A KIRÁLYOK ELLEN
A KIRÁLYOK ELLEN
(Karcolat az országházból)
Az még meglehet, amit a franciák mondanak, hogy a stíl az ember. A stílt még megengedem, de a szavak nem bizonyítanak.
Ugyan ki hinné el Herman Ottóról, arról a szelíd tudósról, ki a szegény fürjecskét is megsajnálja, ha didereg, ki kezébe fogja az isten legparányibb, leghitványabb teremtését, a picike bogarat és örül annak is, életét, szokásait fürkészi!
Ki hinné el a mélázó költőről, amint elandalodva hallgatja a folyamok locsogását, megszánja a letépett ibolyavirágot, s zokog, ha a halál angyala a szárnyát megrebbenti s kicsike játékszereknek apró gyermeksírokat rak össze magának a temetőben.
Ki hinné el komolyan Herman Ottóról, hogy mikor a tőr villogását látja orgyilkos kezében, amint nekiszegzi a király mellének, még ő kiáltsa biztatólag:
-- Ne reszkessen a kezed! Üsd mélyebben!
*
De hát a frázisok hazájában élünk. Valahányszor még olyan embert láttam, aki megszokta örökké fumigative és becsmérlőleg nyilatkozni a házasságról, az mind papucs alá került mihamarább.
Nem akarom én ebből azt vezetni le, hogy Herman Ottóból a fentebbi nyilatkozata folytán nemsokára valóságos belső titkos tanácsos lesz... én csak azt akarom ebből kihozni, hogy az ember – kivált az író és poéta – bizonyos frázisokba mindig bele van lovagolva.
*
Hát ez csak olyan festett revolúció, ami a Herman szívében lakozik.
De ez neki többet ér az igazinál, táplálóbb, édesebb.
Ha egy trónusnak recsegése hallatszanék: Herman lenne az első ember, aki behunyná a szemeit, hogy ne lássa, és bedugná a füleit, hogy ne hallja.
Hugo Viktor is mennyköveket szórt a hatalmasok ellen s könyvet írt egy szegény közönséges katona védelmére.
Herman vértengerről álmodik s azt predikál, de ha meglátna egy igazi könnyet, legyen az bár király szemében, ő vón’ az első, ki sietne azt letörülni.
*
Ebből a magból keletkezett a ház mai viharos vitája. A menedékjog tárgyalásánál, a Szerbiával kötött szerződésnél mondá Herman, hogy »a népeknek fönn kell tartaniok a jogot, hogy a zsarnokokat magukról lerázhassák«.
Irányi emelkedett fel legelőbb. Mintha egyetlen színezüstből vert pénz volna a két ember együtt; rokonanyag, de Herman az egyik oldala, Irányi a másik oldala.
Az érem másik oldala tiltakozott azon kép ellen, mely a túlsón domborodik ki. Ő sem fogadja el a javaslatot, de nem abból az indokból, amelyből Herman.
Elvörösödött ezekre a dolgokra Tisza Kálmán s igazi dühhel szólalt fel, hogy az mégis csak gyalázat, hogy ilyet lehessen itt mondani...
– Tessék zsandárt hozatni ide – ingerkedék vele Verhovay Gyula, de Tisza Kálmán ezúttal nagyon ügyesen riposztírozott:
– Zsandárokkal azok szoktak kormányozni, akik más véleményét még csak meg sem akarják hallgatni.
Verhovay dörmögve hallgatott el s hallgatta a miniszterelnököt tovább, amint az ügyes rafinériával Hermannak a királyok elleni megjegyzéséből pressziót kovácsolt arra nézve, hogy most már okvetlenül a kormányi indokolással kell elfogadni a szerződést, mert különben azon gyanúnak teszi ki magát a ház, mintha abban egy királygyilkosságot pártoló párt lenne.
A mamelukok, mint egy nagy nádas, bólingatni kezdtek fejeikkel.
Különben is ingerültek voltak a kedélyek. Különösen Németh Berci egészen nekibőszült, amint a miniszterelnök egy kifejezését elferdítette, erővel rá akarván sütni, hogy ő is a királyok ellen van.
Szegény Tisza úgy nézett ki ma, mint egy tour-táncos a cotillonban, akit sorra kapkodnak el. Egyik leteszi, másik veszi föl.
De a Németh Bercivel vitt feleselésben járta meg a legjobban, mert Berci bátyánk ballábbal kelt s a Pilátus-viccre nézve nyersen jegyzé meg: hogy Tisza a Pilátus, aki hét esztendeig hazudott, hogy hat esztendeig csaljon.
Lett erre aztán kaotikus zaj, éljenzés, taps, pisszegés, lárma és kiabálás. A mamelukok felugráltak helyeikről és rendreutasítást követeltek.
Albert úr pedig leült, végignézett a háborgó tengeren, melyet ő hozott hullámzásba, és édesdeden, boldogan mosolygott, mint egy gyermek, akinek sikerült az ingerkedése.
