Az ódák jellemzése
Az ódák jellemzése
Az ódai-nem az, a miben Berzsenyi legmagasabbra emelkedett, s a miben magyar költő felül nem múlta, sőt a klasszikai ódának Horatius óta sehol nem volt nála nagyobb mívelője. Költészete a magyar ó-klasszikus iskolának legnemesebb virága, koronája, melyben az antik és a nemzeti elem egybeolvadva, mint sajátos magyar klasszicizmus jelentkezik. Nem nyelvmívelő iskola, hanem az élet nagy eszméinek kifejező eszköze. Berzsenyi a magányban fejlődve, a közélet kicsinyes napi alkalmaitól távol, lelkével a nemzeti lét és az emberiség legfőbb érdekein csüggött. E legfőbb eszmékért tudott lelkesűlni a magány idealizmusával, mint senki más, és tudott velök lelkesíteni, megrendíteni. Költészete fenségi jellemének forrása páratlan erkölcsi hevülete, szövetségben képzeletének plasztikus hatalmával. Nincs egész költészetében egy léha gondolat, egy könnyelmű hang, de annál több magasztos; egész iránya komoly és eszményi. Prófétai lélekkel hirdeti a korcsosuló nemzedéknek a pusztulást s magyar büszkesége fenséges örömmel tör ki, mikor a régi vitézség jeleit látja a napoleoni háborúkban. Legtöbb ódáját a hazafi-érzés, aggodalom, lelkesülés, remény sugallja; két eszme uralkodik bennök: egyik a magyar vitézség és a régi erkölcs kultusza, másik a nemzeti mívelődés szüksége. Amarra inti az egész nemzetet, ennek előmozdítását köti nagyjaink szívére. Lelkesen magasztalja a hazafiúi érdemeket, a közélet nagy alakjait, az igazság, az alkotmány védőit, a nemzeti nyelv mívelőit. A hit, az életbölcselet, az idilli élet boldogsága, szerelem, barátság, a költői hivatás becsének érzete ihletik többi ódáiban, s a megnyugvás megelégedés érzelmeit, a mulandóság hangjait sokszor hallatja. A gondolatok merész röpte, az érzés heve és ereje megfelelő ódai nyelven nyilatkozik, mely – az ő kifejezésével élve – a trombita összeszorított hangjaiként hat, s ragyogó képekben és fordulatokban gazdag. De az ódai fenség gyakran kellembe is olvad nála, harsogása dallá szelidűl s ereje finom gyöngédséggel párosúl. Sehol sem elragadóbb, mint ilyen költeményeiben. Mintha egy felleglakó sas ereszkednék alá a rét virágai közé s szárnya szelével egyetlen szirmukat meg nem rezzentve csapongna fölöttük, hogy a másik percben ismét a felhők közt járjon. Virágnál is volt már fenség, de nehézkesen nyilatkozott, hangja kissé merev, és már kezdettől szinte öreges fanyarság volt benne. Berzsnyinél a szabad fenség szárnyalását érezzük, szavában van ifjúi tűz, báj és édesség. Legkomorabb A magyarokhoz írt első ódája; a többibe rendesen vegyűl valami a gráciák mosolyából. A két ódaköltőnek műveiben is meglátszik a különbség, a mi egy aszkéta szerzetes és egy délceg nemes ifjú közt lehetett. Kölcsey megjegyezte, hogy Bezsenyi némely gondolatot, némely érzelmet »a lehetséges hévvel önt ugyan ki, de ezen gondolatok, ezen érzelmek szűk körben forognak«. Ezt a tételt meg kell fordítanunk. Berzsenyi szűk körben mozog, mind tárgyak, mind hangulatok tekintetében, mert a fenséges tárgyak hamar elfogynak, a megfelelő hevület ritka perc áldása, az elvonúltság nem kedvez az indítékok felfrissülésének, s Berzsenyi költői termékenysége éveiben kevés időt is szakíthatott gazdasága mellett az írásra; de kevés darabja közt sok a maradandó értékű, s abban a szűk körben rendkívüli erőt fejt ki.
