RÉTEK PARASZTI MAGÁNTULAJDONBAN
245RÉTEK PARASZTI MAGÁNTULAJDONBAN
A kaszáló a jobbágytelek szerves része, tartozéka volt legalább a 13–14. század óta. Átlagosan a szántóföld negyedét-nyolcadát tette ki. A „telki rétek” mérete azonban tájanként igen nagy, a szántókénál jóval nagyobb ingadozást mutatott. Mária Terézia úrbérrendezése a jobbágytelekhez tartozó rét mennyiségének meghatározását és minőségi osztályokba sorolását is előírta. Első osztályú rétekből akkoriban (1767) a megyék többsége 6–8 kaszás rétet tekintett egy egész telek tartozékának (Felhő I. 1970: 24). A jobbágytelekhez tartozó rét azonban nem volt eladható, zálogba bocsátható, s a puszta telek rétjének használatáért is bérleti díj járt a földesúrnak.
Más megítélés alá esett a telekhez nem tartozó „irtásrét”. Azt a jobbágyok már a 16–17. században is szabadon adták-vették, zálogosították. Az irtásréteket gyakran nevezték el az irtást végző családról, nemzetségről, s ezek a rétek nemzedékről nemzedékre öröklődtek. Mindez a földesúr tulajdonjogának sérelme nélkül történt. Szökött jobbágy irtásrétje, szőlője visszaszállt a földesúrra (Varga J. 1969: 486–487). Az irtásföldek, irtásrétek szabad forgalmazása a 18. században a parasztbirtok növekedését, a gazdaság bővülését tette lehetővé (Takács L. 1980: 324–325), amíg az allodizáció véget nem vetett ennek a forgalomnak. Kuriális nemesi falvakban, szabad paraszti területeken a kaszáló tulajdonjoga egyértelmű volt. Sok telepes faluban a földesúr maga osztotta ki jobbágyainak arányosan és véglegesen a belső telekhez tartozó szántót és rétet. A fejlődés végül mindenütt elvezetett a rétek közösségi birtoklásától az örökbirtokig. 1836 után megkezdődött a legelőelkülönítés, de a földesúri és a parasztbirtok elválasztása, a rétek egyéni tulajdonlása – azaz a polgári földtulajdon – csak több évtizedes osztozkodási, perlekedési, tagosítási folyamatok eredményeként alakult ki (Paládi-Kovács A. 1979a: 99–100).
