I. FEJEZET KATÁNGHY MEGBUKOTT. SZERZŐ MEGÖSMERKEDIK EGY »GÓLYÁVAL«
I. FEJEZET
KATÁNGHY MEGBUKOTT. SZERZŐ MEGÖSMERKEDIK EGY »GÓLYÁVAL«
KATÁNGHY MEGBUKOTT. SZERZŐ MEGÖSMERKEDIK EGY »GÓLYÁVAL«
Ki találja el, mi a legnagyobb élvezete a képviselőnek újbóli megválasztása után?
A mandátum átvétele.
Dehogy. A mandátum átvétele inkább kellemetlen, mert beszédet kell tartani.
Akkor tehát az első óra az átvétel után.
Dehogy. Az első órában jönnek a számlák és jönnek, jönnek számos utána következő órákon át.
Már látom, magamnak kell elmondanom, mi a legnagyobb élvezet. Az, mikor felülsz a vasútra hazamenet és a kezedbe akad valamelyik állomáson az első újság, mely a többi pajtásaidról ad hírt: ki lett meg, ki bukott el. Mohón rohansz végig a táviratokon. Bizonytalan formákban és eredményekkel hömpölyögnek benned az érzések, melyeket a benyomások keltettek. Egy jóleső tudat bizsereg egész valódban és mitigálja a sötét színeket. Kellemetlenül érint, hogy X megbukott, de nem búslakodol sokáig, mert te meglettél. Esetleg még jobban bosszant, hogy Y nem bukott meg, de elméd folyton visszaszökdel arra, hogy üsse a kő, hisz te is megvagy. Nem fájhat semmi, hogy legott be ne gyógyítsa, ha megtapogatod a zsebedet, ahol a mandátum ropog, ha pedig a bőröndben van, sokszor és szeretettel pillantasz a bőröndre; viszont semminek se örülhetsz még ma önállóan, hogy ne a saját mandátumod után akasztanád újabban keletkezett örömedet, ahogy a csónakot szokás a hajó után kötni.
Amint olvasod a táviratokat, melyekben összes barátaid és ellenfeleid ott kavarognak, úgy tűnik föl, mintha a csatatéren volnál a halottakat agnoszkálni, vagy pedig hogy a Jozafát völgyében lesed (már persze a Gábriel trombitálása után), hogy kik támadtak föl. Nagy élvezet az, sokszor próbáltam, és még ezután sokszor szeretném megpróbálni.
Hazafelé a legutóbb is folyton molesztáltam a kalauzt:
– Hol lehet kapni lapokat?
– Talán Kolozsvárott.
– Mikor érünk oda?
– Éjfél felé.
– Az későn van. Előbb nem lehet? Például Segesvárott?
– Esetleg Tövisen.
– Legyen gondja rá, kalauz. Jó borravalót adok, ha egy mai lapot tud keríteni.
A kalauz és a borravaló ikertestvérek, együtt a kettő csodákra képes. (Külön ellenben, kivált a kalauz, semmire se képes.) Hol vette, hol nem vette, egyszer csak betoppant egy »Pesti Hirlap«-pal. Amint átfutom, mindjárt az elején szemembe ötlik egy sürgöny Borontóról: föladatott 10 óra 25 perc. “Itt ma Kapuczán Gergely sz. p. egyhangúlag megválasztatott.”
Összerezzentem. Borontó! Hiszen az a Katánghy Menyhért volt kerülete! (Reménylem, önök is ismerik Katánghyt, a naplóbíráló bizottság híres tagját.)
Ej, ej, mi történhetett Borontóval, vagyis mi történhetett Katánghyval? Majdnem hihetetlen, hogy a derék hazafi kibukott volna! Mit szól ehhez Klárika? És mit szólnak a miniszterek? És mi lesz ezentúl a ház naplójával? Hát már ebben az országban semmi se szent?
S ki legyen vajon az a Kapuczán Gergely, az új borontói képviselő?
Olyan hangosan gondolkoztam, hogy az étkezőkocsiban, melynek egy kis asztalkájánál iszogattam az erdélyi »Leánykát«, megszólalt a vis-ŕ-vis-m, egy erősen barna, himlőhelyes emberke:
– Csodálatos időnk van – mondá, izzadt, vörös nyakát törölgetve egy keszkenővel.
– Igazi nyár – feleltem szórakozottan.
– Azt mondják az asztronómusok, hogy a földünket valami csillagzat odább taszította, hogy azért van ez a furcsa idő.
– Hm.
– De én azt mondtam, mikor azok a nagy hidegek voltak júniusban, hogy nem kell búsulni, se a telet, se a nyarat nem eszi meg a kutya. Kijön az.
Rám pislogott a félszemével, hogy hajlandó vagyok-e valami beszélgetésbe ereszkedni? De én állhatatosan olvastam a lapot, s meglehetősen közömbösek voltak rám az ő meteorológiai megfigyelései.
– Úgy veszem észre – folytatá, kitűzött célját nem hagyva el –, hogy uraságodat a választások érdeklik. Hát mi is fölküldtük most ezt a Kapuczánt…
– A Kapuczánt? Ön talán borontói?
– Éppeg.
Most vettem csak észre némi örmény akcentust a beszédjén.
– Úgy? És miféle ez a Kapuczán?
– Hát az bizony, instálom, afféle örmény… kit is mondjak, tessék például engem megnézni.
Tényleg figyelmesebben néztem meg. A kicsiny úr lehetett vagy harmincöt éves, élénk, eszes szemei voltak. Öltözékén a vidéki gavallér feltűnési vágya domborodott ki. Mindene új volt és túlságosan szép. A fehér atlasz nyakkendőben egy gyémánttal kirakott patkó szórta fényét.
– És mi volt azelőtt? – kérdém.
– Azelőtt is örmény volt, instálom.
– Nem azt kérdeztem, hanem hogy miféle: ügyvéd, orvos vagy kereskedő?
– Igen becsületes, rendkívül becsületes úri ember – mondá az utas szinte meghatottsággal. – Ügyvéd és okos ember… nagyon okos ember. – És a szemöldjei fölszaladtak egész az üstökéig.
– Azt hallottam, hogy az örménynek, akármennyire viszi is, mindig kilátszik a sing a zsebéből.
Nevetett jóízűen erre a megjegyzésemre.
– Meglehet. Az ördögbe, meglehet. Nem rossz, becsületemre mondom, nem rossz! De a Kapuczán derék ember és előreláthatólag szép karriert fog csinálni.
– És hogy bukott meg Katánghy?
Élénken emelte föl a fejét.
– Jaj, fura egy história – mondá vigyorogva –, baland, de nagyon baland.
Elbeszélte, hogy vagy három héttel a választás előtt Katánghyné állított be Barantóra (mert nagyon sok »a« betűt tartanak raktáron az örmények) a férje nélkül. (De milyen kedves fehércseléd, instálom.) Itt aztán sorba látogatta a befolyásos családokat és rimánkodott nekik, hogy ne válasszák meg a férjét.
– És persze megtették neki.
– Ingyen, szívességből – kiáltá a himlőhelyes emberke dicsekedő hangon. (Valószínűleg azt akarta demonstrálni, hogy Borontó még nem korrumpált kerület.)
– Megfoghatatlan. Nem értem, mi volt a Klára asszony lélektani indoka?
A különös utas elbeszélte, hogy a szálláskeresés komédiája keserítette el Klárikát. Elpanaszolta a borontói asszonyoknak, hogy a képviselői élet lumppá tette a férjét, elfordította a családjától, s hazudozó leveleivel országszerte nevetségessé tette nejét. »Adják vissza – mondá – férjemet és gyermekeimnek atyját!« Az asszonyok pártjára álltak Katánghynénak. Mert a tyúk a tyúkkal tart, és amit a tyúkok akarnak, azt a kakasok kikaparják. Mikor egy hét múlva bejött Katánghy a zászlókkal, már akkor vége volt. Kereken megmondták neki, hogy itt nincsen több keresnivalója.
– Szegény Menyus – sóhajtottam föl –, kár érte!
– Talán rokona vagy barátja volt önnek? – kérdé az idegen figyelmesen.
– Egyszerűen képviselőtársam volt – feleltem kitérőleg.
– Ohó hó! – ugrott föl az én himlőhelyes emberkém, fölvillanyozva, és a kis csontos tenyerét vígan odacsapta az enyimhez. – Hát mért nem szólsz, barátja az erénynek? Huh, kutyamája, mért nem szólasz? Az ember már alig várja, hogy egy magához hasonló lényt találjon. S ehol ni, itt van egy törvényhozó és föl nem ismeri a másik törvényhozót. Különösek a sors útjai, barátom. Hogy hívnak, édes cimborácskám?
Mondhatom meg voltam lepetve ettől a különös örömtől – de végre is az új képviselők, a »gólyák« miért ne éreznék magukat a mézes órákban, míg a rideg való le nem töri a szarvukat, ilyen boldogoknak. Miért ne legyenek az örömeik kitörők – hiszen elég jól megfizették.
Megmondtam neki a nevemet.
– Kutyamája! – rikkantott föl. – Igen, igen, olvastam már felőled valamit. De hogy mit, ha agyonütnének se tudom.
– Hát te ki vagy? – kérdém csöndesen mosolyogva.
Egy percre megütődött, mintha restellne valamit. Aztán egyszerre borzasztó hahótára fakadt.
– Hát a Kapuczán, hehehe… Igen, a Kapuczán, hihihi. Hát nem találtad ki a diskurzusomból, hehehe. Kapitális tréfa volt, ugye, he?
Ezzel megnyomta a csengettyűt, mire berohant egy dohányszín libériás rabszolga.
– Pezsgőt, te mamlasz!… Ah, ez isteni egy találkozás! Meg lehetne örökíteni egy képen. A múltkor láttam egy ilyen találkozást lefestve valahol. Mi is volt csak? Igen, igen, franciát, amice.
Egész Kolozsvárig új képviselőtársammal beszélgettünk, sehogy se akart elbocsátani, hogy lefekhessem; könyörgött, fenyegetőzött, hogy ne menjek, s eközben agyonnyomorított mindama zöld észrevételekkel és kérdésekkel, melyekkel a gólyák (a mostani gólyák) terhesek. Hogy melyik dietenklasszisba tartozik a képviselő? (Fordulj meg a sírodban, öreg Deák!) Hogy szeretne mindjárt az idén belemenni a delegációba, mivelhogy erre van a legtöbb hivatottsága. »Tudom, szokták mondani, többnyire szerény hangon, hogy itt tudnék valamit csinálni, mert érzem, hogy mozog bennem valami.« (Úgy tapasztaltam, hogy egy-egy giliszta szokott ilyenkor az én tisztelt képviselőtársaimban mozogni, de a legtöbben giliszta sincs.)
Kapuczán kérdezte, hogy tényleg per tu lehet-e szólítani a minisztereket.
– Igen.
– Azt gondoltam – mondja Kapuczán –, hogy csak akkor, ha más nem hallja.
– Gergely, Gergely, ha senki se hallja, akkor a miniszternéket is per tu szólíthatod, nemcsak a minisztereket.
– Ah, szép ez az alkotmány! – lelkendezett Kapuczán, csillogó szemekkel fölhajtva egy pohár habzó pezsgőt.
A kíváncsiság és az életvágy, csak úgy csepeg ki belőle, a száján, a könyökén, a fülein. Csodálatos varázsa van ennek a bolondos képviselőségnek. Az annálék fönntartják emlékezetül Bodulát, aki nem aludt a múlt országgyűlés végén, hogy tovább lehessen képviselő, hogy éjjel is érezze még a képviselőség fényét, melegét; Kapuczán szintén nem mert lefeküdni – mert az ébrenléthez fogható értékű álom nincs a Morpheus raktárában. Mit adhat neki az alvás? Pihenést. De Kapuczánnak nem pihenés kell. Előbb a mandátumával akar betelni.
Minden apróság érdekli, mindent tudni akar. Hol szoktatok, ti képviselők, vacsorálni? És mit szoktatok, ti képviselők, esténkint csinálni? És hánykor szoktatok, ti képviselők lefeküdni? Ugye a konferenciákon csak képviselő lehet jelen? A trónbeszédkor bemutatják a képviselőket is a királynak? Minden este fönn vannak a miniszterek a klubban? És mit csinálnak? Mikor szoktak lenni az udvari ebédek? Persze betűrendben hívják a képviselőket. A konferenciákon szabad-e mindenkinek felszólalni? (Szabadna, de nem illik.) De hát az odiózus ügyeknél lehet-e frontot csinálni a kormánynak? (Illenék, de nem szabad.) És ugyan mondd meg, édes barátom, kinek kell szólani, hogy az ember melyik szakmához ért, nehogy valami ostoba ötödrendű bizottságba tegyék. Hát ezekkel a kormánybiztosságokkal hogy vagytok? Ki és miképp kapja azokat?
– Attól függ, van-e Borontón valami rakoncátlan folyó?
– Ah, istenem, erre nem is gondoltam. Fájdalom, nincs, nincs. De van egy vulkanikus hírben álló hegy. Mit gondolsz nem lehetne ebből valamit csinálni?
– Talán idővel, ha jobban kifejlődik…
– Mi? A láva?
– Nem. A kormánybiztosi intézmény.
Ennyi és ilyféle mamlasz kérdéseket zúdított az én új barátom a nyakamba, végre is kényelmesebbnek találtam, ha én kérdezősködöm.
– Hát te most hová utazol?
– Budapestre – felelte Kapuczán Gergely.
– Talán szállást fogadni, hogy úgy ne járj, mint elődöd? Nős vagy?
– Sajnos.
– Mért sajnálod?
– Mert most már jobban megnősülhetnék, mint képviselő, a mandátum égisze alatt.
– Gergely, Gergely, a sing kilátszik a zsebedből. Hát szállást fogadsz?
– Azt is, de leginkább azért megyek föl, hogy jó helyet foglaljak magamnak.
– Miféle helyet?
– Ej, hát ülőhelyet a házban. A mai világban csak az élelmes ember boldogul. Hidd meg azt, barátocskám. Valami nagyon-nagyon jó helyet szeretnék, s félek, hogy megelőznek. Te hol ülsz a házban, ha szabad kérdeznem?
– Az enyém mindjárt az első hely… az első számú.
– Az első számú? – dadogta és a szemkarikái nagyra nyíltak. Éreztem, hogy bizonyos pietással vegyült megdöbbenéssel néz rám. Bizalmasan hajolt hozzám, mint aki a lelkét készül egy baráti szívbe kiönteni. – Tudod, valami olyat szeretnék, hogy egy excellenciás úr mellett volna, ha lehet: kettő mellett a két oldalról.
Elnevettem magam befelé.
– És egy miniszter elöl, nemde, hogy hallja a lojális dohogásaidat? Gergely, te stréber vagy!
Kedélyesen a kezemre csapott.
– Eredj, kérlek. Utálom a strébereket. De ami okosság, az okosság. Ha jó társaságban van az ember, sok jót elsajátít. Azért szeretném a jóravaló szomszédokat. Ne nevess, instállak. Igazán rám fér. Mert én szerény vagyok; beösmerem, hogy van egy kis tapintatom, de világom még nincs… Bárányka vagyok… Becsületemre, bárányka vagyok. (Fölhajtotta a pezsgőmaradékot egyhuzamra.) Itt dagadjak meg, ha nem vagyok bárányka.
