III. Az anyagi helyzet
III. Az anyagi helyzet
Szegednek, mint községnek, öt milliónyi adóssága után a jövő évtől kezdve 300 ezer forintot fog kelleni fizetnie évenkint. S ez a kellemetlen mulatság éppen ötven esztendeig fog tartani. Ötven esztendő múlva mondhatja csak majd Szeged, hogy most már úr vagyok.
Hanem addig még nagyon sokszor kell megtapogatnia a mellénye zsebét, hogy van-e benne valami.
A királyi biztosság azonban megtette a magáét: Kállay Albert, az ottani fináncminiszter azt a csodát csinálta meg, hogy a város jövedelmét fölemelte 600 ezer forintról több mint egy millióra.
Az adóemelés magában véve könnyű dolog, mert hiszen nem kell hozzá egyéb, egy forint helyett két forintot szedni be a jámbor lakosoktól; hanem úgy emelni fel az adókat, hogy az ember még népszerűségre is vergődjék emellett, erre a legelső példa a világon Kállay Albert.
Meg is kérdeztem a rendkívüli dolog okát őtőle magától. Miképp volt lehetséges ilyen eredményt elérni?
Kállay azt felelte, hogy az éppen nem volt nehéz, nincsen abban egy csöpp ördöngösség sem!
– Szétnéztünk a nép közt: láttuk, hogy szeretik egy kicsit a pálinkát, tehát a pálinkára s effélére vetettük ki az adót; azt az egy krajcárt senki sem érzi meg s mégis sok krajcár lesz belőle.
– Persze, persze – mondám -, minden az ilyentől függ; más ember talán a csipkére vetett volna adókat.
– Hát igen; nagy lárma lett volna érte s mégsem jött volna be semmi belőle. Mert csipkét nemigen viselnek.
Tisza Lajos annyit tett Szegedért – hogy szinte túlzással lehetne vádolni, ha egy kis bepillantás után meg nem győződnék minden ember arról, hogy neki éreznie kellett, hogy addig meg nem állhat, míg a keretet ki nem tölti.
Tisza tervszerűleg járt el: ő már akkor is látta, hova jön az utolsó kő, mikor az első követ letették. Kisült az utólag s igazolva van teljesen a nagy bizalom, mellyel kezeibe letették a város sorsát, s melyet a szegediek most olyan fatalizmussal raknak a vállaira, mint hajdan a Mátyás király lustái a maguk sorsát, hogy: »ha kellünk a királynak, majd kiszabadít.«
Egészen megszoktatta őket, hogy csak óhajtaniok kell valamit s a legvérmesebb remény is valósággá válik nagyhamar. Mikor két év előtt az egyetemet kezdték pengetni, az idegen emberek gúnyosan mosolyogtak s némelyek a fejüket rázták: »ez már telhetetlenség«. Még élceket is faragtak akkoriban Szegedre.
S íme, ma már az egyetem, hogy újságírói stílussal éljünk, »több mint bizonyos.«
Hanem azért még most sem lehet punktumot csinálni az óhajtások után. Ma már Szegedmegyét emlegetnek Szegeden.
Most már ez a »telhetetlenség«. Hanem ennek a telhetetlenségnek jogosultsága van. Mert ha valakinek a gyomra öt literre van teremtve, az még mindig szomjas a három liter bortól. Conditio sine qua non, hogy Szegednek meg kell adni mindazokat az életföltételeket, melyek elodázhatlanok a keretéhez és berendezéséhez.
Tisza nagyon érzi ezt s hangyaszorgalommal, példátlan igyekezettel koncentrálja össze mind a vért a nagy alföldi város életereibe. Ő nagyon jól tudja azt, mennyi kell és mikor elég.
Azt vethetnék fel erre, hogy miért csinált hát olyan túlságos nagy várost Szegedből, hogy most mindenféle mesterséges eszközökre van szüksége, hogy aztán mint bevégzett egészet adhassa át természetes fejlődésének?
Miért? Mert midőn Tisza megalkotta a koncepciót (igazán megérdemli ezt a nevet), akkor a nemzeti lelkesedés és részvét nyíltan kifejezett akaratát érezte át s annak a behatása alatt fogamzott meg remekül keresztülvitt terve; ha aztán hűlt a lelkesedés arról ő nem tehet, ő tervét nem csinálhatja át mindennap az érzelmek folytonos hullámzása szerint.
Olyannak kell lenni a városnak, aminőnek azt szerették volna látni a magyarok azon percben, midőn szívök a nagy csapás által meglágyítva, jobbakká, áldozatkészebbekké tette őket.
Szegednek mindent meg kell adni, amit Tisza kíván. Mert amit mi e város számára szívünkben adtunk, szavakkal, tettel is kifejezve, az »carta bianca« volt. Az ő dolga az, mit ír bele.
Van Szeged városában egy érdekes városi tanácsnok, aki arról nevezetes, hogy neki van a legkopottabb kalapja, s hogy nem ő találta fel a puskaport.
Sovány, vézna ember, originális gondolkozásmóddal, telve fanatikus szerelemmel városa iránt, – mert a szeretet halavány szó a szegediek lokalis-patriotizmusára.
Ez a tanácsnok már ezelőtt tíz évvel hajtotta örökre nagy komolyan:
– Hm! Gyerekek! Szegedből sose lesz addig semmi, míg külön minisztériuma nem lészen s míg az átkos kormány nem fizeti érte az adót!
Akkor sokat nevették ezt a bolondos beszédet, s bizony nem hitte volna el senki, hogy az szórul szóra beteljesedik egyszer.
Ma már ott a külön minisztérium: Tisza Lajos – s fizeti az adót is az átkos kormány.
Szeged hát boldog ma már s ma még.
De a különminiszter elmegy a jövő év végén s az óriásilag megnagyobbodott terhek is átesnek egészen a város vállaira.
Gondoskodni kell minden módon, hogy össze ne roskadjon alattok.
