Közmondások
Közmondások
A »lelésben« nyilvánuló poézis különben megvan minden népnél, csakhogy valódi eleme az egyetemes naiv költészetben nem a dal lett, hanem a közmondás. A népi filozófiának ez a sokféleképen magyarázott műfaja csakis a képes beszédmód révén kerűlt a népköltészeti műfajok közé. Mert elvitathatlan, hogy az elmélkedéssel vegyűlt költői képzelemnek itt éppen olyan jelentékeny szerepe van, mint a magyar népdalban. Mikor az édes anyja ellen vádaskodó rab így énekel: »Gyönge fának ága voltam, mért nem hajlítottál«, ugyanabból a költői műhelyből kölcsönözte képét, a hol ez a közmondás is megkészűlt: »Addig hajlítsd a fát, mig fiatal«. A képes kifejezésnek jelvi, szimbolikus értelme lévén, a közmondások főjellemvonása a jelviség lett, a mi nem a bölcselkedő naiv értelem termelése, hanem a neki segédkező képzelő erő műve. Az így létrejött formai sajátság ősi voltából következtetik némelyek, hogy a közmondás tulajdonképen régi énekek hulladékából származott. Hogy nagy részük valamikor énekben szerepelt, azt a bennük gyakorta előforduló ritmus, rím és alliteráció kétségtelenné teszi. De ki állíthatja viszont azt, hogy a népnek ne lettek volna közszájon forgó bölcs mondásai már azelőtt is, mielőtt olyan mesterséges és viszonylag kései dalok támadtak, melyek életszabályokat, valláserkölcsi tanokat és társadalmi törvényeket hirdettek az éneklés minden szervi izgalma vagy egyéb élettani oka nélkül? A bibliai példabeszédeknek kevesebb köze van a cím bölcs Salamonjához, mint a zsidó nép ama közmondás-kincséhez, mely »kinn szérűlte kiált és az utcákon zengeti az ő szavát, a nép közt legmagasabb helyen prédikál, a kapuknak bemenetelin minden városban az igaz főbölcsesség beszédit szólja«. (Péld. II: 20, 21.)
A közmondás csíráit a múltban ép ott kell keresni, a hol ma. A nép bölcsesége a tapasztalati életből szűrődik le. Ha valami olyas történik, a mi egy igazságot híven és talpraesetten példáz, az szájról szájra száll és olyan szálló ige lesz, a mit » szokás mondani« és a fölmerülő újabb esetre kényszerűségből átvitt értelemben szokás alkalmazni. A szimbolizált igazságok alkalmazását a magyar nép különösen kedveli. Vele nyelvének bizonyos keleties színt kölcsönöz. És e sajátságot Sylvesteren kivül több régi írónk alkalmazta, midőn – mint Pázmány – a néphez s – mint Dugonics – a nép nyelvén akart szólani. Mátyás királyról Galeotti följegyezte, hogy beszédében szintén szeretett elmés példákkal élni. Ennek emlékét az ilyen iránt fogékony magyar nép máig sem felejtette el. A róla szóló mondák egy részének magját közmondásos példák szolgáltatják. A népies formába öltöztetett igazság itt mindig igazságszolgáltatásokban szerepel. Mitóa pedig »meghalt Mátyás király, oda az igazság«. Nemzeti Krónikánkba 1221 táján följegyezték, hogy »a nép ma is mondja közbeszédben: Akkor térj meg, mikor Csaba Görögországból visszatér«. Sőt mivel az Árpádkori borkereskedésről oklevelek beszélnek, egy régebbi keletű közmondásra is rá tudunk mutatni. III. Béla jegyzője 1203 körül Bars (Borsu) és Borsod erősségeit – nyilván a név hasonlatossága miatt – Bors vitézzel építteti fel; de róla csak Barsot nevezteti el, mig a másikról azt mondja, hogy a nép azért nevezte Borsodnak, mivelhogy kicsiny vala (18 és 34. f.). Mivel a képzés itt is a »bors« szóból történt, a krónikás idejében már okvetlen tudták azt, hogy »kicsiny a bors, de erős«. Az ilyen messze visszanyuló eredet rendszerint elhomályosúl s a nép szükség esetén csak az »egyszeri emberre« tud hivatkozni. Ha a mondás eredeti alkalmazásának emléke elvész, csak a jelvi alkalmazás maradhat továbbra gyakorlatban. Az így kialakuló bölcsmondások költői formája aztán könnyen útat tört a föntebb jelzett régi énekek és újabb dalok felé, a honnan velük sok rokon természetű hulladék szakadhatott vissza a közmondások közé. Az így támadt biologiai zűrzavart ma már nehéz tisztázni, mert mint minden műfajban, itt is temérdek a készkölcsönzés, az idegennel való esetleges találkozás és az ódonnak látszó »ad analogiam« készűlt újabb termelés.
