HATODIK FEJEZET • amelyben a háromezer éves nő méltóan elbánik a bűnös öregúrral
HATODIK FEJEZET • amelyben a háromezer éves nő méltóan elbánik a bűnös öregúrral
A ház – mint Frank Jeremiás és Neje valamennyi háza – sötét udvaros, dohos, düledező ház volt. Mintha már réginek és rongyosnak tervezte volna új korában is építője. A vakolat lehullott, az ablakok olyan szennyesek voltak, mint az arcok, amelyek rajtuk kibámulni szoktak. A lépcsők arra látszottak építve, hogy részeg ember kitörje rajtuk a nyakát, miután felhúzták, feltolták, felvonszolták az emeletre, hogy órájától és pénztárcájától megfosszák egy sötét szobában… Olyan volt a ház, mintha egy Dickens-regényből volna kivágva, de ő ezt nem tudta.
Az udvaron nagy esti veszekedés volt.
A veszekedés központja a házmester volt, egy nyurga, fegyházképű, ragyás fiatalember, aki a világon semmit se szeretett úgy, mint a borravalót. Egy leánnyal volt pöre, aki valamiképpen megrövidítette. A ház lakói az ablakokhoz tódultak, némelyek az ablakpárkányra vitték szokásos vacsorájukat (párizsit, szardíniát, ecetes halat, hagymás kolbászt és az elmaradhatatlan sört), hogy semmit se veszítsenek a veszekedés részleteiből. Ott álltak, ültek; némelyek már rózsát tűztek a hajukba, mások kalapot tettek fejükre (mielőtt még ingjüket is felvették volna), ismét némelyek csak amúgy, otthoni pongyolában ácsorogtak, akik otthon szándékoztak tölteni az éjt.
Meleg párával volt telítve minden, mint egy gőzfürdő, amely éjszaka nyílik meg, ahol a nők és férfiak együtt fürödnek.378
Az ablaküveg verejtékezett, a spirituszláng zölden kanyargott, mint a boszorkánykonyhán a láng, ahol fekete, villámló szemeket, bűnösen kicsattanó ajkakat, rózsaszínű füleket főznek, kondor hajszálakat göndörítenek, körmöt élesítenek és pirosítanak; a tükrökből vérpiros, duzzadt nyelvek, lázas szemek, fehérre meszelt vállak nézegettek vissza; rizspor és selyem úgy röpködött, mint a színházi öltözőkben; szerelmes levéllel hűtik a frizérvasat; a magos sarkú cipők nyurgán álldogálnak a fal mellett az előszobában, mint versenylovak az istállóban; a könnyű csipke cimboráskodva takarja el a nyakak forradásait; az arcfesték tégelyében az asztal alá gurul, mintha ezentúl többé sohasem lenne szükség reá, csak a mai éjszakán.
A fiatalember, aki a házban lakott – egy még nem öreg, de érett asszonyság kegyence lévén –, egy nagy bottal verni kezdte belülről az emeleti ajtót. A hangos kopogtatásra a házmester valóban elhallgatott, dörmögve, szitkozódva, mint az elvonuló csata húzódott vissza odújába. És a veszekedésnek ezzel vége lett.
Ugyanakkor a ház leggazdagabb lakója – ugyanaz az érett hölgy – piros slafrokjában kihajolt a folyosó vasrácsán, és elkiáltotta magát:
– Mit tátják a szájukat? Menjen mindenki a dolgára.
Ezzel valóban helyreállott a nyugalom a házban.
Az érett hölgy, bizonyos Jella asszony, nemcsak gazdagságának és megjelenésének köszönhette tekintélyét, hanem annak a körülménynek is, hogy rokonságban állott a háziúrral, Frank Jeremiással és Nejével.
Ide igyekezett Czifra János és barátja, az Álom.
– Még jókor jöttél; messze a temetésem – szólalt meg Jella asszony, amidőn a temetésrendezőt meglátta. – Egyelőre azzal foglalkozom, hogy briliánsokat gyűjtök. Követ meg leányt. Eladni akarsz vagy venni, Czifra János?
Jella a konyhában ültette le a látogatókat, mint a régi bizalmas barátokat. (Czifra Jánost régen ismerte a temetésekről, midőn egy-egy ismerős nő meghalt az utcában, és Jella megtisztelte a halottat, fiákeren menvén a temetésre.) Éppen vacsorát főzött az asszony, mert ő látta el vacsorával azokat a lányokat, akiknek volt elég pénzük. Állandóan lakott nála két-három leány, akinek gondját viselte, tejben-vajban fürösztötte; Jellánál lakhatni: nagy kitüntetés és hitelképesség volt. Rosenbaum és Quitt, ennek az utcának kereskedője,379 „Jella lányainak” szívesen szállította a legszebb ékszert és a legjobb ruhát.
Vacsorára libapecsenye volt.
Libacombot tett Czifra János és barátja elé az asszony; omlós fehér kenyeret vágott, pezsgősüveget nyitott, és tovább sürgölődött a konyhában.
– Meg kell elégednetek azzal, hogy a kezetekből ehettek. Nekem nincs időm a nagy vacsorák rendezéséhez, mert mindig sok a dolgom. Én mindig dolgozom, mert világéletemben becsületes nő voltam. A munkát nem szégyenlem. Szívesen súrolom a szobát is. De kisülne a szemem, ha akadna férfi a városban, aki rosszat beszélne rólam. Úgy bizony, Jella mos, vasal, főz, takarít, egymás mellé rakja a krajcárokat, örül, ha megajándékozzák akár egy hatoskával is, mert sok mindent kell pótolni. Nagy vagyont vittek el a csikók.
– A csikók? – kérdezte ámulva Czifra János.
– Te persze, mint afféle tisztes polgár, nem is tudod, hogy versenyt is szoktak tartani Pesten? – csattant fel Jella. – Mindig mondtam, hogy csak a bugrisok boldogok ebben a városban. Fiatal koromban, mikor aranytálcán hozott elém mindent az élet, úgy robogott velem a fiáker, mint egy bolonddal: grófok, urak, zsokék voltak a barátaim. Mindenki ismert a turfon. Messziről intett Batthyány Elemér, amikor meglátott. Janek hozzám járt vacsorázni. Az öreg Szemere a szakállába nevetett, amikor vicceket mondtam neki. A legszebb fiú volt a kedvesem, és nagyon szerettük egymást. Olyan tiszta volt, mint a cukorbaba… Aztán szerencsétlenségemre magam is játszani kezdtem. Én mindenemet eljátszottam. Pedig volt már vagy százezer forintom… Azért főzök most a konyhán, hogy a százezer forintomat visszaszerezzem. Már nem sok hiányzik belőle.
A temetésrendező ajkán csurgott a libazsír. Magában igazat adott azoknak, akik Jella főztjét dicsérték.
– Egyetek kovászos ugorkát. Magam raktam el a múlt héten. Olyan, mint az üveg.
A temetésrendező mindenből evett. Komolyan és ünnepélyesen ült a konyhában a faszéken, mint egy tisztességes emberhez illik.
– Olyan becsületes arcod van – mormogta Jella, amint fél szemmel végigmérte látogatóját –, hogy szívesen idevennélek üzletvezetőnek. Törülközőket hordani, mosdótálat kiönteni, ajtót nyitni a látogatók előtt… az volna a foglalkozásod; van-e kedved hozzá?380 A temetésrendező felemelte egy lábas fedelét a tűzhelyen, és kíváncsian belekukkantott.
Jella a főzőkanállal a kezére koppintott.
– Orrod tőle fokhagymás.
Kövér marhahús főtt ott levesben, sok zöldséggel, velős csont nyúlt ki, mint az erő, paprika, karfiol, kalarábé, répa, zeller illatozott. Egy darab tyúkhús is mutatkozott a levesben.
– Ilyent még Ferenc József sem eszik – dörmögte a temetésrendező.
– Meghiszem azt – felelte Jella. – Az én királyomé ez a leves. Mindennap, mindig főtt marhahúst eszik, mikor felkel.
– Be sajnálom, hogy sohasem lehettem nők barátja. Azt hiszem, ez a legszebb pálya a világon – szólt elmerengve a temetésrendező.
– Az én kedveseimnek mindig jó dolguk volt, amíg hűségesek voltak hozzám. Igaz, hogy azt sem tűrtem meg, hogy más nővel szóba álljanak, de én aztán ápoltam, tápláltam őket. Jobb dolguk volt, mint az anyjuk szívében. Virrasztottam álmuk felett, kitisztítottam a cipőjüket, kimostam a lábravalójukat, kivasaltam, rendbe hoztam őket, még le is borotváltam a szakállukat, ha a borbélyüzlet már zárva volt… Az én kedvesem volt az első gavallér ebben a kerületben. Még zsebpénzt is adtam neki, ha nem volt. Olyan parfümöt locsoltam a zsebkendőjére, hogy még a szomszéd kerületben is megismerték az én illatomat. Olyan parfümje nem volt és nincs senkinek Pesten.
Amíg Jella beszélt, a temetésrendező figyelmesen szemügyre vette a molett asszonyságot, kőkemény idomait, elszánt, nyugodt arcát, hideg szemét, hűvös homlokát és hátrasimított haját. Nem volt ezen a nőn semmi, ami mesterkélt lett volna. Csak mérges volt, mint azok a jó gazdasszonyok, akikről betegágyában álmodozik a magányos férfi. Ilyen asszony mellett tán még meghalni sem lehet. Olyan rendet tart a házában…
– Ha egyszer megürül a hely, fogadjon el babájának – szólt nevetve Czifra János, és tán komolyan gondolta, amit mondott.
Jella nem csodálkozott a temetésrendező ajánlatán.
– Mindennap hallok elég ajánlatot, amikor papucsban, hajadonfővel, kosárral a piacra megyek, a zöldségeskofához beállok, vagy a trafikban megnézem a sorsjegyeim számát. Úton-útfélen megdicsérik a férfiak a derekam, a lábam, a vállam. Ámde ezek a férfiak381 tévednek. Az én vérem olyan nyugodt, mint a tó. Én már nemigen teszek semmi bolondot hátralevő életemben. Komoly nő vagyok.
– S én komoly férfi – kapta fel a szót Czifra János.
– A kora ellen nem volna kifogásom. Szeretem az öregembereket. A barátnőm a legboldogabb asszony, mióta a nyugalmazott kapitánnyal házasságra lépett. A kapitány, bár tiszta és kellemes férfi, közelebb van a hatvanhoz, mint a szombat a vasárnaphoz. A mi szempontunkból egy tiszta férfi sohasem vénülhet meg. Csak ne legyen nagyon kövér, ne köpködjön, ne hápogjon, horkoljon, disznólkodjon, fulladozzon egy férfi! Látogassa rendesen a borbélyát, a szabóját, a fehérneműsét, a suszterét. Részegségében se feledkezzen meg magáról. Ne bóbiskoljon ebéd után. A foga és a keze legyen tiszta, jó szagú a szája, választékos a modora, óvakodjon a káromkodástól, és lehetőleg gyakran járjon a gőzfürdőbe, a ruháját ne pecsételje le a pecsenyével, ne tapossa szét a cipőjét, ne izzadjon a keze vagy a lába… És vallásos legyen, mert én hiszek a Jóistenben, aki eddig minden bajomban megsegített.
Ebben a percben a fürdőszobából hangzó víz csobogásán át egy erőteljes káromkodás hallatszott.
– Henrik már ismét nem találja a törülközőt – rebbent fel az asszony, és kifutott a konyhából.
A temetésrendező szivarra gyújtott, és körülnézett a házban. Rejtetten égett a lámpás a félhomályos előszobában. Jobbra-balra ajtók nyíltak, amelyek mögött az emberek legkülönösebb életüket élik. Nők hevernek pamlagon tán, s unottan, üres szemmel nézik a plafon cirádáit. Százszor látott mezítelen képeken közömbösen siklik el a tekintetük. A szőnyeg szövésében nemegyszer a maguk életének vonalát keresik, mikor besüt a hold az ablakon. Élet van itt tarkán és álmosan, kurtán és furcsán, sírósan és hóbortosan… az új ruhák és új cipők és az olcsó ékszerek ábrándképei repkednek az ágyak mennyezetei alatt kiviaszkolt férfibajszokkal, borotvált, vakmerő arcokkal, kacsafark formájú frizurákkal. Mezítelen lábfejen kopog a félcipő, amidőn lustán az ablakhoz közeledik, hogy pillantást vessen a zsaluk alól a forró nyári délutánba. Az óramutató szundikálva folytatja útját napközben – legfeljebb ebédidőben élénkül fel – kártyavető asszonyok, tyúkszemvágók, varrónők, szomszédok üldögélnek a szőnyegen a félhomályban, és olyan hosszant mesélnek, mint az Ezeregy éjszakában. Mily boldogság lehet itt és így élni – gondolta382 a temetésrendező –, és a valóságos, nehézkes, verejtékes életről legfeljebb annyit tudni, amit a délutáni újság gyufalobbanása mutat meg. A férfiak megannyi lovagok, akik hangosan lármázva térnek be a csendes házba, mintha nem is utcáról, hanem legalábbis idegen országból jöttek volna. És a nők zárda hölgyei, akik szomjas füllel hallgatják a férfiak változatos hazugságait.
Jella visszatért.
Pirosabb volt az arca a rendesnél, és a szeme szikrázott.
Nemsokára ezután egy magas termetű úriember ment ki az előszobán, aki olyan mérges volt, hogy csaknem letépte az ajtókilincset.
– Megmondtam neki a magamét. Az én házamban ne káromkodjon – mormogta Jella, miközben a lépcsőn lefelé döngő lépésekre figyelt.
– Sokszor összevesznek? – kíváncsiskodott Czifra János.
– Mit érdeklődik? – pattogott Jella. – Szeretném, ha már kimondaná, hogy miért törte ide a nyakát evvel a hallal, néma barátjával?
A temetésrendező nevetett:
– Hát csak eljöttünk volna. Éppen úgy, mint mások. Véletlenül erre jártunk.
Jella összeráncolta homlokát:
– Énmiattam itt maradhatnak. De ismétlem, nem szeretem az olyan embereket, akik mindenbe beleütik az orrukat. Itt nem lehet leskelődni, kíváncsiskodni, mert úgysem tudnak meg semmit. Itt csak jönni és menni lehet. Ki nem állhatom a hosszújáratos vendégeket. Elég hosszú járatú volt az uram, a hajóskapitány. Elég volt belőle. Menjenek a szalonba.
Czifra János nagy hajlongások között felemelkedett, és barátjával belépett a kijelölt szobába. Amint az ajtó bezárult, így szólt barátjához a józan kereskedő:
– Ha ez a nő még néhány évig libapecsenyén él: kicsi lesz neki a legnagyobb „Pontusz” is, ami az Entrepriz birtokában van.
Álom ellenben nem hallgatott a temetésrendezőre, nyomban négykézlábra ereszkedett a szőnyegen, hogy megkeresse a szomszéd szobába nyíló ajtón azt a hasadékot, amelynek valahol ott kell lenni, ahonnan a ház hölgyeit kémlelni lehet. Álom megtalálta a leslyukat, és háta felemelkedett, mint kandúré a háztetőn.
Czifra János letelepedett a karosszékbe, két tenyerét térdére fektette, mintha főként kis kezeit pihentette volna, amelyek kifáradtak383 a hosszú útban. Nyugodalmasan körültekintett a szobán. Csendes volt, mintha csak temetés felvétele végett érkezett volna a házhoz, és disznóbőr irattáskájából nyomban előveszi az árjegyzéket.
Az előtte álló asztalon mindenféle nippek voltak üvegből, porcelánból, bronzból, amint a bazárokban árulják.
Állt ott törpe gombájával, kínai mandarin napernyőjével. Guggoló bronzemberke, amelybe be kellett gyújtani, hogy hamuvá égett papiros göndörödjön alatta. A porcelán hamutartó felső lapján berlini tiszt úr sétált karonfogva vasárnapi babájával, akinek virágos kalap volt a fején, és arca vörös, mint a kolbász a hentesboltokban. Míg a hamutartó alján hátulról volt látható ugyanez a sétáló pár. Ámde mily fatális helyzetben! A tiszt úr kardja beleakadt a hölgy szoknyafodrába, és a szoknya felemelkedett a magasba, és megmutatta a harisnyakötőn kívül azt a gömbölyű testrészt is, amelyen a legelőkelőbb dámák is ülni szoktak. A temetésrendező elképzelte, hogy nevethetnek az Unter den Lindenen a járókelők, amikor a különös párt hátulról látják. – Bronzbagoly guggolt mezítelen nő térdén. Macskák görbítették a farkukat, és arany szemű üvegkutyácskák szagolták egymást.
A falon a szokásos mezítelen kép: hölgy fekszik szófáján ruhátlanul. De volt itt még egy különös kép is. Lóverseny képe: kövér hátú, nyurga nyakú, vékony lábú és kis fejű paripák nyargalnak és ugrálnak korlátok között, élénkzöld mezőn; a nyeregben színes zubbonyú jockeyk ostorozzák, sarkantyúzzák lovaikat; zöld sövények és árkok; kifliformán hemperegnek a lebukott lovasok. A mezőségen kívül hintók, a hintókon kövér és sovány hölgyek karikára nyitott szemekkel, széles szoknyákban, áll alatt megkötött kalapkákban, gavallérok kék és szürke cilinderkalapokban, többnyire lóháton, roskadásig megtelt tribünön embergomolyag, és a magasban a tetőn diadalmasan leng a zászló. A kép alatt az írás: Liverpooli nagy akadályverseny 1836. – Ha a temetésrendezőnek lett volna alkalma elolvasni a további felírásokat is, az apró betűkben ráismert volna a megszámozott alakokra, akik a hintókban állottak, s így sok jeles herceggel, ladyvel, lorddal ismerkedett volna meg. Mivé lett ezeknek a nőknek szép szemük azóta?
– Innánk valamit? – mondotta Álom, aki kivörösödött arccal tért vissza a leskelődőlyuktól.384
– Csak a sírásók isznak, mert ital nélkül nem bírnák nehéz foglalkozásukat – felelt Czifra.
Ámde Álom ital nélkül is azt tehette a temetésrendezővel, amit akart. Egyenként felvette az asztalról az üveg- és porcelánfigurácskákat, és mire visszahelyezte őket kezéből a terítőre: azok megelevenedtek. A guggoló emberke mulatságosán erőlködött bronzarcával, hogy minél hosszabb hamuszalagot hozzon létre. A törpe ölelgetni kezdte gombáját. A mandarin méltóságteljesen végigsétált az asztalon. A berlini pár elhagyta a hamutartót, és a rózsakalapos hölgy mezítelen lábát kihívóan forgatta a temetésrendező felé. – De megelevenedtek a képek a falon is. A fekvő hölgy leeresztette gyűrűs kezét a képkeretből. A lóversenyen ide-oda ingadoztak az alakok, mintha váratlan szélroham futott volna végig a mezőn. Karikára nyílottak a szájak, integettek a karok, egy világoskék kalapos gentleman egy kocsi lépcsőjén álló úrhölgynek a harisnyakötőjéhez nyúlt, és a hosszú lábú lovak futottak, eltűntek hátul a falban, hogy a kép másik oldalán előjöjjenek.
– Most megmutatom neked a háromezer esztendős nőt – szólt Álom a temetésrendezőhöz, és az ajtóhoz vonta, amelynek hasadékán át világosan lehetett látni a szomszéd szobát.
Czifra János a hasadékhoz nyomta a szemét, és a következőket látta.
Egy hervadó nő ült a díványon, olyan mozdulatlanul, mintha halott volna. Szemei lehunyva, karjai lecsüngesztve, lábszárai erőtlenül lógtak. Egész testén végtelen fáradtság nyomai, mintha a legnagyobb útról jött volna, s útközben elvesztette arcának pirosságát, körmének rózsaszínét, ajkának életét, még a tekintetét is. Olyan mozdulatlan volt, mint a légy a borostyánban. Ruhái elmaradoztak útközben, haja oly idegenszerű volt, mintha úgy lett volna fejbőréhez ragasztva, mint a bábuké. Szemöldökeit inkább csak sejteni lehetett. Húsa ráncos és pergamenszerű volt. Keblei, mint üres erszények, csüngtek. Hasa beesett, mintha hosszú idő óta tétlenségre volna kárhoztatva. Lehetett volna papírból, szalmából, kócból, agyagból, mint emberi testből. Az élet végképpen elköltözni látszott még a környékéről is, csak oly csendesen lélegzett, mint azok a trombitaszájú növények, amelyek a beléjük tévedő legyet elnyelik. Leginkább egy halhoz hasonlított, amely mély tengereken át nagy messziségből úszott idáig, ahol partra vetődött élettelenül, végkimerültségben,385 az apály beállott, és ő soha többé nem érezheti az életet adó hullámok hintajátékát. Harangozhatnak a vizek felett, a hal nem dugja ki többé fejét a hajnali pírban, hogy tátott szájjal hallgassa a gyönyörűséges zengést. Jöhet aranycsillámos szél, amely sarkantyúját pengetve siklik a hullámon, a taréjon, a habon: a hal nem veti fel magát kecses bukfenccel a légbe, a sirályok táncát utánozva. A napsugár bármily mélyen hatol a setétzöld vizekbe, a hal nem surran bele ezüstruhájában a másvilági fényárba. A hal meghalt…
– Honnan tudod, hogy háromezer esztendős? – kérdezte súgva Czifra János.
Álom felelt:
– Majd meglátod őt mindjárt felébredni. Legalábbis háromezer esztendős álom múlik el felőle.
Kisvártatva csakugyan kinyílott az ajtó, és Jella törzsőrmester hangon bekiáltott:
– Marica, ébredjen, látogatója jött.
A hangra, a szóra, az ajtónyílásra csendes borzongás futott végig a mezítelen nő testén, mint a szél fut végig a pusztaságon.
Előbb a lábát mozdította meg, mintha egy halott készülődne leszállni a koporsójából. Aztán karját tárta szét, mint tavasszal a bogár mozgolódik. Megremegett a dereka, az öle, és a remegés végigfutott egész törzsén. Szemét lassan felnyitotta, mint a panorámában a viaszbaba. Megrándult a válla, és lassan talpra állott. Úszó mozdulatokat tett a kezeivel, mintha az álom kútjából igyekeznék a felszínre. Egyszer-kétszer halálos fáradtsággal visszazökkent helyére, de végre állva maradt a kis termetű egyiptomi nő.
Szilva alakú szeme, kardegyenes orra, szelence négyszögletességéhez hasonlatos homloka volt. A szemöldökei kinyúltak, mint a szálló darvak. Nyílvessző alakú az ajka. Kicsiny és szögletes volt, mintha egy piramis faláról lépett volna le oldalvást, ügyetlen mozdulattal.
A függőlámpa, amelyet kék, aranycsillagos üveg borított, félhomályba, árnyékba vonta egyes testrészeit, amely árnyék a test mozgása által jött létre. Fésűt nyomott a hajába, és egy üvegből tenyerébe folyadékot öntött, amellyel megdörzsölte combját és kebleit. Bő ruhát emelt le a szegről, és egyetlen mozdulattal befödte a testét.
– Nem ilyen volt a nő háromezer esztendő előtt is? – susogta Álom.386
A temetésrendező halkan bólintott, és kimeresztett szemmel figyelte a történendőket.
Egy pillanatig lustán, elbágyadtan, szinte életuntan állott a szoba közepén a nő. Keserű undorral arcán csavargatta haját hátrahajlott két karjával. Az ajtóra nézett, mint a színésznő a színfalak közé.
Aztán belépett a látogató, és a nő egy másodperc alatt tetőtől talpig végigmérte. S leopárdugrással, lábujjhegyen elébe lebbent.
Sohasem látott öreguracska topogott be a kék lámpa alá.
Kleopátra lánya gyermeki tisztelettel és meghatottsággal kezet csókolt a háromlábnyi uracskának.
Furcsa emberke volt a vendég. Mintha valami meséskönyvből lépett volna ki éjszakára, amely könyvben nappal gyermekeket mulattat groteszk figurájával. Hegyes orra, pápaszeme, nagy karimás kalapja és szalonöltözete volt. Igen rövidlátó lehetett, mert a félhomályban kétszer is nekiment egy széknek. Ama különös öregurak fajtájából volt, akik napközben mérgesen ülnek a sétatéren, és a gyermekek után hajítják esernyőjüket. A budai korzón lehorgasztott fejjel bandukolnak, sohasem halnak meg, vagy legalábbis elszöknek a halál elől egy régiségkereskedésbe, ahol fáradhatatlanul lapoznak ócska könyvekben vagy nagyítóüvegen keresztül nézegetnek mindenféle régi leveleket, ereklyéket, bútordarabokat. Senki sem tudja, hol és merre laknak. Csak képzeli az ember, hogy esténként hintaszékbe ülnek, miután meghúzták a zenélőóra zsinórját, és öreg gazdasszonyuk mindent előkészített a lefekvéshez. Pedig az öregekben éppen olyan vágyak élnek, mint a fiatalokban. Tévedés azt hinni, hogy az öregemberek másképpen gondolkoznak egy csinos, fiatal nőről, mint az ifjak… sőt valamivel felületesebbek és megbocsátóbbak.
A „tanár urat” ismerték Frank Jeremiás és Neje utcájában. Előbb a vörös Karolinhoz járt hetenként egyszer – akinek tizenegy élő gyermeke volt, és a nagybácsi ajándékot hozott hóna alatt, esernyőjében, kalapjában; – a vörös asszony meghalt, a tanár úr elment a temetésre, s aztán a temetőből Maricával jött haza, akit egy jóravaló nagybácsi pontosságával kéthetenként látogatott meg.
Marica nemhiába volt háromezer esztendős, ismerte az öregúr gyengéit. Minden bevezetés nélkül a bélyeg- és régiséggyűjtőket kezdte szidalmazni olyan kifejezésekkel, amint csak egy repedt sarkú nőszemélytől kitelik. Elmondta őket tyúkszemes, bűzös lábú, megdohosodott387 testű és lelkű, szőrös fülű, fonnyadt nyakú, vaksi szemű, fekete ingű, papírzacskóba köpködő embereknek, akiknek érintése oly utálatos, mint a varangyos békáé.
Közben megérintette ujja hegyével a furcsa öreguracska pirospozsgás arcát, és mind a színt, ami az öregúr arcán volt, a saját arcára kente. Mintha valóban kifestette volna magát erre az estére a különös öreguracska. Arcának rózsaszínje apránként Marica ujjhegyeire s az ujjakról a háromezer éves nő arcára került. Mintha egy kis vén körtefáról szálldosnának el a széllel az őszben kipirult levelek. Ugyanez történt a szemek fényével, amelyek mint fénylő sugarak átsuhantak a nő szemébe; az ajk és fül pirossága s mindazon élet, amely az öreguracskában találkozott, szinte szökve, loppal, észrevétlenül átköltözött a háromezer éves hölgyre, aki az emígy kölcsönkapott élettől megújult, felfrissült, megszépült, meggömbölyödött – míg az öreguracska apránként összeesett, mint egy kipukkadt hólyag.
Ezután még különösebb látványnak lett tanúja a temetésrendező.
Az öreguracska letérdepelt a háromezer esztendős nő előtt, és hódolata jeléül levette orrát, amelyet átnyújtott a nőnek. Később ugyanezt cselekedte egyik lábszárával is, lecsatolván azt helyéről, és a nő ölébe helyezte a gazdátlan lábat. Orr és láb nélkül valóban meglepő látvány volt az öreguracska. Majd midőn kabátját is levetette, mankójával egy művégtagkészítő boltos kirakatából látszott előjönni, megszökvén éjszakára az üveg alól.
Ezalatt síró, sírdogáló hangon kérte Maricát, hogy bocsássa meg neki elkövetett bűneit. Való igaz, hogy nagyon rossz volt a családjához. Véreit eltaszította magától gonosz önzésében. Leányait az utcára kergette. Fiai a kocsma virágai lettek. Neje félőrülten tépi valahol a haját. Bevallja, hogy ennek oka az a bűnös szerelem volt, amelyet Marica iránt olthatatlanul táplál.
– Menj vissza a családodhoz, nekem nem kellesz. Mit csinálnék ilyen nyomorékkal? – kiáltott rá Marica kegyetlen hangon.
Az öreguracska azonban nem tágított. A földre vetette magát, és őrjöngve csókolta a háromezer esztendős nő lábát.
– Büntess meg, csak szeress – zokogta a szánalmas öregúr könnyei között.
– Jól van, megbüntetlek – szólt Marica, és felkelt helyéről, a sarokhoz ment, ahonnan elővette a mogyorófavesszőt. Kétszer-háromszor388 az öregúrra sújtott, de az kevesellni látszott a büntetést, mert összetett kézzel mindig a mestergerenda felé integetett, amely a szoba közepén húzódott, és belőle egy kampó meredt ki.
– Tudod, hogy egyedül nem bírok veled, te vén gonosztevő – mentegetőzött Marica.
De az öregúr továbbra is kért, könyörgött, mire a háromezer esztendős nő félig kinyitotta az ajtót, és kiszólott:
– Asszonyság jöjjön be, kérem.
Jella felgyűrt karral, kipirulva, mint egy hentesné, lépett a szobába.
– Siessünk – szólt Maricához –, mert itt van a félszemű gróf is.
Marica tehát nem töltötte tovább az időt. Vastag cukorzsineget vett elő a szekrényből, amellyel az öreguracska kezét-lábát összekötözte. Kezét hátracsavarta, és sarkához kötötte. Majd a derekát övezte át, aztán kötelet vetett a mestergerenda kampójába.
– Ütött végórád, te vén bűnös – szólt az öregúrhoz.
S ezután Jella segítségével a levegőbe húzta a megkötözött öregemberkét. Mogyorófa pálcát vett kezébe a két nő, és előbb lassan, később mind hevesebben csépelni kezdték a derekán lógó delikvenst.
– Hagyjuk az öregurat, aki elérte, amit akart: vezekel régi bűnökért; nézzünk másfelé is a házban – mondotta Álom a temetésrendezőnek.
