjával, aki éppen névnapját tartotta, és más városrészekben is hírül óhajtotta adni ezt a Ferencvároson kívül. Czvikli tehát sohasem mulasztotta el, amikor Neplaszkyval (egy Bakáts téri háztulajdonossal és szőlőbirtokossal) társaságba jött, hogy el ne mondja ama történetet, amely kettejükkel megesett Somosy orfeumában. Ebben a történetben szerepelt sok Dréher-féle Korona-sör, amelyet kugli mellett nyert és fogyasztott Neplaszky (a történet kimagasló hőse) egy Koszorú utcai kocsmában, amelyet közönségesen Michelnek hívnak a törzsvendégek. Ugyancsak a Michelben áttértek már a borozásra is.
(„Fájksz bácsi már akkor hazament” – kacsintott Czvikli elbeszélés közben egy mohos, kedvetlen, sárga arcú öregúrra, hogy másokat is belevonjon a történet keretébe.)
Igen erős badacsonyi bort ittak. Michel maga is helyet foglalt később az asztalnál, s így körülbelül húsz liter bort fogyasztottak el, folytatta Czvikli a történetet. Neplaszky a bevetődő kucsébertől elnyerte egész kosarát, és megajándékozta egy doboz fügével még a sarki rendőrt is.
(N., a történet hőse, lesütött szemmel ült a helyén, míg a mohos fejű öregúr a szomszédainak többször ismételte: „Tudtam, hogy ez lesz a vége, azért mentem haza idejében.”)358
Czviklinek a borozás végével eszébe jutott, hogy van Neplaszkynak egy haragosa valahol Pesten, egy két méter magas, vörös bajuszú, cseh származású katonatiszt, akivel néhány évvel ezelőtt már szóváltásuk volt a kávéházban, éppen Neplaszky névnapján. Fiákért hozattak tehát, s elindultak a kétméteres katonatiszt felkeresésére. A tisztet csakugyan fel is találták az orfeumkávéházban, ahol éppen azzal volt elfoglalva, hogy egy szegény, öreg virágárusnőnek (akinek vallásosságát ismerte az egész kávéház) lovaglóvesszővel kiütötte kezéből a virágcsokrot. Neplaszky és az elbeszélő hosszú ideig szótlanul farkasszemet néztek a pesti helyőrség legvadabb és legfélelmetesebb óriásával. Neplaszky a világért sem viselte magát illedelmetlenül, csak egyik karja után a másikra támaszkodott, és néhány szóval megvigasztalni igyekezett a szegény, öreg virágárus asszonyt. Nyilván ez felbőszítette az óriást, mert teli tüdővel ordítozni kezdett, szidta az agg nőt, szidalmazta Neplaszkyt, de jutott a szitokból az előadónak is. Hiába húzta az előre betanított zenekar a legvadabb, legzajosabb marsokat, hiába csillapították az előrohanó pincérek a kapitányt, hiába lépett közbe maga a tulajdonos… minden szem Neplaszkyra tapadt, tenni kellett valamit. Ekkor történt, hogy Neplaszky meg sem érintve egyetlen ujjával a törzstisztet, székestől együtt kivitte a kávéház másik részébe, mint egy pólyás babát. Később a tiszt visszatért, és Neplaszkyt és az előadót asztalostól, székestől, mindenestől kivitte tenyerén a helyiségből. Harmadszorra Neplaszky felállította a cigánybandát egy márványasztalra, és az egész bandát felemelte, mire a tiszt…
– Felpukkadt, mint egy hólyag – vágott közbe meglehetős érces hangon a temetésrendező, anélkül hogy a szivarszipkáját megmozdította volna a szája bal szögletében.
A lakodalmi társaság megrökönyödve nézett össze. Czvikli méltatlankodó tekintetet váltott barátjával, Neplaszkyval. Ezt a történetet mindenütt az egész városban a legnagyobb áhítattal, néma csendben szokták végighallgatni. Senki sem tudta mire vélni a kis termetű, csendes temetésrendező megjegyzését. Meglepetten, mintha rosszul hallották volna, kérdezőleg fordultak Czifra János felé, aki csendesen az asztalra ütött.
– Igenis, fenntartom. Felpukkadt, mint egy hólyag.
Többen nevetni kezdtek a társaságban. Czvikli kísérletet tett, hogy359 történetét folytassa, félig hátat fordítva a temetésrendezőnek, de ez tovább okvetetlenkedett.
– Azt akarja elmondani, hogy mi történt tovább a felpukkadt hólyaggal?
Czvikli elhallgatott, miután erre vérveressé válott arcú barátja, Neplaszky is felkérte. Czvikli ezután villámló tekintetet vetett a temetésrendező felé, és suttogva tanácskozott barátjával a további teendők felől.
A lakoma befejeztével, amely lakomának leírását szándékosan mulasztottam el a mai kor olvasói előtt, akik már elszoktak a lakodalmi ebédektől, s így csak bosszankodnának a pesti és budai temetők lakosain, akik annyi jó falatot, finom zsírt, pecsenyebort, cukrászsüteményt és tejfölt elfogyasztottak előlük – miért? –, hogy a temetők földjét táplálják ropogós karácsonyi malacokkal, aranyzsírban fürdő libapecsenyékkel, Sas-hegy igéző piros és hűvös vérével, a harmadik házig illatozó hús- és ráklevesekkel, örökre elszállott kövér fürjekkel és a Duna hideg fehérségű, de húsos halaival… a lakoma végeztével többen felkérték a megsértett Czvikli urat, hogy ülne zongorához, a piros lábú, izmos szolgálólányok felhajtották a szőnyeget, „tánc nélkül nem is múlik el a lakodalom”, mondta egy hurkalábszárú és karú, disznósajt bendőjű, kesefejű férfiú, aki sem azelőtt, sem azután egy szót sem szólt. Egy kék szalagos, fekete szemű, cseresznye-ropogású leányka málnát és epret tett a borba, s az öregek megcsókolgatták a menyasszony húgát. „Holnap a kegyed lakodalmán táncolunk!” – szólt a temetőrendező ünnepélyesen, és fenékig kiürítette a poharat, amelyet a lányka elébe állított.
– Lássuk Czifrát – kiáltotta a bosszúszomjas Czvikli úr a zongora mellől –, úgysem láttam még temetési vállalkozót táncolni. – A kék szalagos lányka (aki különben már sétált a mellékutcákon estefelé lovaglóvesszővel is), bátran felszólította Czifra Jánost egy fordulóra, Czifra letette szájából a szivart, felemelkedett, és tipegve-topogva, hátát nyújtóztatva karját nyújtotta a bodros, vajas nyakú rozmaringszálnak.
A lakodalomban már ekkor többen táncoltak. „Családi körben mindenki úgy táncol, ahogyan tud.” Ezt kiáltotta valaki. És a nyugalomhoz szokott öreglábak csoszogni, csúszni, hetykélkedni kezdtek, mindennel leszámolt, csupán karosszékhez szokott vagy a fogason gubbasztó nadrágszárak meglötyögtek, piócafoltos, időjárást jelző360 derekak ringtak, hervadt vagy meggömbölyödött asszonykeblek harangoztak, szoknyák perdültek, amelyek már tömjénszagúak voltak, harisnyák megfeszültek, amelyek a térdeplővel voltak csak ismeretségben, cipőtalpak a bolondját járták, kontyok lerepültek, mint havas varjúszárnyak, halcsontos fűzők roppantak, mintha valami láthatatlan kéz ismét nyúlkálna alattuk, mint egykoron. A temetésrendező úgy rakta a táncot, mint hajdan a Népszínházban látta. Tipegett, topogott, kopogott a sarkával, a cipője orrával, libegtette a zsebkendőjét, két tenyere között megemelintette táncosnőjét, perdült, mint a csiga, majd méltóságteljesen a derekára szorította öklét, és hányaveti módon megrázta vállát, visszafelé forgatta a lányt, meg előre… Mintha megbolondult volna, nem akarta abbahagyni a táncot. A cseresznyetapintású ifjú leányka már kiszökkent a temetésrendező kezéből; érett meggyként, nyári hőt sugározva fehér ruhájából, lüktető tenyérrel került kezére a menyasszony ringó dereka, amelyen a szilva hamva érzett; ugrált a fehér cipő, mint egy mókus, lengett a szalag, a fátyol, a csipke, mintha valamennyien eleven testrészeivé válottak volna a menyasszonynak azon idő alatt, mióta viseli; aztán őszi gyümölcsök, ráncosodó, száradó, de ízes almák jöttek érett asszonyok alakjában táncolni a bolond temetésrendezővel, mindegyiknek friss volt a dereka, mint őszi reggel a künn felejtett szőlőfürt, s édesség áramlott ruhájukból, mint a piros töknek az íze, amelyet a háztetőn kissé megcsípett, megfestett a dér; még a vénasszonyok dióverő tánca, herbateaszagú lehelete, virágja veszített rózsafa mellett állongó karóhoz hasonlatos karja és lábszára is mulattatta a temetésrendezőt. Csak akkor hagyta abba a táncot, amikor Czvikli úr tolta a fehér mellényes, házinyúl derekát a kezei közé.
Az ablak nyitva volt, odakünn valahol harangoztak.
– Az én két szép temetésem! – sóhajtott fel könnyű borúval a temetésrendező. – De helytáll Stefánek.
Egy másodpercig képzeletben elkísérte utolsó útjára az erőszakos özvegyasszonyt a tölgyfa koporsóban. Vajon helyükön vannak-e a gyászvitézek, a csákós, kardos emberek? A szemfödél leng, és a kántor bizonyosan spórol, mert őt nem tudja a háta mögött. Aztán a felszúrt, lesoványított tábornokra gondolt, akinek díszlövést ád az őrség, és az érdemrendeket fehér párnán viszi egy katona a koporsó előtt… Sajnos, csak egy másodpercig tartott az egész látomány.361 Arra már nem volt ideje gondolni a temetésrendezőnek, hogy a szentmihálylovakat, a ravatalokat s egyéb díszeket pontosan hazaszállítják-e az emberei… Új dolgok, új érzések érdekelték. Szeretett volna megölelni valakit, akár egy vénasszonyt is, csak az meleg legyen, és ne hideg, mint a hullák a temetőben…
Giling-galang, jó napot és jó estét, mondogatták a harangok a Bakáts téren, a harangozó szokás szerint felöntött a garatra, amidőn halottnak harangozott, a torony bizonyosan alig észrevehetően ingadozik, kisfiúk pünkösdirózsa arccal kapaszkodnak a harangkötélbe. De a temetésrendező, aki máskor úgy lépkedett a menet elején, mintha nem is a halottnak, hanem neki harangoznának, jelenleg arra gondolt, hogy mennyivel szebbek a hentesnék, mészárosnék, vendéglősnék az üzleteikben, midőn a munkától felpirul az arcuk, verejtéktől nedves a frufrujuk, rózsaszínű a mezítelen nyakuk, ropog a kikeményített alsószoknyájuk és zubbonykájuk, mezítelen a karjuk, és nyitott a szájuk. A zsíros hangú tányércsörgetésbe, a kisharangszavú pohárkoccintgatásba, a szoknyabélések felfordulásába, a feszes selymek ropogásába, a fehér cipők csúszkálódásába, a leereszkedett alsószoknyák csipkéinek forgatagába: olyan messziségből hallatszott a harangszó, mintha egyenesen a temetőből érkezett volna. Czifra János táncállásban maradt, mindaddig, amíg az elmés Czvikli úr hirtelen rápendített a zongorán a halotti marsra, amelyet egykor a Don Sebestiánban játszottak, s azóta is sokszor fújták a veteránzenekarok a milimárik végtisztességén. A méltóságteljes hangokra mindenki táncba kezdett ismét, csak Czifra úr látta a kidagadt arcú, plébánoshasú dudásokat, akik hátraszegezett fejjel, ég felé emelt arccal, taktusra lépegetnek, mint a gyászkocsibeli cirkuszparipák… por és gyászfátyol leng a halott felett, a koporsó nagyokat döccen, míg a kivont kardú gyászhuszárok poros zsebkendővel törlik a csákóról csorgó verejtéket… A gyászruhás nők alig vánszorognak a temető porában, a fekete szalonkabátos férfiak átizzadtan, fájó tyúkszemmel bicegnek a halott után… szívrendítő komolysággal hangzik a gyászinduló… s ettől a temetésrendező kimerülten összeroskadt a lakodalmi szoba közepén. Talán többet is ivott, mint kellett volna, mert kiterjesztett kezeivel a táncoló nők fehér harisnyáiba kapaszkodott…
– Van-e kimaradási engedélye? – kiáltotta az olcsó viccek barátja, Czvikli úr, és nyomban elővette zsebéből azt a keménypapirosra362 nyomtatott, feleség által aláírt „igazolványt”, amelyet egykor Budán és Ferencvárosban a férjek komolyan a kabátjuk gombjára erősítve viseltek.
Czifra úr feltápászkodott a nevető társaság közepette, és akkor szertartásosan meghajtotta magát az ifjú asszony előtt. S németül szólalt meg.
– Zur silbernen Hochzeit sei durch Gottes Segen. Der gold’nen wandelt froh entgegen.
– Bravó – kiáltott néhány öregúr, akinek már függött otthon az ágya felett hasonló tartalmú hímzett háziáldás. – A temetésrendező kivágta magát.
Czifra János olyan ünnepélyesen távozott ezután, amint jött. Csupán a setét lépcsőházban eresztett néhány gombot a mellényén és a nadrágján. Amint az emeleten maradt asszonyságok is egy percre a szomszéd szobába vonultak, és őszinte sóhajtással szabadultak meg derékfűzőiktől, megrázták testükön a tapadó ingeket és szoknyákat. Csorgattak verejtéket és vizet kezükre. Hangokat adtak, mint a fáradt aratók.
