A naiv énekmondók utolsó nyoma
A naiv énekmondók utolsó nyoma
A MODERN NÉPEK IRODALOMTÖRTÉNETE mindig annál a válaszútnál kezdődik, a hol a műköltészet a naiv költészettől elágazik. Ott kezdődik a magyar irodalom története is. A múló szájhagyománynak segítségére siető írásművészet olyan kései, hogy mindenütt fejlett műköltészetre talált. A mi középkori okleveleink már az énekesek, regősök, igricek, kobzosok és hegedősök rendjét emlegetik, a két utóbbi névben megőrizvén a velünk hozott pengető és vonós keleti hangszerek nevét is. A múlt emlékeinek hivatásszerű ápolóit, a kik magukat a 955-ki augsburgi hét menekűlt énekmondó utódainak tartották, Szent István egyházi felügyelet alá rendelte. A nép állítólag Szent Lázár szegényeinek nevezte őket, de e mellett megtartotta a máig fenmaradt eredeti regös nevet is. A XVI. századi krónikák utódaikat már a diák szóval jelölik meg, a mi arra mutat, hogy az énekmondókat ekkor már a literátusok osztályába számították. A nép naiv mulattatói közül egy rész már az Árpádházi királyok alatt kivált, mert a királyi vártartásban kapott helyet. E kiváltságos elem gyors fejlődésének tehát ép úgy megvolt nálunk a föltétele, mint a híres nyugoteurópai udvarokban. Ezért van, hogy egy 1219-ben szereplő Regős már királyi ember volt, s hogy Nagy Lajos idejében együttivót, combibatort jelentett az udvari regösök neve. Az előkelő énekmondók rendje mellett voltak a falusi csapszékeknek is hivatásszerű mulattatói. A középkori oklevelek tanúsága szerint ezek a XIII. század óta szaporodtak nagyon el, mivel IV. Béla az ország sanyarú sorsára való tekintetből több királyi énekmondó-telepet feloszlatott. Ezeknek utódait a XVI. században hegedősöknek nevezték és élesen megkülönböztették a XV. századi lantosok literátus utódaitól. Tinódi magát velük szemben diáknak és lantosnak nevezi, tüntetőleg hivalkodván azzal is, hogy az ő céhe sokkal szavahihetőbb. Liszti veszprémi püspök szintén megjegyzi, hogy a kenyérmezei diadalt a csapszéki hegedősök egészen másként éneklik, mint a hogy azt Bonfini megírta. A naiv hallgatóság a lantos diákok krónika-számba menő száraz históriás énekeivel a való igazság rovására soha sem érte be. A udvarbirákra is hallunk panaszt, hogy a vándor journalista a sok száz valával nem volt szívesen látott vendégük. A nép lenézett énekmondóira nem a tanúlt vetélytársak szereplése, hanem a szigorú prédikátorok és iskolamesterek tanítása, az olvasás művészetének általánosítása és a nyomdászat rohamos terjedése mért soha ki nem heverhető csapást. A mestersége után élő vándorénekes ezután csak a lakodalmaknak, célmulatságoknak és egyéb víg összejöveteleknek lett szórakoztatója. A nótázó torok a fináléban ételt, italt és ajándékot kért; a ponyvára kerűlt kinyomtatott ének árusa viszont szerényebb lett, a végstrófákat ilyenformán módosítván: »Érte a polturát, tudom, meg is adják.« (Erdélyi, I. 335.) Szivesen megadták és a sok használatban aztán végleg el is nyűtték. Ez az oka annak, hogy a régi ponyvatermékeknek könyvészetünkben alig maradt valami kis nyoma.
A hivatásszerű énekmondók végső utódai azoknál a főúri házaknál találtak menedéket, a hol a lantolás és dalszerzés nem volt ismeretlen. Már Galeotti említi, hogy Mátyás asztalánál hadi dolgokat énekeltek, s ugyanilyen szerepe lehetetett Szondi oklevéllel igazolható két énekes apródjának is. Esterházy Pál nádor mulató gajdja a XVII. század közepén már külön lantost és kobzost szerepeltet, az énekmondóval pedig így rendelkezik:
Énekes jer elől, ne menj székem mellől
S mondj nótát:
Hozd elő Nymphák mivoltát.
Szép Dianna vadászatját.
S mondj nótát:
Hozd elő Nymphák mivoltát.
Szép Dianna vadászatját.
| (Irodalomtört. Közl. II.) |
Az ilyen méretű irodalmi míveltség már végpusztulásukat jelentette s szinte természetes, hogy a régi jó időket búcsúztató báró Apor Péter 1736 körül már ezt jegyzi föl: »Mikor megittasodtanak az emberek, soknak énekes inasai (apródjai) voltanak, akkor énekelni kezdettek, valami szép régi magyar dolgokról énekeltettek, néha szerelem énekét is mondottanak, kivált az nagy embereknek, régi időben mikor mulattanak.« (Metamorphosis.) Egyéb nyomuk nem található, mert a könyvprés csak azoknak kegyelmezett meg, a kik Tinódival, Balassival és a kurucvilág mívelt lantpengetőivel egészen a tudatos költés ösvényére léptek.
