SAJÁT KÜLÖN BLAHÁNÉNK
SAJÁT KÜLÖN BLAHÁNÉNK
(Egy elkapatott leány története)
Kétségtelen az, hogy a mi nagy művésznőnknek, ki már több mint tíz éve uralkodik Magyarország fölött, ha nem volna is művésznő, akkor is maradna meg egy óriási titulusa: »A legszebb magyar menyecske« ő lenne.
Egy egész generáció ábrándozott felőle: tizenöt esztendeig dobogtatta a férfiszíveket s ugyanannyi ideig ő adta a mintát, hogy milyennek kell lenni az igazi szépségnek.
Én magam már vagy tíz asszonyt köteleztem le azzal, hogy úgy odavetőleg megjegyzém: »ejnye, de nagyon hasonlít Blahánéhoz!«
De vajon ki is ne akarna hasonlítani őhozzá, a hasonlíthatlanhoz?
Az Ágai remek Bukovay Absentiusa ugyan azt mondja: »Csak az vigasztal engem, hogy Blaháné még az én feleségem is lehet.«
Igaz! Ez vigasztalt mindenkit. Csakhogy nehéz volt ezt kivárni, s mi, akik rajongtunk Blahánéért, de nagy hasztalan, kifáradva a türelemben, egy »saját külön Blahánét« választottunk.
Szép barna lány volt, észvesztő gödröcskékkel az arcán, tüzes szemekkel s éppen olyan kedves grimaszokat és mókákat tudott csinálni, mint az igazi Blaháné. Tagadhatlan, volt valami hasonlatosság köztük, kivált a homlokban és az arc alakjában. De ha nem lett volna is, mi annyira beleéltük magunkat a »saját külön Blaháné« eszméjébe, hogy immár a vége felé az volt az »eredeti Blaháné« – s az igazi volt a másolat.
Mondanom sem kell, hogy a »külön Blaháné« korcsmárosleány a józsefvárosi »Arany paszománt«-nál. Ott sürög-forog a vendégek közt – azaz hogy ott sürgött-forgott egy darabig mindnyájunk örömére, de neki is a fejecskéjébe szállt a nagy tömjénezés s egy napon azt hitte magáról, hogy ő csakugyan Blaháné.
Egy derék becsületes pékmesterrel járt jegyben. Már éppen öt nap múlva lett volna az esküvő. Szerette is a pékmestert – szerette, de csak azelőtt –, mert én istenem, egy Blaháné csak nem mehet egy közönséges pékhez, mikor abból még báróné is lehet?
Visszaküldte neki a jegygyűrűjét. Szülői zsörtölődtek, szidták, miért utasít vissza könnyelműen egy kompetens partit? De iszen beszélhettek már annak!
A saját külön Blahánénak volt egy kis hangja is. Azzal a hanggal fogja ő magát kiküzdeni – gondolta –, s egy szép reggelen eltűnt az atyai házból.
Elszökött Győrbe. Ott valami volkssängerek voltak; beállott azok közé.
Rosszul ment egy ideig a dolga, míg dicsőségre dolgozott, de hogy aztán ő is megösmerte ennek a mesterségnek az árnyékát, helyzete javult.
Hanem hát ez a javulás nem tartott sokáig. Az ő szépsége nem olyan volt, mint az igazi Blahánéé; nem hozott rá fényt, dicsőséget; az ő szépségét rossz kedvükben ajándékozták az istenek, csak veszedelmére volt.
Az egyik népénekesnő férje csakhamar beleszeretett. A népénekesnő féltékeny volt az őrültségig. S paprikát hintett a szép Malvin szeme közé. Az egyik szemevilágát elveszté.
Megtörve, koldussá téve jött a hazai hajlékba, s a vendégek, akik őt mint saját külön Blahánéjukat bámulták, most szánakozva nézik az »Arany paszománt«-nál azt a szerencsétlen, eléktelenített arcú, félszemű teremtést – kinek egész életét tette tönkre a kelleténél nagyobb cím, amit mi tréfából adtunk neki.
A saját külön Blaháné azonban még most is dicsekszik vele s rút arcát mosoly önti el, amikor felemlegeti, hogy ezelőtt két évvel Blahánéhoz hasonlított.
