AZ ÁTSZÚRT SZÍV SZERENÁDJA
AZ ÁTSZÚRT SZÍV SZERENÁDJA
Az utcán, éjféltájban, tompán, hosszasan üvöltött valaki, majd csendes hörgés következett, mint mikor az oldalba lőtt farkas a vért hányja. A kémények, tetők szűzi fehéren ácsorogtak a magasságokban, friss hó hullott az éjszaka, és éjféltájban a telihold vándorolt végig a téli álommal behintett város fölött, egy régi háztetőn a szélkakas oly mozdulatlanul, mereven tisztelgett a hold felé, mint a császárnak a vén katona. Az ablakpárkányokra itt-ott bévülről jövő lámpafények pirosló prémeket varázsoltak, és a máskor szomorú kupolaboltozatban éppen egy fehérköpenyeges dáma és egy lakktopános úr ölelkezett, szegények elválnak, ki tudja, látják-e valaha egymást, messze az utca mélyében diszkréten ragyogott egy fiáker havas fedele – és a hörgés most már a közelben hangzott.
Szindbád, aki ez idő tájt madame Nagykesztyűnél töltötte az éjszakát, vele kártyázgatván, politizálván, feketekávézván, teázván, cigarettázván, miután egyikük sem tudott aludni: olykor az ország és Buda erkölcseit is megvitatták – a madame szerint minden hölgy szárnnyal jött a világra, és azokat a nőket szükséges leginkább szeretni, akik elvesztik a szárnyakat. Szindbád komoran nézett a barna füstbe, mint a tapasztalt férfiak szoktak. „Minden hölgy, aki harmincadik életévét betöltötte, kihallgatás nélkül kerékbe törhető” – vélte, komolyan a barátnőjére nézett, aki később megadással fólsóhajtott: „Óh, hiszen magam is a szegény elbukott nőket szeretem.” Éjfélkor mindig fölhúzta a férfiú a nagy, kerekszemű órát, amely a mirtusz menyasszonyi koszorú – egykor madame fején – és egy hosszú kék palást – amilyenben Angliában a babyket sétálni viszik – társaságában függött a falon. Távolabb egy tucat fotográfia egy halott leánykáról, a kis koporsót minden oldalról megörökítette a mester, és a kisleány félig lehunyt szeme, széles arca, homlokán a virágkoszorúcska, nyakán a fehér fodrok sokáig arra ösztönözték Szindbádot, hogy minden Ilkát így képzeljen184 el magában, miután a kisleányt így hívták nagyon régen. Madame rózsaszínű pongyolája, magassarkú cipője, antik gyűrűje és hervatag, de sok jószívűséget kifejező arca, bodros frizurája és francia kártyája már oly ismerős volt Szindbád előtt, hogy könyv nélkül tudta, hogy mit mond a madame pénteken este, midőn gyertyát gyújt, vagy vasárnap délben, midőn mindenféle megkopott asztaltárgyakkal rakja meg az ebédlőasztalt, ódon asztalkendők sárgállnak, és a metszett poharak úgy csengenek, mint kis harangok, midőn a római vallás szerint mondja madame az asztaláldást, fekete selyemruhát ölt fel, és a fővárosban észlelhető szegénységről beszélget az asztal fölött, ígéri, hogy délután pénzt oszt ki a vízivárosi templom koldusai között – aranyakat, amelyeket egykor szép gavalléroktól kapott egy virágért vagy egy csókért –, mert Szindbád a pápa vallásában született, évek óta együtt ették a halat nagypénteken, s böjtöltek az izraelita ünnepeken. Szindbád az óra felhúzása után félrevonta az ablakról a nehéz bársonyfüggönyt, a behavazott utcára nézett egy darabig, aztán keserűen intett a madamenak:
– Könnyen lehetséges, hogy a megszúrt ember itt vérzik el a kapunk előtt a havon.
A madame, aki eddig borzongva, őszintén sajnálkozva hallgatta az utcai hörgést, most rövid káromkodást mormogott:
– El is vitte az ördög a dolgát. Éppen farsang első napján történik velünk ez a malőr. Tíz forintba került a fűtés este óta, minden szobám kivilágítva, a rengeteg jég a pezsgőkön, és Klein, a házmester, aki holnap rajtam követeli elmaradt borravalóit.
Ezzel már talpra is állott madame, és Szindbádot félretolva, saját szemével győződött meg a dolgok mibenlétéről.
Valóban, odalent az a télikabát nélküli, hajadonfős ember nem a legjobb állapotban dülöngőzött a kapu elé. A két kezét az oldalára szorította, és minden lépésnél egy darabig a falnak vetette hátát. Lépteinek fehér hónyoma ilyenkor barna vérrel telt meg – az ember kíváncsian, ijedten, erősen lehajtott fejjel nézte a nyomában maradó foltokat, mintha nem hitt volna a szemének.
– Biztosan elvérzik – vélekedett Szindbád a madame háta mögött. –185 Ezen a vidéken van egy kocsma, a Háromlábú nyúl, ott igen jól forgatják a kést a törzsvendégek. A rendőr egyedül bemenni nem mer, többnyire szembe szúrják az ellenséget, ám ha oldalvást találják, nem messzire szabad járni a pengének a szívburkolattól. Egyszer a hídig kergettek, amikor madame kegyes volt kiadni az utam bizonyos nézeteltérés folytán, hogy ne verje magát adósságba a hölgyek kalapjaiért, ruháiért, a hölgyek rendesen megszöktek, midőn kinullázta őket…
– Már mondtam, hogy maga ehhez nem ért, uram. Elismerem, hogy kártyázni jobban tud nálam, férfidolgokhoz is konyít, a nőkeresést csak bízza reám, én már sok előkelő dámának vagyok a nevelőanyja, aki egykor mezítláb kopogtatott be hozzám… Nézze csak, nem tud tovább menni. Talán szólani kellene neki, hogy szedje össze meglevő erejét, legalább az utcasarokig jusson.
Szindbád legyintett.
– A kocsmától idáig kifolyt minden vére. Majd mindjárt meglátja asszonyom, hogyan esik össze, mint a hólyag, amelyből kiment a levegő.
– Ördögbe! – pattogott madame. – Mindennap eszik a konyhámon egy-két környékbeli rendőr. Persze ilyenkor nem mutatkozik egy se. Be kell vinni az ilyen embert, mért hagyják a kapum előtt meghalni!
– Nagy rendetlenség! – helyeselt Szindbád. – No nézze, most fölegyenesedett, és az öklével fenyeget.
– Csak összeszedné magát, és visszamenne a kocsmába, azokhoz, akik megkéselték, holnap ruhát vennék a házmester gyerekeinek.
A holdvilág közömbösen szikrázott a havon, mintha az volna csupán a célja, hogy jól megvilágítsa a véres havat és haldokló embert. A madame ajkai hangtalanul mozogtak, talán imádkozott magában. (Csak gyermekkori imádságokat tudott, amelyre még falun tanították. „És a Riska tehenünket is tartsd meg nekünk, ámen” – mondta mindig nagyot sóhajtva.)
E percben tompán robogott egy kétfogatú kocsi az utca vége felől.
– Emerencia. Ő a legpontosabb! – szólt a madame.186
A szürke lovak kapálózva, fejeket emelgetve álltak meg a ház előtt. Tündöklő báli toalettben, mint egy orosz hercegnő ugrott ki egy kisasszony a hintó ajtaján, csak a prémmel szegett ruháját emelte kissé szobalányosan, nyomában egy úr, aki selyemkalapját tolta előre. A hercegnő megnyomta a csengő gombját. A haldokló ember ekkor fölemelte véres két kezét, és arcra vágta magát a hóban, éppen az előkelő úr lakktopános lábánál. Körülötte barna tócsává olvadt a hó.
Az úriember megrettenve hátrált a kocsi ajtajáig – a házmester kinyitotta a kaput, lámpása kivilágított az utca véres havára és Emerenciára, akinek kék tollbokréta volt szőke hajában.
A hintó elrobogott az úriemberrel, madame dühében csaknem beütötte öklével az ablakot.
– Maga férfi – kiáltott Szindbádra –, mért nem tud segíteni ilyenkor?
– Egy évig voltam ugyan orvosnövendék, de ez a tudomány kevés egy emberélet megmentéséhez. Legföljebb púderkeveréket tudok receptre írni, a dámáknak – felelt Szindbád, és nyugodtan cigarettázott.
– Senki sem lépi át a halottat a kapum előtt – siránkozott madame. – A legmámorosabbak is kijózanodnak egy véres halottól.
– Ez a malőr mindenkivel megeshet – vélekedett a madame barátja.
– Minek is költöztem én a fővárosba! – kiáltott föl az asszony. – Maradtam volna meg falusi nőnek, férjhez mentem volna egy kocsmároshoz vagy egy szűcshöz. Szűcsné asszony a nevem, és semmi bajom nincs világéletemben. De nem! Az ördög vinné el a céda fejemet. Pestre kellett jönnöm, szeretőket tartani, öregségemre lányokat nevelni!… Ó, de nyomorult is az én életem.
Emerencia dühös sírása hallatszott a szomszéd szobából, majd földhöz vágott egy cserepet.
– Véres embereket állít a kapu elé a nagysága! – kiáltozta a hercegnő.
A madame erre talpraugrott.
– Kuss! – felelt fenyegető hangon.187
Szindbádot karon ragadta, és gyorsan vitte az előszobán át a grádicson. A bezárt kapu előtt előparancsolta Kleint.
– Maga sem éri meg, hogy a nap rásüssön – mondta megvetőleg. – Segítsenek ezt az embert fölemelni.
S nyomban hóna alá nyúlt a haldoklónak.
Még valami életecske volt a veresszeplős, vizenyős fejű legénykében, csak a szája hajlott nagyon sírásra, mintha valamitől nagyon megijedt volna. Erőtlenül mozgatta rövid csizmaszárait előre, amint a madame és Szindbád a sarokig vitték, hátul Klein taposta be a vért a hóba.
A sarkon egy bolt volt, annak lépcsőjére ültették az élettelen legényt.
– Hát minek ittad le magad, te bolond? – kezdte a madame szigorúan és kimerülten sóhajtva.
A legény lehajtotta fejét, egyet-egyet rándult, mint a megserétezett vadmadár.
A madame a legény havas hajára tette gyűrűs, kövér kezét.
– Ha meghalnál, hát legyen nyugovásod csöndes, te szegény.
Keresztet vetett magára, keresztet vetett a legényre, aki már nem mozdult.
Rózsaszínű pongyoláját fölkapva, magassarkú selyem cipőjében futólépésben ment vissza a ház felé. A flegmatikus Szindbád is elejtette a szivarkáját sietségében.
– A szerenádot elkergettük! – mondta később Szindbád.
[1914]188
