AZ ISKOLAI évnek 1831 október 15-én kellett volna kezdődnie, de a cholera miatt, melynek áldozataiért gróf Nádasdy Ferencz október 31-én mondott gyászmisét, csak november elsején kezdődött el. Idáig Horváth Mihály is a szeminárium Borromei-múzeumának lakója volt; ekkor azonban átköltözött a püspöki palotába, mert a püspök november 8-án egyházmegyei actuariusnak (jegyzőnek és levéltárnoknak) nevezte ki. Ott volt a segédkező papok közt, mikor 1832 márczius 4-én a székesegyházban a püspök fényes Te Deumot tartott I. Ferencz király trónraléptének negyvenedik évfordulóján és este bizonyára ő is végignézte a szemináriumban barátjának, Maráz József kispapnak «A nemzeti szellem» s másnap másik barátjának, Szabó Istvánnak «A vándor deákok» czímű színdarabját. Márczius 25-én, háromnapi szentgyakorlat után, a püspök Iberall Ferenczet és Zellenka Györgyöt áldozó papokká, őt pedig diaconussá ordinálta. Mint diaconus már nőtlenségre és a breviarium olvasására kötelezte magát; az istentiszteletnél dalmaticát, albát, manipulust és stólát viselt.
9. A kiskundorozsmai r. kath. templom.
1832 november 4-én elérvén a kánoni kort, a püspöki kápolnában Nádasdy püspök őt is áldozópappá szentelte föl s első szentmiséjét bemutatván, dorozsmai káplánná nevezte ki. Nagyobb öröm alig érhette édes jó anyját, ki ekként gyakran láthatta alig háromnegyed órányira lakó fiát, tizenkét gyermeke közt talán a legkedvesebbet. Dorozsma a Kis-Kúnságnak abban a délkeleti csücskében feküdt, a melyik mélyen benyúlt Szeged határába s ezért a népes város szomszédságában a jó káplánságok közé tartozott. Hivatalát 1832 november 26-án Komáromi Erzsike megkeresztelésével kezdette meg. Plébánosa Tittler Ferencz kiskunsági alesperes és a nemzeti iskolák felügyelője, Csongrád és Csanád vármegyék táblabírája volt, a kit majdnem 9000 hívének lelki gondozásában két káplán segített. Ezek elég gyakran változtak. Géczy Lajos Alsónémediben lett plébános, Mayer János pedig plébános-helyettes; és Horváth Mihály másfél esztendő mulva Kovách Pálnak is csak igen rövid ideig volt káplántársa. Mindamellett a szemináriumi barátságot a két tudós ifjú itten még szorosabbra fűzte. Kovách csak 1834 április 9-én lett áldozó pap s a hiteles helyekről szóló tanulmányával 1835 júliusában jogtudományi doktor. Kovách szintén foglalkozott történelmi tanulmányokkal; utóbb megírta a váczi egyházmegye történetét, majd a magyar törvényhozás történeti vázlatát stb., a nemzetet mozgató szabadelvű eszmékért is lelkesedett s így a két ifjú őszinte barátságot kötött egymással. Ennek a barátságnak jele, hogy Horváth Mihály harminckét esztendő mulva, számüzetéséből hazatérve, egyideig a pár év előtt (1864) váczi kanonokká lett káplántársának vendégszeretetét vette igénybe. Dorozsmán ösmerkedett meg Jerney Jánossal is, a Jászkun-kerület tiszteletbeli alügyészével, a ki már megnyerte a Marczibányi-alapítvány pályadíját a régi kún-magyar nyelv összehasonlításával s Bécsben is végzett levéltári kutatásokat. A három ifjú történetíró gyakran beszélgetett a közállapotokról s különösen Horváth már akkor rokonszenvvel fogadta Beöthy Ödönnek a vallásszabadság ügyében való föllépését, miközben élesen bírálta néhány főpap magatartását. Úgy látszik, az úrbéri törvényjavaslat ügyében folyt tárgyalások lelkesítették őt a jobbágyok történetével való foglalkozásra, bár első idevágó dolgozatai csak 1839-ben jelentek meg. Általában véve szívből óhajtotta a jobbágyság terheinek könnyítését s lelkesedéssel fogadta az országgyűlés tárgyalásairól, a nemességnek a nép felszabadítása érdekében tanusított buzgóságáról érkező híreket. A földmívesek történetének kutatására az országgyűlés, a polgárság multjának s általában véve a nemzeti műveltség kezdetének kutatására az akadémia munkásságából nyert ösztönzést; s önmagában vizsgálódva és barátjaival beszélgetve, korán belátta, hogy a szabadelvű nemzeti politikának sikerét a történelmi előzmények tisztázásával nagyban előmozdíthatja.
Éppen ekkor történt, 1834 tavaszán, hogy a Marczibányi-intézet pályázatot hirdetett annak a kérdésnek megfejtésére, miben és mennyire különbözött az Európába költözködő magyar nemzetnek erkölcsi és polgári kultúrája Európának akkori kultúrájától. Egy esztendő mulva pedig az Akadémia hirdetett jutalmat ezekre a kérdésekre: milyen állapotban volt a műipar és kereskedés honunkban az Árpád- és vegyes-házakból származó királyaink alatt, – mi történt fejedelmeink és törvényhozásunk részéről annak előmozdítására, – melyek voltak a nagyobb emelkedésöket hátráltató akadályok, – milyen befolyásul volt nemzetünk erkölcsi és értelmi kifejlődésére?
10. A váczi püspöki palota.
A dorozsmai élet csöndjében Horváth már 1834 tavaszán megkezdte az első tétel kidolgozását. Nagy elhatározás volt, mert nyomtatásban idáig még egyetlenegy történelmi tanulmánya sem jelent meg. Ebben az időben, a kényuralom és reakczió idejében, a hogy mondta, egyedül a nyelv és az irodalom művelésében nyilt még némileg szabadabb tér a hivatalt vállalni nem akaró, független és büszkébb lelkű hazafiak működésének. Tisztelettel hajolt meg a század első harmadának történetírói: Buday Ézsaiás, Virág Benedek és Szeicz Leó előtt, különösen azért, hogy pap létökre is független, elfogulatlan szellemmel bírálták a multat; de legérdemesebbnek mégis, legalább a «Rajzolatok» megjelenéséig, Horvát Istvánt tartotta, ki harczot indított a hagyományos kényelemmel berögzött nézetek és a másodszerűség ellen, példát adott a források közvetlen tanulmányozására, megrostálta történelmünknek egész anyagát s a hazai történetet meg akarta tisztítani minden idegenszerű felfogástól. A fiatal káplán ezekben mesterének tekintette Horvát Istvánt, mindamellett is, hogy túlzásaiért kárhoztatta.
Salamon Ferencz Horváth Mihály fiatal korának történetírását érzelmi históriának nevezi, a mely tele van lelkesedéssel és ideális képzelődéssel. Valódi szerencsétlenségnek tartotta, hogy a reformokra törekedő magyar értelmiség éppen akkor nélkülözte a valódi históriai ismereteket, mikor azokra legnagyobb szükség volt, mert a politikai kérdéseket történelmi érvek nélkül megoldani nem lehetett, oknyomozó történelem hiányában pedig tények mellett valótlan föltevésekkel, sőt néha merő koholmányokkal is dolgoztak, mert a kritikátlan időkben ezeket is tényeknek vélték. Pedig az oklevelekben, törvényekben megőrzött tényeket Kovachich, Horvát István, Fejér György és mások ezekben az időkben is buzgón gyűjtötték és közölték; a feldolgozás ideje tehát közelgett s az oknyomozó történetírás pangása nem tarthatott sokáig.
11. Buday Ézsaiás.
Egészen bizonyosra vehetjük, hogy a dorozsmai káplán, ki a Jelenkorból olvasgatta az országgyűlési tudósításokat, minden reform gyökerét a históriai fejlődésben kereste s történelmi tudásával is előmozdítani akarta egy-egy jóravaló reform-eszme sikerét. Ha az országgyűlésen keveset beszéltek is az iparról és kereskedelemről, Széchenyi kiadta már «három, nem emberkézzel» írt művét s Horváth nem csupán az Akadémia ösztönzésére vágyott megmutatni, hogy ipar és kereskedelem nemcsak lesz, hanem volt is; ha az országgyűlésen kultúránknak európai színvonalra emeléséről szónokoltak, a Marczibányi-intézet biztatása nélkül is sietni akart annak bebizonyításával, hogy ez lehetséges, mert kultúránkat már a honfoglalás idejében össze lehet hasonlítani az európaival; az úrbéri tárgyalások már most a jobbágyság történetére irányozták figyelmét; a beszédek tagadhatatlanul hatottak reá, nagyon rokonszenvezett a terheken való könnyítésnek, sőt magának a felszabadításnak a gondolatával s Eötvöst, a ki ennek előmozdítására irányregényt írt, majdnem tíz esztendővel előzte meg a jobbágyság történetének kutatásában. Valamivel később a vármegyék s a honvédelem történelmi vizsgálatára is valamely politikai alkalomszerűség s az az óhajtás buzdította, hogy minden reform az ősi talajból fakadjon. A történelem reformjának gondolatával a dorozsmai fiatal triumvirátusban megbarátkozva, meg kellett barátkoznia a politikai reformok gondolatával is s ezek elől el kellett távolítania minden akadályt, a mit a mult helytelen ismerete, a hibás történelem támasztott. A történelmet s a politikát már a szelidlelkű, komoly káplán sem választhatta el egymástól. Goethe tanácsát s még inkább lelke sugallatát követve csöndes magányából így előbb-utóbb ki kellett lépnie a nagy világba, hogy annak zajában szilárdítsa meg jellemét. Dorozsmától Brüsselig ezt az utat másfél évtized alatt tette meg. A még ismeretlen fiatalemberből ilyen rövid idő alatt lett hírneves történettudós, püspök, miniszter és politikai száműzött.
12. Horváth István.
13. A kecskeméti plébániai templom.
Ezen az úton határozott lépést tett előre, mikor 1835 Szent István napja után kecskeméti káplán lett. Plébánosa Hoffmann János prépost volt, a kit káplán korában szép szónoklataiért a nép annyira megszeretett, hogy 1832-ben, 37 éves korában, plébánosnak választotta meg. Ezt a ragaszkodást sok szép alkotással s azzal hálálta meg, hogy 1849-ben a nála szállásoló Jellasics horvát bánt rábírta a város megkímélésére. Horváth Mihály ötödmagával káplánkodott, de az Ur mennybemenetele templomában, a plébánián s a hozzátartozó nyolcz leányegyházban 25.000-nél több hivőnek lelki gondozásában így is annyi dolga volt, hogy történelmi tanulmányaira alig szakíthatott időt. Az ország legnagyobb mezővárosának rendetlen, kövezetlen, sáros utczáin sétálni nem volt kedve és csak a kegyesrendieket kereste föl időnkint, hogy könyvtárukban adatokat kutasson pályamunkáihoz, a melyeken szorgalmasan dolgozott. A beköltöző magyarok s más európaiak műveltségéről szóló pályamunkáját 1836 augusztus 29-én, mint határnapon, pontosan beküldte Horvát Istvánnak, de a mű sorsa a Marczibányi-intézet válsága s az Akadémiába való beolvadása miatt csak tíz esztendő mulva dőlt el. Az ipar és kereskedés történetéről szóló akadémiai pályatétel határideje 1837 márczius 19-én járt le s Horváth, bár úgy érezte, hogy «csekélyek nagy dolgokra törekednek», nyolczadmagával vett részt a pályázaton.
Mialatt Czuczor Gergely, Kiss János és Czech János (a bizottság egyetlen historikusa) munkája bírálatával foglalkozott, Horváth Kecskemétről 1837 június 14-én Nagykátára ment át káplánnak. Nagykáta plébánosa és a kerület alesperese Herrmann József, Szent György egyházának kegyura pedig Buzini gróf Keglevich Gábor nógrádi főispán és a magyar udvari kamara elnöke volt. Egy osztrák író szerint a gróf tapintatos, igazságos ember volt, szerette a népet, hűségesen szolgálta királyát, az országgyűlésen a mérsékeltek közé tartozott és szeretetreméltóságával, nagy ismereteivel tűnt ki. Azelőtt Csongrádnak is főispánja lévén, feleségével, Sándor Matild grófnéval együtt, szívesen fogadta a nagyműveltségű fiatal csongrádi papot. Kevéssel azután történt, hogy az alig tizenkilencz éves Géza gróf, hét gyermek közül a legidősebb, a lóról lebukott és 1837 október 28-án meghalt. Emlékezetére Horváth Mihály verset írt, a melyet a család kinyomatott. Tulajdonképen ez volt nyomtatásban külön megjelent első munkája.
14. Gróf Keglevich Gábor.
Időközben eldőlt első tudományos munkájának sorsa is. Augusztus 30-án a bírálók közül Czuczor és Kiss (tehát a költők) az első számút ajánlották jutalomra és kinyomatásra, Czech pedig, a historikus, a 4. számút, melyet különben a többi két bíráló is méltónak tartott dícséretre. Másnap a VIII. nagygyűlés úgy határozott, hogy a száz arany jutalmat az első számúnak adja ki «történetirati és státusgazdaságbeli jeles ismeretei, a tárgyba mély belátása, józan elvei, rendszeres és csinos előadása tekintetéből»; a hozzá legközelebb álló 4. számút pedig «adatbeli gazdagsága és az okoskodás alapossága tekintetéből» mint másodrangú pályamunkát ívenkint 4 arany tiszteletdíj mellett rendelte kinyomatni. Amannak szerzője Kossovics Károly nyitravármegyi aljegyző, emezé dr. Horváth Mihály váczi megyebeli pap és lelki segéd volt.
Mind a kettő új név a magyar történetirodalomban. Az Akadémia tagjai sorába választotta mind a kettőt s pár év mulva műveiket is egy kötetben adta ki. Azonban Kossovics akkor már nem volt az élők sorában s egyetlen történelmi műve csakhamar feledésbe ment, míg Horváth Mihály mostantól fogva négy évtizeden át új meg új művekkel gazdagította a történettudományt. Sokat köszönhetett munkája előmozdításában az Akadémiának; de első történelmi művét s utóbb is a legfontosabbakat, nem az Akadémia adta ki s a kiadás nehézségeivel mostantól fogva négy évtizeden át nem egyszer kellett küzdenie.
Első tudományos munkáját, gróf Nádasdy Tamás életét, 1838-ban gróf Nádasdy Ferencz váczi püspöknek, «a haza érdemkoszorús fiának, a magyar anyaszentegyház erős oszlopának, magas családja dicsőségének, a tudományok lelkes pártfogójának, kegyelmes atyjának s jótevőjének örök hálája jeléül legmélyebb fiúi tisztelettel ajánlotta.» Nemcsak mint egyházmegyéjének hálás papja, hanem bizonyára azért is, mert nagy őse életrajzának megírásával a püspök bízta meg s a kiadás költségeit is ő viselte. Még azon esztendőben gr. Keglevich Gábor uradalmi tisztikara adta ki Horváthnak azt a névtelenül írt örömdalát is, a melyet a gróf leányának, Alexandrának, Ürményi Lászlóval kötött házasságára írt. Horváth, a ki – harmincz esztendő mulva – történelmi búvárlatainak kezdetét 1838-tól, tehát Nádasdyja megjelenésétől számította, először mégis mint költő nyerte el jutalmát. Multkor egy szomorú, most pedig egy örvendetes családi esemény alkalmából írt verse, általában véve pedig modora annyira megnyerte a gróf tetszését, hogy a következő 1839. esztendőben meghítta őt legkisebb fiának, Bélának nevelésére. Béla 1839 márczius 10-én töltötte be élete hatodik esztendejét s a váczi püspök megengedte, hogy Horváth a megbízást elfogadja.
15. Horváth Nádasdy életrajzának borítéklapja.
A káplánokkal a püspökök – Horváth szerint – nagyon önkényesen bántak. Egyik községből a másikba tették át őket; nem törődtek vele, akarják-e változtatni helyüket, szívesen mennek-e új állomásukra, megférnek-e új plébánosukkal. Így azután – s itt Kecskemétre gondolhatott – olyanok éltek és működtek együtt egy plébánián, a kik, a község erkölcsi kárára, egymással viszálykodtak. Díjazásuk is szegényes volt. Néhol csak 24–40 pengő forintot kaptak évenkint s olykor nagyon is panaszos és elégtelen ellátást a plébánosnál. Előmenetelök bizonytalan volt; gyakran csak 15–20 évi szolgálat és sok méltatlanság után nyertek plébániát. «Szóval – úgymond – olynemű volt az alsó papság állapota, minőt míveltebb emberek hosszabb időre, bármi hivatásban, méltán elviselhetlennek érezhetnek; a papi hivatásban tehát, melynek sikeres betöltése főleg nyugodt, megelégedett s derült kedélyt igényel, behúnyt szemmel nézni többé nem lehetett… Az előlépésre korántsem mindig a hivatal buzgó teljesítésében szerzett érdem, még ritkábban a tudomány, hanem inkább mellékes tekintetek, képmutató színeskedés vezetett. És ezen állapot annál tűrhetetlenebbnek látszék, minthogy öntudattal mondható, hogy a nap súlyát s hevét ő viseli.»
A mostani változással, a püspök engedélyével tehát egyelőre meg volt elégedve. Nem a papság terhétől akart menekülni. Szívét igazi vallásosság töltötte el s írói munkásságában első helyen említette önéletrajzában, hogy «lelkészi hivatalánál fogva számos egyházi beszédeket készíte, mik még mind kéziratban vannak.» Az éppen 1838-ban megindult «Szion» egyházi folyóiratban pedig, a szerkesztőség felszólítására, már az I. évfolyamban egy eredeti értekezést közölt az isteni gondviselésnek az emberi életben való megnyilatkozásáról s egy fordítottat az emberről; a mellett a Szion melléklapjában, az Anastasiában, egyházi énekei és «versezetei» jelentek meg. Azonban történelmi, tudományos munkásságát könyvtárak nélkül, falun nem folytathatta; nagykátai káplán korában szerényen elismerte, hogy Nádasdyról írt könyvében, a mi a kidolgozást illeti, még sok kívánni való maradt; ebben a tekintetben helyzetével mentegetőznék, ha nem tudná, hogy – fájdalom – «az író helyzetének minősége nem elég mentségül művének hibái vagy hiányai ellen».