II. A szónokok
II. A szónokok
Ha Neptun isten ott lett volna a karzaton, sokat gyönyörködött volna a mai beszédekben, melyek mind a folyamainak viselt dolgait festették, de csak néhány vízi tündér, nimfa és najád mosolygott le felülről.
Hallottuk susogni Károlyi Sándort, a melankolikus Tiszát, mely simán siklott el a füzesek közt, felszólalt Enyedi megölő betűje (mennykő nagy kezdőbetű) Madarász Imre, hallottuk Papp Eleket (a bömbölő Tiszát), közbevágott az igazi Tisza is (a miniszterelnök) magyar józansággal, egyszerűen, tudományosnak affektált allűrök nélkül. De éppen azért csinált nagy hatást.
Mert a szegedi közgyűlésen történt egyszer éppen ennél a témánál, hogy a szónokot sehogy sem akarták hallgatni, minden szava elveszett a nagy zajban, mire az egyet fordított a beszéd rúdján.
– Méltóztassanak kérem meghallgatni, hiszen nem vagyok én sem mérnök, sem szakember.
Ez az indok hatott. Mély figyelemmel, síri csöndben hallgatták azontúl.
Beszélt még Horváth Gyula (a kanyargó Tisza) általánosságban, emelkedett álláspontból fejtegetve a tiszai bajok orvoslását, utána Törs Kálmán (a lassú Tisza) folydogált csendesen és Rohonczy Gedeon (a leapadt Tisza).
Közben hallottuk Domahidy Istvánt is, aki átcsapott a Szamosra, s a Szapáry Gyula gróf tegnapi kitűnő beszédjének azon pontjaival polemizált, amelyek abban nem voltak.
