A SZÉGYENKŐ, A PELLENGÉR
A SZÉGYENKŐ, A PELLENGÉR
Bár a népi büntetőszokásokat rendszerező dolgozatok etnográfus vagy jogtudós szerzői a közösségi megszégyenítések példái közt szokták idézni, mi nem tekintjük „közvélemény-büntetésnek” azokat a büntetési formákat, melyeket a világi vagy egyházi hierarchia helyi képviselői jogalkalmazóként kezdeményeztek. Vitathatatlan, hogy az egyházközség vagy a falusi bíróság által elmarasztalt vétkes személy szégyenkőre, 736pellengérre állításakor vagy nyilvános deresre húzásakor mások megszégyenüléstől való félelmére is, a közösség egyetértésére, aktív közreműködésére is számított az ilyen büntetéseket kiszabó személy vagy testület. Ezek a jogszerű – ha esetenként a hatalmi önkény kinyilvánítói voltak, akkor sem végletesen jogszerűtlen – megszégyenítési módok mégsem tekinthetők a szó szoros értelmében „népinek”. Mivel beilleszkedtek a feudális jogrendszerbe, éppen nem a külön „népi igazságszolgáltatást” példázzák. Annak kifejeződései, hogy az egyes embert, tartozzék bármelyik rendhez, nem ismerték el személyiségként. A rendi választóvonalak mentén elkülönülő nagy tömbök valamelyikéhez tartozónak, s az egyik rendi csoportból szerveződött valamely közösség korlátozottan független tagjának tekintették. Ebből következően: a privilégium által biztosított vagy a szokásjog által garantált közösségi önállósággal együttjáró helyi büntetőeljárás – ha ezt nem fogalmazták meg perrendtartásszerűen – eleve számításba vette a vétkes személynek a közösség előtti megbélyegzését mint az elrettentés leghatékonyabb eszközét. A megszégyenítő büntetésnek a városokban is, a jobbágyfalvakban és a mezővárosokban is alkalmazott olyan tárgyi kellékei, mint a deres, a pellengér vagy a kaloda (vö. például Miskolc – Viga Gy. 1975: 62–67; Orosháza, Békés m. – Hajdú M.–Kovács F. 1965: 469; Kecel, Bács-Bodrog m. – Bárth J. 1984: 164), illetve az egyházközségek fegyelmező funkciójának hasonlóan általános kellékei, a szégyenkő vagy szégyenpad (összefoglalóan: Bruckner Gy. 1926: 12; Gelencsér J. 1989–1991: 50–56; Kósa L. 1990a: 459–460) helyenként a 20. századig megőrződtek. Alkalmazni azonban nem alkalmazták: hangsúlyosan a polgári jogegyenlőség előtti korszakra – más megfogalmazásban: „1848 előttre”, a „jobbágyvilágra” – emlékeztető szimbólumokként hivatkoztak rájuk a parasztok is, a polgárok is. (Erdélyi szász példák a templomi büntetésekre: Réthly A. 1909: 190–191; Téglás 1. 1912: 223–224.)
Hogy a faluközösségek „egyik napról a másikra” mégsem tekintették idejétmúltnak az ilyen megszégyenítő büntetéseket, részben a felsőbbség 1848 utáni tiltó rendelete, részben 20. századi elő-előbukkanása bizonyítja. Somogy megye, főispánja például 1864-ben arról rendelkezett, hogy „a kaloda és hegedű vagy nyakkaloda s ne talán imitt amott dívó más botrányos büntetés jövőre eltöröltessék”, a század „mívelt eszméivel össze nem férhetvén” e régi korokból eredő büntetési mód (Gönczi F. 1941: 68). Az nem biztos, hogy a nyíregyházi szőlőkben valóban alkalmazták is a nyilvános megszégyenítés 20. században még látható kellékét (Nyárády M. 1959: 285–286). Arról azonban vannak adataink, hogy a helyi elöljáróság és a csendőrség hellyel-közzel még a két világháború közt is élt a pellengérre állítással mint „nevelő” módszerrel. A rajtakapott tolvajnak és vele a lopott holminak közszemlére állítását, pontosan úgy, mint a 18. században (pl. Debrecen, 1741 – Béres A. 1986: 161; Vác, 1782 – Schram F. 1970b: 659), még a két világháború között is alkalmazták a megszégyenítés és mások elrettentése módszereként. A helyi közvélemény pedig inkább egyetértett a módszerrel, mintsem felháborodottan elutasította volna. Dombiratoson (Csanád m.) például a vasárnapi nagymise után a templom elé állították ki a csendőrök a tyúktolvajt, akinek mondogatnia kellett: „fillárom, trillárom, hopp, hopp, hopp, így jár aki tyúkot lop” (Tóth B. 1988: 149, hasonló tartalmú adatok: Nagyszalonta, Bihar m. – Sinka I. 1987: 32; Havad – Nagy Ö. 1989: 260; Veszprém m. – Gelencsér J. 1989–1991: 56–58).
