Ha már most azt a kérdést vetjük föl, hogy az ősmagyar viselet maradványai közt a már megállapított felöltőnemeken kivűl találhatók-e vagy sem olyanoknak a nyomai, melyeket a hadi viselet most leirt formáival lehet kapcsolatba hozni: a felelet nem lehet más, minthogy a rövid felső ruhára a bőrből készült ködment s a posztóból készült mentét mutatja a nyelv olyan ősi öltönydarabnak, melynek használatban kellett lenni már a honfoglalás előtti magyarságnál; mivel pedig ezt egy térdig érő könnyebb fajta hosszabb alsó felöltő fölé huzták úgy, hogy az utóbbi a rövid felöltő alól kilógott: ugyanilyen eljárással a vászoningben s a szintén könnyebb fajta, de színes kelméből készült zubbonyban ismerhetjük föl a keresett alsó felöltőt. Az elnevezések mindenesetre a honfoglalás előtti magyar nyelv maradványai; a «mente» szóról már az I. fejezetben megjegyeztük, hogy «mandyę», «mandys», «mandyas» alakban a régi görögökhöz is átment s elől nyitott, vastag, gyapju felső ruhát értettek alatta; a magyarban, mivel nem mindig öltötték föl, hanem – mint a huszárok – egyszerűen a vállra vetették, köpenyféle jelentés is fűződött hozzá s a nyugotiak, midőn a XII. század felé a jobb váll fölött megerősített, de a bal oldalra átvetett régi római szabásu köpenyt egy elől megerősített, mindkét váll fölé huzott, kabátforma felső ruhával helyettesítették, a mentével kétségkivűl összefüggésben levő «mantelt», «mantilt», «möttult» (skandinávoknál) szintén köpenynek használták és csakis ez a köpenyszerű mellékjelentés magyarázza meg, hogy a kaukázusi tus és psáv női viseletben a «mandili», «mandeli» már hosszú és széles fejkendővé, nagykendővé változott; hogy a magyar mente eredetileg rövid volt, ezt hagyományos alakja is mutatja, mely még akkor sem nyult le a térd alá, a midőn a divat változása következtében meghosszabbodott, de mutatja az is, hogy a nyugoti népeknél a «mantel», «mantil» mint rövid köpeny terjedt el; Péter, zbraslói apát a XIV. század elején szintén rövidnek tudja, azt mondja ugyanis, hogy a magyar nép «curtas mentes» = rövid mentét visel; a mente mindenféle alakulása kizárja azt az esetleges föltevést, hogy bőrből készítették volna, mindenütt úgy tűnik föl, mint finomabb kelméből készült öltöny, akár a saját hagyományainkat, akár a nyugotiak mantilját, akár a konstantinápolyi patriarchák selyem mandyéjét, akár pedig a tus és psáv nők fejkendőjét tekintsük, ez világosan mutatja, hogy a régi úri viselet maradványai közé tartozik s ha a csatában is viselték, akkor csakis a mente lehetett az a felöltő, melyre érczpikkelyeket varrtak, hogy védelmül szolgáljon a nyíllövések, kardvágások, kopjaszurások ellen. A bőr «ködmennél», melynek neve nemcsak az oroszban (kodmani) van meg, hanem egy pár török nép nyelvében is (kirgizben: «ketpen», csuvasban: «kiszmen» = felső ruha), ez fölösleges volt, maga a bőr is elég védelmet nyújtott s tudjuk őseinkről, hogy még a XIV. században, Nagy Lajos nápolyi hadjárata alkalmával is nagyon el volt terjedve náluk a vastag bőrpánczél használata; a ködmen azon alakja, mely a magyar népnél napjainkig fenmaradt, egész a jazigok koráig nyomozható vissza, ezek is azt az alig czombig érő rövid bőrfelöltőt viselték, a mit a magyar parasztnál találhatunk s ha a rövid bőrfelöltő a szarmata-masszagéta népség viseletét jellemezte a szkithák hosszabb felöltőjével szemben: akkor azt is megértjük, hogy az eredetileg ennek a megjelölésére szolgáló «ködmen», «kodmani», «ketpen», «kiszmen» elnevezés elterjedési köre, mely a magyarokon kivűl az oroszokat, szarmata-bolgár csuvasokat és a masszageták hajdani lakhelyén tanyázó kirgizeket foglalja magában, szoros összefüggésben van a szarmata-masszagéta befolyás területével.