Úriember a fatetőn
Úriember a fatetőn
A hajnali köd valahol leültette az éjjeli vihart egy óbudai sikátorban, reggeltájban a süteménykihordó ment végig a kerten, az ilyen félbenmaradt péklegényeknek emberemlékezet óta az a hírük van, hogy hiányzik egy kerekük. A süteménykihordó, Isten tudná, milyen okból, az égre nézett, és egy ködsapkás, négyemeletes fát látott maga előtt. Nem messzire innen emberek gödröt ástak, amint ez télidején szokásos, az ásókhoz így szólott a péklegény:
– Amott a nagy fán egy úriembert láttam, jó volna utánanézni…
Az emberek szótlanul néztek a pék kosara után. Csak jó darab idő múlva akadt dolga közülük az egyiknek a nagy fa környékén.
– Valami tarka nadrágot látok magam is a fatetőn – mondta egykedvűen, és megnyálazta a tenyerét az ásó fogásához.
Innen kezdve már gyorsabban követték egymást az események. Megérkeztek a kertészek, akiknek azt jelentették a napszámosok, hogy az ismeretlen úriember nyilván felkötötte magát a legmagasabb fára (pedig itt van a közelben a Duna).
Mire a főkertész is megérkezett, már mindenki a szeme fölé emelt tenyérrel állott a nagy fa környékén, sőt a gödörásás is csak akadozva haladt tovább.
– Úgyis meg van keresztezve ez a fa, télen kivágjuk. Legfeljebb hamarább vágjuk ki, még ma…
Közben a köd is meggondolta magát, ritkulni kezdett, a fatetőn mind világosabban látszott a pepita nadrág. Még lengedezett is, mintha már végleg fütyülne az egész világra.
– Kinek volna kedve felmászni a fára? – kérdezte a főkertész. A nadrág nagyon magasan volt, csaknem a csúcson, ilyenkor, tél elején nagyon törékenyek a gallyak.
– Úgysem lehet már azon a pasaséron segíteni – vélekedett egy kertészlegény. – Az ember csak hiába reszkírozza a nyakát.444
Közben persze összegyülekeztek mindenféle szájtátók a nagy fa körül. Annyi ember vetette meg a lábát, mintha erre a napra általános munkaszünetet rendeltek volna el. Némelyek már az életkorát is tudták az ismeretlennek. „Amolyan hatvanéves forma az úr, akinek már volt oka megunni az életet” – mondta egy pápaszemes, suszterforma ember. A tátott szájak csendjében most megszólalt egy vidékies basszus:
– A csizmája olyan református forma. Sokat kifogtam én a Dunából – szólalt meg egy ismeretlen, és egy hosszú történet elmeséléséhez fogott egy renitens holttestről, amelyet mind a mai napig nem sikerült kifogni a folyamból.
A kertészek ezalatt ástak a fa gyökere körül, mert hát valamit kellett tenni a publikum megnyugtatására. Fejszét hoztak, és a kertben felhangzottak azok a koporsóhangok, amelyek nagy messziségben is hirdetik a fa kivégzését. A vasék nyomult a vén fa gyökerei közé, a fa derekára kötött kötelet tízen is húzták. „Húzd rá!”, „Tartsd!”, „Most!”. Ezerféle mulatság van az ilyen favágásnál, amíg az végre hörögni kezd…
Éppen a legjobban lóbálnák a vén fát, amikor dermedt kiáltás tör ki a fa körül ácsorgó tömegből. Az öngyilkos elrepült a düledező fáról, átugrott a szomszédos nagy fára.
– Elszökött! – ordították magukon kívül az emberek, és a nagy fa ekkor ágyúdördüléssel a földre dőlt, de a tarka nadrágos valaki odafent maradt a szomszéd fán. A megfeszült izgalomban verejtékező homlokkal felkiáltott a főkertész.
– A szomszéd fát is kivágjuk!
Ekkor a kertben lakó vörös mérnökné tört magának utat az emberek között:
– Ugyan ne bolondozzanak már. Az uram nadrágja, amelyet elkapott az éjjeli vihar a ruhaszárító kötélről.
Az emberek elégedetlenül csóválták a fejüket.
– Nyilván megszökött a nadrágból közben a tulajdonos – védekezett a vidéki basszus.
(1924)445
