Vallás, vallástétel
Vallás, vallástétel A vallástétel kifejezésére az ÓSZ a jdh igét használja. A szó alapjelentése: dicsérni, megvallani. Igen ritkán fordul elő hétköznapi értelemben (1Móz 49,8; Jób 40,14; Zsolt 45,18). Döntően az embernek Isten színe előtti helyzetét fejezi ki. Kettős értelme van: 1. dicsőíteni, magasztalni, 2. bűnt megvallani. A kétféle jelentés tartalmi összekötése az, hogy mindkettőben elismer valamit az ember. Elismeri Isten szabadító, megváltó hatalmát és elismeri a saját tévedését, bűnös cselekedetét. A jdh Isten cselekedetére történő emberi reakció, hálaadás, amelyet fogadalomtétel követ (1Móz 29,35; Zsolt 28,7). Az ÚSZ az ekszomologeo = dicsőíteni, dicsőítve megvallani, elismerni és a homologeo = megvallani, dicsérni igéket használja a LXX szóhasználatának megfelelően.
A Keresztelő Jánoshoz menő megtérő zsidók nyilvános bűnvallást tesznek (Mk 1,5 par). A keresztyén gyülekezethez csatlakozók a gyülekezet előtt vallják meg, hogy felhagynak babonás praktikáikkal (ApCsel 19,18). Jak 5,16 arról beszél, hogy a gyülekezet tagjainak meg kell vallaniuk bűneiket egymásnak. Az Isten előtti bűnvallás szükségességére figyelmeztet az 1Jn 1,9.
Pál a Róm 14,10kk-ben idézi Ézs 45,23-at, mely szerint minden térd meghajol az Úr előtt és minden nyelv magasztalni fogja Őt. Ez az eszkhatológikus bűnvallás, amelyet minden embernek meg kell tennie Isten ítélőszéke előtt. Jézus a Mt 11,25k szerint a zsoltárok szóhasználatára emlékeztető kifejezéssel (Zsolt 86,12; 118,21; 138,1k) azért magasztalja Istent, mert üdvözítő akaratát a szegények és a kicsinyek előtt tárta fel.
A Fil 2,6-11 Krisztus-himnusza arról az egyetemes magasztalásról beszél, amelyben a megfeszített és felmagasztalt Krisztus részesül az idők végezetén. A magasztaló vallástétel tartalma: Jézus Krisztus Úr. Ezt a magasztalást a gyülekezet már most végzi, amikor Jézust Úrnak (kyrios) vallja (Róm 10,9; 1Kor 12,3).
A vallástétel speciális keresztyén értelmét azok az ÚSZ-i helyek világítják meg, amelyekben a Krisztus-vallástétel jelenik meg. Mt 10,32k par és Lk 12,8k szól a vallástétel szükségszerűségéről, illetve a Krisztus megtagadásának következményéről. Aki az emberek színe előtt nyilvánosan megvallja, hogy Jézushoz tartozik, azt Jézus magáénak vallja az utolsó ítélet idején a mennyei ítélőszék előtt, aki megtagadja, az kizárja önmagát az üdvösségből, a Vele való közösségből (vö. Jel 3,5). A Krisztusról valló vallástétel az ÚSZ-ben rövid és félreérthetetlen kinyilatkoztatása annak, hogy Jézusban Isten maga jelent meg. Ez a vallástétel teszi a keresztyént keresztyénné, s ez különbözteti meg a többi embertől. A vallástétel formája - ÓSZ-i analógiára (JHVH hu haelohim) 5Móz 4,35.39; 1Kir 8,60; 18,39; Zsolt 100,3 - Jézus nevének összekapcsolása egy méltóságjelzővel (Úr a Jézus; Jézus a Krisztus; Jézus az Isten Fia) (Jn 9,22; 12,42; Róm 10,9k; 1Tim 6,12; 1Jn 2,23; 4,2k; 4,15; 2Jn 7). Jézus Messiás voltának indirekt megvallása Keresztelő János bizonyságtétele: Nem én vagyok a Krisztus (Jn 1,20). A Jézusról valló vallástétel a hirdetett evangélium következménye (Róm 10,8kk), megtételére az ember csak a Szentlélek által képes (1Kor 12,3). János leveleiben arra esik a hangsúly, hogy a vallástétel alapján lehet megkülönböztetni az igaz tanítást a tévtanoktól (vö. DOKETIZMUS). Aki Krisztus valóságos testben való megjelenését nem fogadja el, az az Atyát is megtagadja (1Jn 2,2k). Timóteust a »sok tanú előtt« tett hitvallás megtartására Jézusnak Pilátus előtti hitvallására való emlékeztetéssel biztatja Pál (1Tim 6,12-13).
BG
