MÁSODIK FEJEZET • Császár Fruzsina megjelenik
MÁSODIK FEJEZET • Császár Fruzsina megjelenik
Milyen volt a Késő Fániból lett Fruzsina? Vannak egyes jelenségek, amikor azt kell hinnünk, amit a régi romantikus írók vallottak, hogy nők és férfiak megszerelmesedés idején egy pillanat alatt tudnak megváltozni. Mintha testestül-lelkestül kicserélődtek volna, mintha egy másik énjükkel találkoztak volna, amelyet eddig hiába kerestek.
Egy új hölgy ült a régi Késő Fáni helyén, aki eleinte oly bizonytalankodva viselkedett, mintha önmagát nem találná. Igen hosszú pillájú szemét lesütötte a társaság előtt, hogy az észre ne vegye a változást, ami vele történt. Az arca még a púder alatt is elfehéredett, mintha nőies rosszullét lepte volna meg. A halovány ajka – mert festéket nem használt – néha megremegett, a hangját pedig letompította az alig hallhatóságig, mintha valami váratlan hírt kapott volna, amely visszafojtotta darab időre a szíve dobogását.
Talán kissé szomorú is lett, ami nagyon pászolt előbbeni hangos jókedve után, amikor ő mulattatta egymagában az egész társaságot.
Spektátor az asztalhoz telepedve, Muki úrral a lesütött szemű, elcsendesedett asszony láttára megrúgta az asztal alatt Muki lábát, mintha azt mondta volna: „Ki van vetve a háló a barátunkra.” Pedig Rezeda úr megesküdött volna, hogy az asszonyon beállott változás nem más, mint gyermekkori emlék hatása, amikor véletlenül gyermekkori nevén szólította.
– Maga jó barátja az uramnak? – kérdezte Fruzsina.
Rezeda megtüzesedett fejjel bólintott.
– Nos, hát akkor ígérje meg, hogy nem mondja meg senkinek, hogy én ebben a társaságban, ebben az egész úgynevezett királyi fogadóban unatkozom. Legjobban szerettem volna otthon tölteni a Szilvesztert, egy-két jó barát között vagy pedig valamely olyan kisvendéglőben, ahol az embert nem ismeri senki, de senki.17
És úgy folytatta, mintha már nagyon régen tartozott volna ezzel a vallomással Rezeda úrnak.
– Van Óbudán, a hajóállomás közelében egy kisvendéglő, úgy hívják, hogy Ginderle. Nincsen abban a kisvendéglőben semmi, csak egy öreg pincér és néhány vadászkép a falon. Itt szoktam találkozni az urammal legénykorában, és sehol olyan jól nem éreztem magam, mint ebben a kiskocsmában.
– Fehér terítékes? – kérdezte Rezeda úr, mert más kérdést nem mert feltenni a váratlanul elbánatosodott hölgynek.
– Emlékezetem szerint: fehér terítékes – felelt az mély, érzelmes hangján, és hosszú szempillái alól elgondolkozó pillantást vetett Rezedára.
Majd két kezét összekulcsolva ejtette az ölébe, és nagyot sóhajtott. Darab idő múlva megint megszólalt azon a letompított hangon, amelyet csak régi ismerősök használnak egymás között, amelynek értelmét Rezedán kívül más nem hallhatta.
– Tudja, mért fohászkodtam most? Azért, hogy bár akadna megint valaki, aki úgy szeretne, mint hajdanában az uram szeretett. Én nem tudok szerelem nélkül élni, szeretni, mindig csak szeretni. Nem értem az embereket, akik jönnek-mennek, rostélyost esznek, krákognak, lefeküsznek anélkül, hogy szenvednének vagy örülnének – nevezetesebben.
– Nevezetesebben – ismételte Rezeda Kázmér, és gondolkozott, hol tanulta ezt a szót az asszonyság. Talán még az első urától maradt rá emlékbe? Kereskedőknek lehetnek ilyen kifejezéseik.
Késő Fáni megint lesütötte a szemét, mert érezte, hogy Rezeda Kázmér pillantása rajta van.
„Párizsiasan” vörös haja volt.
Akkoriban állítottak ki a Műcsarnokban és más tárlatokon ilyen őszi falevélhajú nőket, akik talán a festők képzeletvilágában éltek addig, de amikor képbe megfestették őket: akadtak eleven másaik is. Nem az óbudai kiskocsma pinceszaga, hanem az előkelő nagyvilág odőrje áramlott erről a hajról. Látszott rajta, hogy nem futkározó fodrásznak kezei turkálnak ebben a hajban, hanem komoly borbélyok, akik értik a mesterségüket. Minden hajszál a megfelelő helyén volt, még az is, amely libegni látszott volna. Tudta, hogy miért libeg… Öntudatos volt ez a „párizsi szőke” hajkorona, mintha egy jó portréfestő festette volna valamely képére.18
– Sokat utazott, nagyságos asszony? – kérdezte Rezeda a francia ősz hangulatát varázsló haj megtekintése után.
– Régebben… Svájcban… Klímaváltozás végett, mert az orvosok mellbetegségtől féltettek – felel az alt hang, és Rezeda úgy vette észre, hogy valamely könnyes íze van a hangnak, mintha belesírtak volna, mint valami zsebkendőbe.
De amíg a hang így bogarászott Rezeda füle körül, addig a szemek rá-rátévedtek az úriemberre, és minden vizitjüknél mondtak valamit.
A színüket itt a lámpa világosságánál nem lehetett határozottan megállapítani. Néha sötétkékeknek látszottak, mint egy templomi énekesnőé, hangja révén általában templomi énekesnőnek szerette volna elképzelni Rezeda a most megismert hölgyet, aki zsidó nő létére is a Bazilika karzatára jár énekelni az ünnepi misékre; kék szemű Szűz Anyánkra függeszti a szemét, amely az áhítattól aztán megkékült. Máskor barnának látszott a szem, mégpedig ama veszedelmes barnának, amely tud csalogatni, csábítani, bolondítani. Általában, ha barna szemét „vette elő” Késő Fáni, akkor kissé kancsalított, és mindenképpen egy rafinírozott, hazug nőnek látszott, akinek minden szava kiszámított és nem őszinte. Barna tekintetével egy polgári ruhába bújt hetérának, romlott nőszemélynek, férfiak démonának tűnt fel Késő Fáni. Szempillái seprői alól úgy tudott nézni, mint egy nő éjszaka az ablakból, aki mindenáron szeretőt keres.
(Rezeda úr csodálatosan ezt a bűnös, barna tekintetét szerette meg Késő Fáninak. Amikor morfiummámor és mindenre elszánt kacérság barnította a szemét.)
– Szokott sírni az élet változásaiban? – kérdezte Rezeda az új ismeretségtől, mint ahogy általában a nőkkel szokott beszélgetni, mintha minden apró-cseprő ügyük iránt érdeklődnék.
– Vajon találkozott olyan nővel, aki nem szokott sírni? Mi, szegény nők, komoly vigasztalást a sírásban találunk. Ha akarja tudni, ordítani szoktam sírás közben – mond Késő Fáni, és kancsalító, barna tekintetét vetette Rezedára, mintha annak különös örömet akart volna okozni a vallomásával. – Két napig van bedagadva a szemem egy kiadós „bőgés” után. De nem bánom.
Legfeltűnőbb volt a szája a szív alakú arcocskának, amely oly száraznak, szinte kissé hervatagnak látszott, mint a szent életű apácáké, mint az eső után kívánkozó virág, amely bánatában lehajtja a fejét. (Gondolta Rezeda.) Mintha nagyon régen nem ízlelte volna meg senki19 ezt az aszúédessé válott gyümölcsöt. Amely kicsiny volt és szentimentális, mint egy még mindig leányálmaival elfoglalt nőé.
– Pedig hogy ég néha! – mond váratlanul Késő Fáni, amikor észrevette Rezeda tekintetét. – Magam sem tudom, mire szomjazom. Valami igen nagy dologra, amiről nincs szó se a színpadon, se a regényekben. Ha egy Isten csókolna meg egyszer: az volna a vágyam.
– Fiatal görög isten – vetette közbe Rezeda.
– Nem. Egy magam korú. Én harmincöt esztendős vagyok, megelégednék egy harmincöt esztendős istennel – mond váratlan őszinteséggel Késő Fáni, és ajkait összeszorította, mintha csakugyan tartogatná valakinek azt a csókot, amelyet még nem adott senkinek. (Rezeda úr titkon kiszámította magában, hogy ő sem több harmincöt évesnél, igaz, hogy néha olyan öregnek érzi magát, mint egy aggastyán, de talán ez még megváltozhat.)
– Tehát azt mondja, hogy még nem csókolózott életében?
Késő Fáni némi szemrehányással felelt:
– Hogy lehet kérdezni ilyesmit egy asszonytól, akinek két eleven férje van, mert természetesen az első uram is életben van, és sokszor kocsikázik a ház előtt, ahol lakunk… Szegény Józsi! Nem szeretem a Józsikat. Hogyan is hívhatnak egy férfit ilyen nőies néven? A Jánosokat, a Mihályokat, az Andrásokat gondolom férfiaknak. No, és a Kázmérokról az a véleményem, hogy mindig van bennük némi kis szélhámosság. Egy Kázmér véleményem szerint csak a tenyerén hordozhat egy nőt, még ha néha megcsalja is.
Most Kázméron (Rezedán) lett volna a sor, hogy a Kázmérok nevében tiltakozást jelentsen be az asszonyság felfogása ellen, de még ekkor elég higgadt volt ahhoz, hogy hallgasson.
Bizonyos nőies babonákat úgysem lehet eloszlatni puszta szóval.
Késő Fáni most az orrát fordította szimatolva Rezeda úr felé, mintha csak arra lett volna kíváncsi, hogy mi a véleménye az orráról az úriembernek. Kicsit húsos, tehát érzéki orr volt, itt-ott valami gyenge szeplők nyomai látszottak rajta a púder alatt, mint leányságának emlékei, holott Késő Fáni saját bevallása szerint harmincöt esztendős volt. (Vagy talán lódított ebben is ez a kacér asszony? – kérdezte magában Rezeda úr, aki bár alig tudta levenni szemét Késő Fáni arcáról, pontosan látta a különböző női cselfogásokat, amelyeket az asszony felállítgatott. Tetszeni akart, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy Rezeda figyelmét lekösse.)20
Az orra formásabb is lehetett volna: lehetett volna olyan, mint például Viktória császárnőé, akinek aranytallérjai leginkább tetszenek az összes európai pénznemek közül Rezeda úrnak: – a császárnőnek hosszú és egyenes orra volt. Lehetett volna olyan, mint a pisze Pálmay Ilkáé, akiért még mindig rajongtak néhányan. De Késő Fáni orra egy finom úriasszony diszkrét orra volt, amely nem csinált se színésznőies fintorgásokat, se pedig nem állott előre hegyesen, mint egy nevelőnőé. Jól táplált, egészséges, kissé keleti orr volt, amely jó ételek szagaira, kellemes illatokra volt teremtve.
– Milyen parfőmöt szeret? – kérdezte konvencionálisan Rezeda úr, mert a hölgy nyiladozása, kezdődő bizalmaskodása ellenére is tovább a mindennapos szürke udvarló pozíciójában akart megmaradni. (Meg aztán Rezeda úr félig-meddig életművésznek akart felcsapni életének ebben a korszakában, mikor bizonyos okból kissé aggodalom nélkül, igazi gondtalansággal élhetett, mint majd később kiderül, hogy miért. Élvezni akarta az élet apró örömeit, így azt is, hogyan történik az, amikor egy úriasszony akar elcsábítani egy férfit. Ezt még sohasem próbálta.)
– Milyen parfőmöt szeret? – ismételte a hétköznapi udvarlók hangján.
– Én a magam, a saját testem illatát szeretem legjobban. Néha felemelem a karom vagy a lábom, és megszagolom. Annál jobb illatot nem tudok – felelte váratlanul Késő Fáni. És orrcimpája kissé megremegett, asszonyos, de igen arányos kebleire buktatta állat, mintha a kivágott ruhán át egy szippantást akarna élvezni az öntestéből származó illatból.
…Az asztalnál bizonyos lárma kerekedett, mert Spektátor a maga sziszegő nyelvén az irodalomról szavaztatta meg a hölgyeket: a Képviselőnét, a Tejigazgatónét és a Kereskedőnét. Ki a kedvenc írójuk? – volt a kérdés (1912-ben), amiből a pesti Heine következtetni akart a hölgyek műveltségére.
A Képviselőné, aki barackszínű arcával, jércebegyével, el nem rontható idealizmussal ma is olyan volt, mint vidéki lány korában, elsőnek ugrott be Spektátor társasjátékának.
– Természetesen Herczeg Ferencet olvasom legszívesebben. Udvarias író, összes művei az uram könyvtárában vannak.
– Hát Flaubert, Balzac, Dosztojevszkij? – kérdezte a pesti Heine, idealizálva a külföldi írók neveit, akikéit ez idő tájt rajongott. De aztán21 választ sem várva fordult a Kereskedőnéhez, egy kis termetű, szőkésbarna, igen dús hajú és igen ábrándos tekintetű asszonykához, akinek apró, vöröses bajuszkája volt, lelkes hangja, mintha gondolatban mindig egy másik világban lett volna.
– Én a zenét szeretem. Egy Bach-szonátáért odaadnám a világ minden regénykönyvét. Úgy, látásból, az ősz fejű Bródy Sándor tetszik nekem, mert van a megjelenésében valami a Carmen torreádorából. Néha el is olvasom műveit az újságokban. Kár, hogy nem lett muzsikus.
– Akármilyen ősz ember, kiforratlan tehetség. Meglátszik rajta, hogy valamikor ügyvédi írnok volt – mond Spektátor azon a fölényes hangon, ahogy ebben az időben az irodalomról beszélgettek. – Az ő hősnői a nyolcvanas években éltek, amikor a gavallérok panyókára vetett kabátban, mint valami szűrben, egy csárdással hódították meg őket.
Most a Tejigazgatóné került volna sorra, akinek feltűnően nagy keblei voltak, mintha kebel lett volna az egész asszonyka. (Igaz, hogy nyolc gyermeke volt, akit maga szoptatott.) De nem voltak ártalmára keblei, mert még javában élnek férfiak, akik rajongói a nagy keblű nőknek. Mindig akadtak szemek, amelyek sóváran nézegettek a Tejigazgatóné keblei felé, amelyek olyanok voltak, mint valami ősasszonyé, aki a földet benépesítette. És a keblek felett aranykereszt függött, arcán a polgárasszonyok hideg vize érzett, kicsit pöszén beszélt:
– Kedvenc íróm Hock János főtisztelendő úr, aki imakönyveket írt – mond „Rézi” (mert ez volt a barátnők között a neve). – Ezenkívül csak azokat a könyveket szeretem, amelyekben sok szerelem van. Én nő vagyok, csak szerelemről szeretek olvasni – folytatta Rézi természetes egyszerűséggel, mire Spektátor fanyaran, bizonyos életunalommal mosolygott, de a szakállas, igen férfias külsejű úriember, akinek olyan dohos szaga volt, mint valami régi törvényszéki irattárnak, nem tartóztathatta többé magát, és táncra kérte Rézit.
Ez az úriember volt az a bizonyos Ügyész, aki nevezetes volt arról, hogy mindig ő kezdeményezte a táncot, mint valami vidéki gavallér. Ha éjfél elmúlt, az Ügyész már nem fért a bőrében.
– Ha már virrasztunk, legyen valami értelme! – mondta most is, amikor a félig-meddig kiürült étteremben derékon kapta nagy tenyereivel a galamb formájú, de fürge lábú Tejigazgatónét, aki az első csárdáslépések után oly mereven nézett az Ügyész szeme közé, mint valami22 regénybeli bácskai kisasszony. Hinni se lehetett volna a nagy keblű asszonyról, hogy így tudja a módját!
– Ez a legjobb válasz az irodalmi kérdésekre! – mond most Muki úr, mintha valamely örök igazságot hirdetne ki a felhevült szilveszteri éjszakában, ahol éjfél után mindennel inkább lehetett törődni, mint irodalommal. Ezek az igazi regényfejezetek, nem pedig azok, amelyeket Flaubert összefirkált.
A teli szakállú, nagy bajuszú Ügyész tánc közben helyeslően bólintott Muki úr felé.
– Sose halunk meg! – kiáltotta, míg az aranykeblű asszonykát amúgy vidékiesen megpörgette. És mingyárt énekelte is a dalt, amelyet a huncut szemű Balog Károly cigányprímás játszott:
Azért mert a szita, rosta kerek,
Én vagyok a keménykarú gyerek…
Én vagyok a keménykarú gyerek…
Amely dalocska akkoriban csárdásra rezegtette a táncosok lábait.
A „Király” szállodában nem volt ritka a tánccal végződő vacsora, pláne Szilveszterkor, hisz Pest aranykorát élte, boldogabb volt, mint Van Zanten a vademberek között. De mindenesetre megmaradt a lakosság kedves emlékezetében, hogy ezen a Szilveszteren éppen a királyi ügyész kezdte meg a táncot, amelyet csakhamar folytattak más társaságok is, hogy a cigányprímás alig győzte kapkodni a fejét.
Rézi csipkés zsebkendőcskével legyezgette magát, amikor az ügyész a régi udvariassági szabályok betartásával karonfogva a helyére vezette, és meghajolt előtte, mintegy köszönetét fejezve ki az élvezet felett, amelyet Rézi nyújtott. Az asszony meghatottan bólintott vissza, mint aki feláldozta magát.
– Úgy táncol, mint Müller Katica, az opera prímabalerinája – mond az udvarias Ügyész, és most a Rézi szomszédnőjét, a dús hajú Kereskedőnét vitte táncba. Az asszonyka alig ért fel a szakállas férfi szívéig, mint mondani szokták, de fürgeségével bizony elég munkát adott táncosának:
…Éjjel, a Tiszán…
Énekelte a hölgy az akkoriban divatos ábrándot, amely szerelmet lehelt magából.23
Késő Fáni aranynyelű lorgnettet vett elő, amelyen tagadhatatlanul jóakarattal, visszafojtott vidámsággal nézdelte barátnői szórakozását.
– Maga miért nem táncol, Kilenc? – fordult hirtelen az urához, aki zsebre dugott kezekkel, hosszú szivarszipkába dugott szivarral terpeszkedett az asztal mellett, pálinkáspohár állott előtte, mint valami igen komoly férfiú előtt, aki megveti az élet hiúságait.
Szivarja mögül dörcögtetve nevetett:
– Majd ha maga is táncol, kedves Fannym! – felelt, és egy korty pálinka elfogyasztása végett kihúzta egyik kezét nadrágja szárából.
– Lássa, ilyen az én uram – mond félig tréfásan, félig komolyan Rezedához fordulva Kilencné. Aztán megint elővette azt a mélyebbik hangját, amelyen a nők talán utazó szerájokban, keleten vagy európai vékony falú hálószobákban szoktak beszélni. – Ha engem kérdez Heine úr, hogy ki a kedvenc íróm, habozás nélkül megmondtam volna: Senki más, mint maga, Rezeda.
– Aoh – felelt Rezeda inkább tréfásan, mint zavartan. (Mert hisz a mondat zavarbahozatal végett volt elmondva.) – Én még sok mindennel tartozom azért, hogy igazi író lehessek. Kiss Józsefnek, A Hét szerkesztőjének sincs a legjobb véleménye felőlem, habár regényt rendelt nálam, amelyet új esztendőtől kezdve akar közölni lapjában.
– A Hét-ben? Leánykorom óta előfizetője vagyok. Sehol oly cikkeket nem lehet olvasni, mint ott – felelte Késő Fáni, és pezsgőspoharát Rezeda poharához érintette. – Erre már iszunk egyet – szólt kissé emeltebb hangon, mintha valami nagyon jó hírt hallott volna Rezedától.
Ebben a korszakban valóban tekintélyes hetilap volt Kiss József lapja, leginkább fiatal írók emlegették, amely lapba írhatni némi kitüntetésszámba megy. Habár anyagi előnyökért is közölt arcképeket a borítékon az örökké pénzzavarokkal küzdő szerkesztő, minden írónak álma volt egyszer-másszor A Hét-ben megjelenhetni. Lám, Rezeda úr annyira vitte, hogy egy egész regényt írhat A Hét-be…
– Éppen ezt ünnepeltük barátaimmal ma este, hogy öreg Kiss József teret, érvényesülést nyitott nekem – mond Rezeda úr egyszerűen, mintha barátait semmiképpen se akarná kifelejteni a dicsőségből, amely érte.
– Maga jó fiú, de ne bízzon annyira barátaiban, mint önmagában. A legjobb barátokban is lappang valamely irigység, ezt ne feledje.
(Ahá, gondolta Rezeda úr higgadtan, a nők örök furfangja! A barátaimtól akar elszakítani!)
De tett még többet is Késő Fáni.24
Mintha csak véletlenül tenné: az asztal alatt finom harisnyás lábával, amelyről a kis papucsszerű cipőt észrevétlenül letolta, megérintette Rezeda lábát. Talpának lágy hajlása érzett az úriember bokáján, mintha villámütés érte volna. A kis láb csaknem térdéig elkalandozott, hogy Rezeda úrnak visszafojtódott a lélegzete ettől a vakmerőségtől, mintha valami lidérc ült volna a mellére.
Késő Fáni ilyen módon is rá akarta venni, hogy ne bízzon barátaiban.
Rezeda még alig tért magához meglepetéséből, amikor a térdén is érzett egy érintést, de ez már Fáni kezétől származott… S ugyanakkor összeszorított fogakkal, mintha erőszakosan megtudni szeretne valamit, kérdezte:
– Azt akarom tudni, hogy miért nevezett engem először Fruzsinának, mikor megszólított, mert így gyermekkorom óta nem szólítottak?… egyik uram, egyik udvarlóm se… Csak maga. Honnan vette azt a vakmerőséget, hogy megszólítson, megszorítson, még szép, hogy meg nem ölelt itt nyilvánosan, mint valami szakácsnét!
Rezedának tetszettek ezek a szenvedélyesen, halkan elmondott szavak, úgynevezett testi élvezetet nyújtó szavak, amelyek megbizsergették a vérét, mert azt árulták el, hogy Késő Fáni komolyan foglalkozik vele. (Habár más jelből is észrevehette volna, de az úriember azok közé tartozott, akik a szavaknak nagy jelentőséget tulajdonítanak: elsősorban lelkileg akarta élvezni női ismeretségeit: „A Miatyánkot kell nekik tudni”! mondogatta.)
Késő Fáni tovább beszélt összeszorított fogsora mögül, mintha maga is élvezné, nyelvével megforgatná, szűzsültté a saját szavait:
– Leánykoromban demi-vierge voltam. Félszűz, mint Marcel Prévost akkor divatos regényében írta. Ez volt ambíciója minden leánynak az én társaságomban, lenéztük azt, aki nem vallotta magát demi-vierge-nek. Akkor is Fruzsinának hívtak. Honnan tudta ezt maga?
Rezeda úr képzeletében látta az elkényeztetett vörös hajú, rövid ruhás kisasszonyt az Andrássy úti leányiskolából jönni és iskolatáskáját lóbálva, vakmerőén tekingetni jobbra-balra. „Demi-vierge!” Ő még akkor vidéken ült egy őszi házban, és egy öreg korhely beszélgetéseit hallgatta a szolgálók, gazdasszonyok, kocsmárosnék furcsa tulajdonságairól, amikor Pesten már félszüzek jártak! Be kár az időért.
– Fruzsinának szólított a házitanító, akinek a nyakába ültem vagy letérdepeltettem az asztal alatt. Nem is lett belőle tanár, zongoramester25 valamely kétes hírű házban, és fekete pápaszemével néha elsétál a házunk előtt – folytatta Késő Fáni.
– De még egy fehér reverendás pap volt, akitől katolikus imádságokat tanultam, mert azt hiszem: kissé szerelmes voltam belé, aki ugyancsak Fruzsinkának szólított. Később civil lett, és egy traktérosnét vett feleségül. És most maga megint Fruzsinának szólít, holott nem adtam erre jogot! – dudorászta Késő Fáni, és úgy villogott elsötétült szeme, mintha komolyan haragudnék.
– Nem is gilt, hogy magát másképpen nevezik, mint Fruzsina! – felelt Rezeda olyan egyszerűen, mintha egy bevégzett tényt közölne az asszonnyal.
Késő Fáni összeszorított fogai lassan engedtek, egy pillanat alatt elpárolgott felindulása, és most váratlanul nyöszörgős, sírós, könnyes hang hallatszott szájából:
– És a szanatóriumban, ahol operáció miatt feküdtem, találkoztam egy irgalmas nővérrel, aki ugyancsak Fruzsinának szólított. Gyermekkori barátnőm volt valaha, árva lett és szegény, és felvette az apácák fátyolát.
Ezen aztán majdnem elsírta magát a különös asszony, mire Kilenc, azaz Késő János indíttatva érezte magát, hogy felkeljen ünnepélyes helyéről, ahonnan a két hírlapíró beszélgetését hallgatta, akik a „Király” szállodában jelenlevőkről, a virágokkal díszített fehér asztalok és riviérai villamosfények, valódi perzsaszőnyegek és jégpálya simaságú parketták vendégeiről, ezekről a szilveszteri boldogsággal mosolygó vendégekről egyenként kisütötték, hogy a legnagyobb gazemberek és elvetemült nőszemélyek, rablókapitányok és ringyók. „Ezer esztendőt ki lehetne osztani közöttük, ha már el nem múlott volna a millennium”, mond a teli szájú Muki úr, mire a pesti Heine megjegyezte, keserű nyállal a szájában: „És helyettük Cervantesnek és Wilde Oszkárnak kellett ülni.”
Kilenc úr tehát megállott neje széke mögött, még mindig szájában tartva hosszú szipkájú szivarját, és megkérdezte, hogy mi a baja őnagyságának.
– Először is vegye ki a szivarját a szájából, mert majd kiégette a szemem. Másodszor menjen vissza pálinkát inni – felelt előbb szigorúan Késő Fáni, majd megenyhülve tette hozzá: – A szegény Soror Ilonáról beszélgettünk, akit Rezeda úr ismert.
– Hja, a sashangú nővérről, aki engem akart gyógyításába venni a26 szanatóriumban a pálinkaivás miatt! – kiáltott fel Késő János úr, mint valami vidám emlékre, és visszament helyére.
– Halálos operáción estem túl, és ő csak nevet – mond gyermekes duzzogással „Fruzsina”.
– Milyen operáció volt? – kérdezte Rezeda, hogy gyöngédebbnek mutatkozzon Kilencnél, ami az udvarlók régi rossz szokása.
– Ritka vakbél-operáció volt. Herzl professzor azt mondta, hogy esztendők óta nem fordult ilyesmi elő. De a metszés nyoma oly láthatatlanul beforrott, mintha akár a fejemen, a hajam között vágtak volna – mond Késő Fáni bizonyos kihívó szemességgel. – Néha én magam sem találom meg a vágás helyét.
S rábízta Rezedára, hogy gondoljon, amit akar.
Az asztal végén Késő János éppen hahotázva beszélt a hírlapíróknak Soror Ilonáról, aki a pálinkaivásról akarta leszoktatni, holott az egész modern magyar irodalom „brandtwein”-t iszik, mióta Molnár Ferenc divatba hozta.
– Mit tudja azt egy ilyen apáca, hogy mi van egy pohár „broneff”-ben, amit az ember nyári hajnalon az Andrássy úton, a „Millennium” kávéház előtt iszik meg, és már hozzák a friss reggeli lapokat! – kiáltotta lelkesen Kilenc, mert határozottan tudta élvezni a békebeli újságíróélet hangulatait. – Egy ilyen hajnalt nem adnék oda egy főispánságért.
A Verbőczy-szakállú ügyész már a Képviselőnét is megpörgette. A cseresznyebefőtt arcú asszonyka vidékiesen, Anna-báli hangulattal rakta a táncot, és néha kendőcskéjét meglobogtatta.
– Bérlő volt az apja a Felső-Tisza mentén – mond Spektátor, aki mindent tudott. – A nagyságos asszony maga is birkát nyírt kisasszony korában, mert birkanyírás idején dadai Weisznál mindenkinek dolgozni kellett. Tízezer pengőbe került a magyar nemessége, ezt a család tagjainak is be kellett hozni.
De végre a Képviselőné, született dadai Weisz Sári is kifáradt, de nem úgy a rettenthetetlen Ügyész, aki a „Király” szállodában azt akarta látszólag bebizonyítani, hogy nemcsak kiváló közjogász, hanem mint táncos is megállná a helyét.
Késő Fánit kérte fel táncra. Mondván:
– Nem akartam eddig a nagyságos asszonyt zavarni, mert láttam, hogy nagyban diskurál a szerkesztő úrral. Most már azt hiszem, megbeszélték a feminista kérdéseket.27
(Az Ügyész valamely okból azt hitte, hogy a nők csak feminista kérdésekről szoktak beszélni a férfiakkal.)
– Nem, nem akarok feminista lenni, csak nő akarok maradni – felelt, s szeretetre méltó ellenkezéssel és egy bocsánatkérő pillantást vetve Rezeda úrra: táncba indult a csupa szakáll Ügyésszel Késő Fáni. (Mint később bevallotta, egész idő alatt attól félt, hogy hozzáér a szakállával.)
Tehát táncolt Késő Fáni. És Rezeda úr nem lett volna erre a világra való ember, ha észre nem veszi, hogy Fáni (illetőleg Fruzsina) neki táncol, mint Salome Heródesnek.
– Az iskoláját! De már ezt megnézzük! – mond Kilenc, és hátat fordított az asztalnak. Hangja ugyan tréfásan hangzott, de némi mélabú volt benne. Talán egyetlen férj sem szereti, ha a felesége más férfival táncol, gondolta magában Rezeda. Pláne, az ilyen hamis asszonykára vigyázni kell, mint a csíkra.
És azon vette magát észre, hogy némi féltékenységet érez az Ügyész iránt. Alig várta az alkalmat, hogy Kilenc poharához nyúljon, borospoharát megértő barátsággal hozzákoccintotta. „Nincsen abban semmi virtus – Verje meg a Jézus Krisztus!” – idézett a régi versből, és szokása ellenére gúnyos mosollyal nézte az Ügyész toporzékolását.
Hogy táncolt Késő Fáni? Előbb andalogva, mintha most lépett volna ki az őt eddig fogva tartó szerelem bűvköréből; úgy igyekezett történelmi csarnokból való szakállas táncosa karján elhelyezkedni, hogy mindig láthassa a magára hagyott Rezeda urat. Szempilláit álmodozva félig lehunyta, mintha a tánc alatt is mindig csak arra az egyre, a szerelemre gondolt volna. Talán még fehérebb volt az arca és még szenvedélyesebb, mint előbb. Kis lábain a lakktopánok alig látszottak érinteni a parkettet, nem maradt meg a helye, mint a tündéreknek se, ahol táncolt. Hátrahúzta derekát, kifeszítette Ceres görög istenasszonyhoz méltó mellecskéit a kormos tekintetű Plútó karjai között. Szűzies mozdulatai, ártatlan andalgásai szinte lányosak voltak (legalábbis ilyeneknek látta őket Rezeda úr), mintha tánc közben, idegen férfi karján minden eltűnt volna belőle amaz asszonyi kacérságból, amellyel az imént Rezeda urat babonázta. Rezeda úrnak rá kellett eszmélni, hogy a csábítás, a kedveskedés, a tetszésnyilvánítás a társaságból egyedül őt illette meg. Lám, a viharosan lejtő Ügyésznek nem jutott már belőle semmi. Még csak egy kancsalító mosoly sem.28
– Így táncoltak az Anyegin-ben Tatjánáék – gondolta vagy mondta magában Rezeda úr az ártatlan tánctól elragadtatva.
De az illúzió éppen úgy eliramlik, mint az élet.
Az andalgás, amelyet tán a „Cserebogár, sárga cserebogár” magában dúdolgatott dallamára járt Sába királynő (bármit muzsikált a cigány), apránként elandalgott, mint egy régi-régi szerelem, és Rezeda egyszerre csak azon vette magát észre, hogy királynője a két vállára feszíti két karját táncosának, és jól belenéz az Ügyész bozontos arcába. Több se kellett a kipróbált táncosnak. Megérzi az ilyen régi majálisrendező, hogy mikor jön el a pillanat, amikor istenigazában táncoltatni kell a gondjaira bízott hölgyet. Mint a vén csatalónak a trombitaszó, olyan a régi táncosnak egy női szempillantás. Elkezdődött hát a kopogós!… Az a derékriszáló, kebelhevítő, szívgyullasztó, orcát lángba borító csárdás, amilyent tán Tamási és Blaha Lujza jártak valamikor a színpadon. (Az Ügyész későbbi önvallomásából.) Most mutatta meg Késő Fáni, hogy kell táncolni, mintha minden percben az égbe akarna röppenni. Könnyű lett, mintha szíve minden gondját elfelejtette volna. Életveszélyes volt, ahogy megpördült, és együtt énekelte a cigánymuzsikával:
…Fészket rakott az ágra…
Belebolondultam magába…
Belebolondultam magába…
Aztán hirtelen eleresztette a fáradozó Ügyészt, és rákiáltott az urára:
– Talpra, gazduram. Zabba mentek a lovak.
Kilenc úr a zsakettben és az antik gombos mellényben bizony gyorsan felugrott, hogy szolgálatára legyen a feleségének. Csárdást mindenki tud táncolni, így tudott Kilenc is, de mi volt az ő tánca a felesége táncához mérve! Hamar el is eresztette őt Késő Fáni, és Rezeda úr vállára csapott, a régi népszínházi stílusban szólt rá:
– Adj’ Isten. Nem reszket az úrnak a lába?
– No, pupák! – dörcögtette kedélyesen Késő János, amikor tudomásul vette felesége új vállalkozását.
Rezeda úr felállott… Éppen csak a szívéig ért a táncosnője, de odáig aztán kétségtelenül elért.
Rezeda úr a föld alatti mulatóhelyen, az „Olimpiá”-ban tanult meg valaha táncolni; tudományának, annak a levegőbe való emelgetéssel együtt járó, hölgy előtt néha letérdepelő, máskor a hölgyet szinte leteperő tánctudománynak, ahogy a föld alatti mulatóhelyen tanították29 a táncot, éppen hasznát akarta venni, amikor a már ismert, mások által nem hallható alt hang megszólalt:
– Csak úgy ábrándozva, kedves. Ne siettessük a perceket, amíg együtt lehetünk. Tudja, hogy én holnap is gondolni fogok magára. Abból tudom meg, hogy maga is gondol rám, ha Császár Fruzsina néven poste restante levelet ír a főpostára.
– Miért Császár?
– Mert ezt a házat „Király”-nak hívják, ahol megismerkedtünk – mond a szívig ható hang.
De egy titokzatos hang megint kiáltott valahol, valamerre: – Éljen a háború!
Rezeda úr az est további folyamán nem tehetett egyebet, mint leült Kilenc mellé, és segített neki pálinkát inni. Jó az néha hajnalban, mint Kilenc újólag kifejtette. Mindjárt hozzák a reggeli lapokat.30
