A Gaálok öröksége
A Gaálok öröksége
A Gaálok is örököltek egyszer…
Mintha csak a sors meg akarta volna őket tréfálni, még ez az örökségük is olyan örökség volt, amelynek semmi hasznát nem vehették. Némely famíliák, amikor már az utolsó karneol gombostűn is túladtak, amelyet őseiktől örököltek, hirtelen ismét bőségbe, jómódba jutnak. Hallani néha – különösen téli estéken a mi vidékünkön – fantasztikus történeteket gazdátlan nagy vagyonokról, fel nem vett sorsjáték nyereményekről és idegen földön élő dúsgazdag atyafiakról, akik egyszer csak meghalnak. Gyerekkoromban például a Gaáloknál – ott laktak mind egy csomóban e szegény kurtanemesek – az a legenda járta, hogy van valahol egy nagy alapítvány, amely az idők folyamán tenger kincsre szaporodott: és ezt az alapítványt vissza lehetne pörölni. Bizonyos Laskodi Gáspárról volt szó ebben a legendában, akinek született Gaál leány volt a felesége. Az ördög tudná mit, mit nem csinált Laskodi Gáspár kétszáz esztendő előtt: talán elrejtett kincset talált, de az sincsen kizárva, hogy hamis pénz volt. Még az hozzá, hogy öregségére nagyon nagy bánatán úgy könnyített, hogy rengeteg vagyonát az atyafiságnak alapítványozta. Építtetett valahol egy rengeteg kastélyt, talán ezer szoba is volt benne, és itt nevelték tudós tanárok, vívómesterek, lovaglótanárok az atyafiság gyerekeit. Hatesztendős korától egészen addig, ameddig meg nem házasodott. Fejedelmek fiai, leányai sem nevelődhettek különbül, és az öreg Laskodi Gáspár száztizenkét esztendős korában nyugodtan halt meg: a világ végezetéig gondoskodott rokonairól.
Csakhogy gyönge minden emberi alkotás. Az öreg Laskodi nem számolt azokkal, akik már, begyesedvén álluk, nem élvezhették a mesebeli kastély gyönyörűségeit. Duzzogni, morogni kezdtek az atyafiak – különösen a szegényebb része.
– Mit ér az – mondották –, ha a fiunknak rámás csizmája meg nyusztprémes bundácskája van, amidőn mi itthon mezítláb járunk? Ő se jár rámás291 csizmában, csak huszonnégy esztendős koráig: azután olyan lesz, amilyenek mi vagyunk. Csakhogy még szerencsétlenebbnek érzi magát. A leánykákat hercegkisasszonyokként nevelte a váradi püspökség – amely éppen az alapítványt kezelte –, de hercegi férjekről elfelejtettek a számukra gondoskodni. A franciául csevegő, selyemben, bársonyban pompázó leánykák nehezen szoktak bele otthon a kis falusi portákon a disznóetetésbe, sőt tehenet fejni se tanult meg egyik se. Éppen József császárral történt meg, amidőn annak idején falunkon általutazott, a kútnál egy vízmerítő mezítlábas leány hibátlan franciasággal felelt kérdésére: későbben pedig, amidőn maga elé rendelt néhány falusi férfiút, a zsíros és ködmönszagú emberek műveltsége ámulatba ejtette még a császárt is.
– Mifélék vagytok ti ezen a tájon? – kérdezte deákul a császár.
Gaál Ferenc – mert ő is ott volt – keserűen felelt erre:
– A Laskodeánum egykori növendékei, uram; jelenleg buji komposszesszorok.
A császár fehér homlokára árnyék röppent. Elgondolkozva nézte a szegényes, mogorva embereket; talán az jutott eszébe, hogy a nagy műveltség csak átok annak, akinek még egy jó bundája sincs hozzá.
A császár tovább utazott, de a Laskodeánum és volt növendékei nem mentek ki a fejéből. S mert mindenféle alapítványok iránt szívesen érdeklődött, egy szép napon rátette a kezét a Laskodeánum sok milliójára, és a Gaálok vidékünkön többé nem tudtak franciául, de még lovagolni is maguknak kellett megtanulni, ha éppen kedvük és lovuk volt hozzá.
Sok esztendő múlott el… Talán száz esztendőnél is több idő után került elő a Gaálok történetében a legendás Laskodeánum, mégpedig akkor, amidőn már mindenféle létezhető és nem létezhető pörüket befejezték. A prókátorok kihaltak a Gaál-pörökből, a Gaálok elpusztultak. (Legutoljára semmi egyebet nem akartak visszapörölni, mint a lengyel koronát.) János, egy vasfejű és nagyralátó férfiú volt akkor a Gaálok elseje. Neki volt a legtöbb esze, a legjobb bundája és a legnagyobb szakálla. Hangja mély és zengő, válla széles, mint egy hegység. Őneki jutott eszébe a Laskodeánum.
– Hohó! Hát a Laskodi-féle milliók hová lettek?
Éppen úgy kérdezte ezt, mintha egy kis kakas hibázott volna a majorságból. De hát kérdezhette, mert a pöriratokban sokszor több millióról volt szó, olyan millióról, amely állítólag a Gaáloké lett volna. Sorba járta az atyafiakat, de sehol sem tudtak a Laskodi Gáspár millióiról. A legendabeli kastély tűzvész áldozata lett: az a bizonyos káptalanbeli kanonok,292 aki legutoljára kezelte a milliókat, nagyon régen odalenn fekszik a váradi nagytemplom kriptájában; az írások csak homályosan érintették az alapítvány további sorsát… Éppen ez a homályosság volt az, amely rendkívül felizgatta Gaál Jánost. Csikorgatta a fogát, amikor a dologra gondolt.
– Éppen a Gaálokat választotta ki mindenki arra, hogy megcsalja, meglopja őket? Miért a Gaálokat, mért nem az Eszterházyakat? Ahány huncut ember volt kétszáz esztendő óta Magyarországon, az mind a Gaálokat lopta, pusztította. Tehette, mert a Gaálok oda se néztek egy-két vármegyének vagy egy királyságnak.
Így beszélt Gaál János, és gőgösen felfújta magát. Talán, ha alaposan meggondolja, hogy a Gaálokat milyen balvégzet üldözi, és még egy hold földet se kapnak vissza tartományaikból, nem hajolt volna le a Laskodi milliói után. De lehajolt, mert már az emberi természetben rejtőzik annak az oka, hogy mindig az a legkedvesebb, ami nincs. Rothschild is lehajol egy elejtett millió után, mért ne hajlott volna le Gaál János az után a vagyonka után, amely éppen arra a sorsra jutott, mint a többi: elkallódott.
Így elkezdődött a Gaáloknak utolsó nagy pöre, amelynek végigcsinálásához, kitartásához és befejezéséhez más fajtájú embereknek talán ezer esztendő is kevés volna, nekik elég volt három emberöltő. Tartották, vitték a pört körömszakadtáig. Már semmijük sem volt. Egyetlen ezüst mentegomb nem találódott az egész famíliában; az időközben elhunyt Gaálok a végrendeletükben (mert végrendeletet valamennyi csinált, mégpedig csöppet se kisebb ünnepélyességgel, mint az üköregapjuk, aki még tán a várairól intézkedett) csupán a csizmájukról meg a bundájukról rendelkezhettek; az egyetlen fényűzésük már csak az volt, hogy mindenféle, arisztokratikusán hangzó nevekre keresztelték fiaikat, leányaikat… De egy megmaradott mindig: a pör. Ez a pör volt az, amely különbbé tette a Gaálokat emberöltőkön át másoknál. A holdvilág más porták udvarát is megvilágítja; a nap is ráragyog a legkisebb kunyhóra is: a Gaáloknak házacskáit nem csupán ezek az égitestek fényesítették; ott ragyogott a kis házak felett a reménység napja; a hiúság, képzelődés fátyolán át nézték a világot és a körülöttük lévő embereket.
– Nincsen olyan nagy pör az egész országban, mint amilyen a Gaálok pöre – mondogatták álmodozva. – Ötszáz év előtt még haddal mentünk volna a királynak, mint Csák Máté. Manapság, fájdalom, már nincsenek hadaink.
A buji sánta Gaál, akit talán éppen a sántasága és csúf arca miatt a legravaszabb293 embernek tartottak a famíliában, vállat vont, és kezével legyintett az ilyen beszédekre:
– Én már azon az állásponton vagyok, hogy szívesen belemennék valamely méltányos egyezségbe. Mivégre eleget véreztek az őseink.
De hát a másik pörösködő félnek, az államnak eszébe se jutott egyezkedni, és a sánta Gaál hiába járt a prókátorok nyakára. Abban az időben éppen ő volt a legokosabb ember a Gaálok között, ő intézte tehát a pör sorsát is. Cinikus és zordon ember volt egyébként, még a feleségét és a gyerekeit is elűzte maga mellől, mint monda, azért, mert mindig háborgatják. Aztán már nem háborgatta senki. Csak nagy ritkán merészkedett a portájára egy-egy távoli atyafi, akit éppen árvereztek, s így elhozta a kétségbeesés a sánta Gaálhoz.
– Urambátyám, mi lesz a pörrel? Egy kis költség kellene.
A sánta Gaál ilyenkor csúfondárosan nevetett.
– A Laskodi millióiból, hékás, mi már nem eszünk. Megették azt régen a nagyurak.
A szoruló atyafiak sötéten nézték végig a sánta Gaált. Jó csizmája, bundája mindig volt; a konyháján takaros fehérszemély gazdasszonykodott.
– No, Jeromos bácsi azért már mintha evett volna azokból a milliókból! – morogták gyanakodva.
A sánta Gaál ilyenkor nevetve rágta szürke szakállát, és titokzatosan felelt:
– Majd nemsokára kitudódik minden.
És a jóslása beteljesült. Egyszerre híre futamodott a vidékünkön, hogy a százesztendős pör befejezéshez közeledik. A sánta Gaál lenyíratta a szakállát, új kalapot vett, és elutazott. Fantasztikus hírek terjedtek el a kis falukban. A sánta Gaál egy nagy vasládát vitt volna magával a pénznek, de ha kevés volna egy vasláda, csinálnak a pesti lakatosok akár tizenkettőt is. Majd azt beszélték, hogy a négyökrös szekér hozza a pénzt, és Bujin, a piac közepén felállítanak egy mérleget, azon mérik ki mindenkinek mázsaszámra a pénzt, mert az olvasásához nagyon sok idő kellene. Csak a keresztlevelét hozza el mindenki, amellyel igazolja, hogy köze van a Gaál famíliához.
Hát a négyökrös szekér a nagy ládával egyszer csakugyan megjött. A sánta Gaál azonban nem jött vele, az ökrös gazda azt mondta, hogy még Pesten elvált tőle. No hát, ha nem jött, nem jött. Nélküle is el lehet294 osztozni. Hamarosan kinyitották a ládát, abban pedig nem találtak mást, mint egy molyette, régi párducbőr kacagányt. Mellette a sánta Gaál írása:
A milliókból ez a bunda maradt meg, amelyet a hajdani Laskodeánum valamely ifjú leventéje viselt. Csináljatok vele, amit akartok. Én elmegyek, mert nem szeretem, ha nevető arcok háborgatnak.
A Gaálok egymásra bámultak. Mintha valami kemény ostornak az ütését érezték volna a hátukon. Vége a legendának. Ezentúl be kell érni a holdvilággal és a nappal, más többé nem világít nekik. A párducbőr kacagányt sorban felpróbálták, de nem illett egyikre se, nem őrájuk volt az már szabva, daliásabb, hatalmasabb, ifjabb emberre. S mert hasznát nem vehették, odaajándékozták a megyei múzeumnak, még ma is láthatja, aki akarja, a molyette kacagányt, rajta a felírás: ns. Gaál család ajándéka.
(1905)295
