méla
méla melléknév mélán, mélább
1. (irodalmi nyelvben) Szótlanul elgondolkozó, csendesen magába mélyedő <személy>. Szép szivárványt, barna felhőn, Nézte ábrándos fiú, Egy sovárgó méla gyermek. (Arany János) De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra. (Babits Mihály–Poe-fordítás)
2. (irodalmi nyelvben) Az ilyen személyre jellemző, rá valló <cselekedet, magatartás>. Méla tekintet. Hegy-völgyön mélán bolygok én A halvány ősznek idején. (Tompa Mihály) Áll. És néz mélán azzal a bársonyos szép szemével. (Gárdonyi Géza) Nevess, Philoklet… méla mosolyod | Jól esik nekem, mint az őszi nap. (Tóth Árpád)
3. (irodalmi nyelvben) Ilyen magatartásra késztető v. ilyen hangulatot kifejezni, megtestesíteni látszó <dolog, jelenség>. Hányféle dolgok nem jutottak eszébe! | Előtte lebegett édes anyja képe, Mint mikor hozzá ment búcsuvétel végett… Akkor is oly csendes méla éjszaka volt… (Arany János) Lemegy a nap. A nyáj hazatér. | Távolba vesz el halk, méla kolompja. (Vajda János)
4. (irodalmi nyelvben) Olyan <állapot, érzés, cselekvés>, amely szótlan elgondolkodással, csendes magába mélyedéssel jár együtt. A vadász ül hosszu méla lesben. (Vörösmarty Mihály) Enyésző nép, ki méla kedvvel Multján borong. (Arany János) || a. (választékos, gúnyos) Méla undor: magába fojtott, csendes u.
Szóösszetétel(ek): mélakór.
mélaság.
