Az epikai dal
Az epikai dal
Valóban meglepő, hogy nálunk ilyen sivár körülmények közt a líra tőszomszédságában sarjadó s a múló életű lírai dalnál semmivel sem szivósabb naiv epikában a hagyományozás legősibb formája is fentartotta magát. A magyar faj rónaságon lakó zöme ma is nótába foglalja a tragikus sorsú futóbetyár szomorú történetét, jelenetes és párbeszédes dalokban érzékíti meg az időnként benépesedő siralomház kalandos előzményeit, állandó normák szerint énekli a vizbefúltak, elégettek és meggyilkoltak emlékéhez fűződő eseményeket. Kétségtelen azonban, hogy Barna Péter, Bogár Imre, Sobri, Zöld Marci, Angyal Bandi, Buga Jakab és társaik csakis azokat a daltermő szerveket keltették időnként tevékenységre, a melyek az érzelmi költést ma is ép úgy foglalkoztatják, mint a hogy foglalkoztatták évezredekkel ezelőtt. Ezért a formájuk tisztán lírai, rímes és versszakos, mint akár a szerelmi dal. Az ős közösség ifjonti megnyilatkozása mellett – és mindenek felett dicséretére a faji sajátságokkal annyira ostromolt megtartó erőnek – van példa a lírából teljesen kivált és külön fejlődött ős epikai termelésre is. Ennek a rónán semmi nyoma, vagy a mi van, a török dúlások után azokkal a telepesekkel kerűlt oda, a kik a szabadabb és terméketlenebb hegyes vidékről vándoroltak át. Az ó-székely balladák műfaját értjük; ezt a borús, szomorú világot, melynek hátterében komor váromladékokat, hatalmas udvarházakat, párázatos szürke levegőt, felhőkarcoló sziklaormokat, zuhatagos hegyszakadékokat, titokzatosan morajló erdőségeket és nem végtelen homokot, távlat nélküli üres levegőt, kútgémes pusztákat, magános csárdákat, szétszórt tanyákat és falvakat keres a szerves összefüggéshez szoktatott emberi szem. Az ilyen telített légkör pedig erősen szemlélkezővé neveli lakóját, mint ahogy azzá nevelte a hegyek közé zárt s idegen nemzetiségek által is elszigetelt székelységet is. Itt a külvilág eseményeivel ébresztett hangulat és a hangulatnak megfelelő esemény későbbi visszaidézése könnyen tevékenységre sarkalta a képzelő erőt, a mi aztán tiszta epikai munkásságot eredményezett. Ez az oka, hogy a lírai és epikai ősközösségnek a székely balladában olyan kevés nyoma van. A dallam kerekdedségével és kadenciáival járó két együtt-zengőnek, a versszaknak és rímnek, benne már csak romjai ismerhetők fel. A jelentősebbé vált epikai tartalom elnyomta az érzést tolmácsoló éneket s a szöveg és dallam hagyományos közössége puszta recitatióvá fajúlt. A képzelem gyorsaságához alkalmazkodó előadás a szöveg dallamosságát alaposan megrongálta ugyan, de ennek árán megtartotta egy ősi formai sajátságát, a gondolatritmust. Ez a jelenség pedig annál meglepőbb, mert természete szerint nem is az ének reszonátora, hanem a mozgási formák feleződésének kisérője volt. Az éjszaki ugorság még ma is ilyen szabályozó mozdulatok kiséretében recitálja gondolatritmusos epikai dalait. Alig csalódunk tehát, ha a székely balladáknak immár biológiailag igazolhatlan hagyományát egyik keletről hozott örökségünknek és ha vele együtt magát az átszármaztató műfajt is ugyanolyan réginek tekintjük.
