A ponyva
A ponyva
A tudatos verscsinálás ötletét a nép a ponyváról fölszedett verses olvasmányoknak köszönheti. Mig ilyet nem látott, az énektől és recitativótól elválasztott kötött szöveg önállóságáról és életképességéről sejtelme sem lehetett. A naiv költészet üde természetességét nagyban veszélyeztető ponyva pedig már a XVI. század óta kisérti a nép egyszerű fiait. Az énekmódok helyébe tolakodó vándorkönyvkereskedők kezdetben a lantosok és hegedősök szellemi tulajdonával üzérkedtek. A gyorsan kallódó árú keresettebb példányait számtalanszor lenyomatták, de a nélkül, hogy a gyarló prés-tulajdonosok kezén forgó holmin a későbbi megváltozott viszonyok nyomot hagytak volna. Az Árgirus és Toldi Miklós még ma is a XVI. századi verselés avult köntösében lépdel a nyilvánosság előtt. Ez az együgyű maradiság okozta aztán, hogy a ponyva vásári termékeinek a mestegerenda alatt és a nép emlékezetében csak ritkán akadt maradandó helye. A mindig üde, életeleven népköltészet nem ismer archaizmust. A hagyományozott régiséget mindig átalakítja, korszerűvé teszi. A Névtelen jegyző honfoglaláskori népmondáinak ezért van oly kevés pogány színezete s ezért kerűlt a Toldi-mondába is annyi Mátyáskori elem. Az újabbkori átgyúrásra legjellemzőbb példa a székelyek békés kimenetelű Szilágyi és Hajmási balladája, mely a végbeli vitézeknek éneklő Szendrei Névtelen (1571.) és a ponyváról jegyezgető Csoma (1636.) idejében még tragikus végű volt.
A nép egészséges ízlése és a ponyvairodalom veleszületett gyarlósága kényszerítette a kiadókat később, talán az énekmondók elhallgatása után arra, hogy az üzleti célból terjesztett anyagot magától a néptől kölcsönözzék. A múlt és jelen századi ponyva legsikerűltebb termékei már olyan Énekek, Igen szép új világi énekek, Világi dalok és Szomorú históriák voltak, a melyeket a nyomdafesték egyszerűen csak terjedni segített. A mi eredeti akadt, az a névtelenség ellenére is igen könnyen felismerhető, mert mindig kiáltó benne a hamis népisség. A népet, jeléül epikai ere szegénységének, leginkább az alföldi balladák schemáira összeácsolt és a leggyakoribb epikai közhelyekkel elárasztott rémhistóriák tudják megtévelyíteni. A népiesség cégére alatt árult nagyobb lélekzetű fércelmények egy részeért a fanatikus csodatörténetek verselőit éri felelősség, más részeért pedig a jó Tatár Pétert (Medve Imrét) szokás anathémával sújtani. A világi s többnyire mondai hátterű széphistóriák szerzőjét a nehéz és mindig nyilt szerepben szerintünk tévesen itélik el, mert ha valaki, akkor ez a leleményes, tiszta morálu és termékeny népíró érdemelne az irodalomtól elismerést azért, hogy a nyomtatott betű legnaivabb olvasó közönségét nálunk először ő hódította meg a tudatos költés eszközeivel.
