HIÚ, (hi-ú) mn. tt. hiú-t, tb. ~k v. ~ak. Gyöke az ürességet, nem lételt, fogyatkozást jelentő hi főnév. 1) Üres, minek belseje, magva nincsen, miből valami hiányzik, elfogyott. Innét vasvármegyei szólás szerént jelenti a padlás üregét. Menj a hiuba, s hozz a tikoknak ocsút. Hiú hely. Hiú remény, melynek alapja nincs, mely be nem teljesedik. A Bécsi codexben: heju szintén am. üres, ment. „És menden büntől hejukat (omni vitio liberos) ajánlanának neki.” 2) Átv. ért. haszontalan, hiábavaló, tartalom nélküli. Hiú beszéd, azaz díbdáb, trágár, balgatag, csélcsap, pletyka beszéd. „Minden hiú igéről, kit emberek beszélendnek, okot kell adnia.” (Münch. codex). De omni verbo otioso stb. Pestinél: hitságos, Káldinál és Károlyinál: hivalkodó. 3) Mondjuk oly emberről, ki csak testének és öltözékeinek külső csinjára gondol, belsejét pedig, vagyis lelki tulajdonságait elhanyagolja; magát cziczomázó, tetszeni kivánó, a mesebeli álarczhoz hasonló. Hiú asszony. Hiú városi uracsok. Hiú magaviselet, öltözködés. V. ö. HI.