III. FEJEZET KÖRTVÉLYES MÚLTJÁRÓL ÉS JELENÉRŐL
III. FEJEZET
KÖRTVÉLYES MÚLTJÁRÓL ÉS JELENÉRŐL
KÖRTVÉLYES MÚLTJÁRÓL ÉS JELENÉRŐL
Körtvélyes városka a Kemese vize balpartján fekszik, igénytelen kis város apró házakkal, csak a piacon van nehány egyemeletes ház. Lakosainak száma talán háromezer, szóval igen kis város és nem érdemli meg, hogy külön képviselőt küldjön az országgyűlésre, mert a szavazók száma háromszáznál többre nem terjed.
De hát hiába, királyi város, megilleti a jog. Az ősapák a jobbik eszükhöz kaptak, csináltattak maguknak Bécsben ezelőtt másfélszáz évvel valami zug-vésnöknél egy pecsétet, melynek mesterségesen elkopottra készített latin föliratából kitűnt, hogy Körtvélyes valamikor Mátyás idején kir. város volt; ezt a pecsétet a ravasz szenátorok (nagy titoktartást esküdvén előbb) bedobták a Kemesébe egy bizonyos megjegyzett helyre, hogy amikor akarják, kihalászhassák a kavicsok közül.
Úgy is lett. Ott hagyták egy darabig, vagy két évig, öregedni a víz alatt, és egy szép napon kihalászták, nagy zajt csapván az eseményből. Dobszóval, tarackdörgések közt hirdették ki a városban, hogy az isteni gondviselés miképp vetette ki a víz fenekéről napfényre a nemes város igazi jussát. Legott küldöttség indult Bécsbe, III. Károlyhoz, vivén a pecsétet bársony vánkoson az audienciára, előadva ékes orációval őfelségének a sigillum kihalászását, s könyörögvén, hogy dicső elődeit ne méltóztassék cserben hagyni.
III. Károly, »a jámbor arcú«, végighallgatta rettentő unatkozással a dikciót (Gálfy János uram szónokolt, a mostani városi pénztárnoknak a dédapja), aztán kezébe vette a pecsétet, megnézegeté propter formam, és így szólt:
– Ha egy köpenyegből idők jártával ujjas lett, dilectissimi, nehéz belőle újra köpenyeget csinálni, hanem azért rajta leszünk.
És bár határozottan nem ígérte meg, egy félév alatt királyi város lett Körtvélyesből: az elöljáróság praktikája a pecséttel beütött, s ennek köszönhető, hogy a kis Körtvélyes ma külön képviselőt választ az országgyűlésre.
Képviselőivel emberemlékezet óta szerencsétlen volt a nemes város; de a várossal se voltak szerencsések a képviselői. Sohase választottak meg kétszer egy embert.
Az utolsó hároméves országgyűlésen egy helyi ember képviselte a várost, de azt elejtették, mert, amint mondották, »mindig itthon lebzsel, ahelyett, hogy az orrát az országgyűlésen tartaná«. Az első ötéves országgyűlésre tehát egy egészen idegen, ahogy mondani szokták: »importált« emberrel próbáltak szerencsét (a központi végrehajtó bizottságnak egy kreatúrájával), de ez ellen meg az volt a panasz, hogy »örökké az országgyűlésen könyököl és kártyázik a klubban, ahelyett, hogy néha-néha beszagolna Körtvélyesre is«.
A vége az lett, hogy őt is elejtették és a következő országgyűlésre rábízták az egyén kiszemelését a körtvélyesi asszonyokra. Hadd lássák, milyen az ő ízlésük. Der Mensch probiert. Hátha az asszonyok jobban eltalálnák.
El is dőlt a polgármesterné egyik uzsonnáján, hogy Szilánszky grófot kell megválasztani. Szilánszky gróf csinos, elegáns szőke ember, és a megyében nagy birtokai vannak. Meg is választották Szilánszky grófot, és ő valóban mesterileg kikerülte az elődei hibáját, se az országgyűlésen nem lebzselt, se Körtvélyesen, hanem Bécsben baccarázott a jockey-klubban, és az opera balerináival bomlott. Színét se látták öt évig se Körtvélyesen, se Budapesten.
Ilyen szituációban találta Körtvélyest az országgyűlés föloszlatásának híre. Persze megint jelölt után kellett nézni. Sok mindenféle név fölmerült, egyik ezt, másik azt hangoztatta. Legtöbben nem elégedtek meg az ösmert emberek közt való turkálással, hanem arra ösztökélték a primipilusokat, vegyék rá a főispánt, hadd írjon föl a kormányhoz jelöltért: onnan küldjenek valami jeles férfiút, országos nevű egyéniséget. Általában a vidéki kisvárosoknak jellemző vonása, hogy az egymás emelkedését irigylik, inkáb hagynak felnőni a hátukon idegent. Az elmegy, a csillogását nem látják, a nimbusza nem szúrja a szemüket. Mikor az utolsó hároméves országgyűlésen Hártyai Mihály helybeli ügyvéd képviselte a várost (az, akiről említettem, hogy mindig Körtvélyesen lebzselt), Szabó Benedek uram, a legtekintélyesebb városi szenátor, a ciklus vége felé egy nap így kiáltott föl népes társaságban:
– Az ördög vigye el ezt a Hártyait; hiszen jó ember, derék ember, de hát végre is mi emeltük föl, és gubó legyek, de én meguntam nagyságolni; alig várom már, hogy újra azt mondhassam neki szemtől szembe: »Te, Misi!« És még azt hozzá: »Látod, mármost semmi se vagy, te, Misi.«
Az egész társaság hangulatán látszott, hogy teljesen magukévá teszik a Szabó Benedek bácsi óhajtását.
Pedig különben igen jámbor város volt Körtvélyes: tiszteletreméltó, de ósdi nézetekkel. Afféle se hús, se hal polgárság, mely mindig a nemes és magasztos felé szónokol és áldomásozik, de mindig a legutolsó argumentumnak ad igazat; lehet vinni a nemes és magasztos felé, de le hagyja magát húzni a sárba is. S ilyenkor magára disputálja, hogy magaslatra igyekszik. Hájfejű csizmadiák, fazekasok s a Kemese-parton tömérdek vargák képezik a zömöt, akikre megfordítva kell húzni a csizmát, hogy a sarka kerüljön előre és az orra hátra, mert csak akkor vehetők rá az előremenetelre, ha konfundálódnak az irány felől. Okos ember a Brenner zsidó, a »Kometa« életbiztosító társaság ottani ügynöke, aki így magyarázta meg nekik a biztosítást:
– A »Kometa« ennyi meg ennyi forintért biztosítja a kegyelmetek életét, azaz jót áll azért, hogy nem halnak meg… Ha pedig mégis meg találna valamelyik halni, akkor annyi meg annyi ezer forint »strófot« fizet a »Kometa«.
Tetszetős formában beveszi a mérget is a mi félművelt osztályunk, de a maga meztelen valóságában nem kell neki a »saját java« sem.
De ez nem tesz semmit. Körtvélyes azért szentül meg van győződve, hogy ő halad. Van takarékpénztára, mely kézi zálogra is kölcsönöz (de hajh, ezüst kupakú tajtékpipákra már nem ad pénzt, mint a régi jó világban Uhlárik igazgató idejében), van tűzoltósága; látni kellene egyszer a tűzoltóparancsnoknak, Palina Ferinek az aranyos egyenruháját, a melléről lelógó színűzüst trombitával; igazán gyönyörű. Az ember szinte gyanakszik, az egész intézmény talán csak azért van, hogy a hiú Palina (patikárius) fölvehesse vasárnaponkint a csillogó sisakot és az aranyzsinóros kabátot. Van továbbá kitűnő dalárdája (az angyalok se énekelnek szebben, mint a körtvélyesi cserző vargák). Gyalázat, hogy bár mindenüvé eljárnak az országba a dalárversenyekre, még eddig nem nyertek semmit – mert mindig mindenütt közbejött valami: egyszer az irigység, másszor a ravasz intrika, harmadszor az aljas bosszú. Oh, méltányosság és igazságérzet, jöjjön el a te országod!…
Tessék elhinni, Körtvélyes semmivel sem áll hátrább szellemileg, mint más vidéki városok. A kaszinóba tizennégy napilap jár, ezek közt egy német és egy tót, amelyek először ott olvastatnak, azután másnap albérlet útján az egyes módosabb családokhoz kerülnek. Sőt egyszer már ott állt a város, hogy saját lapja indult, a »Körtvélyesi Trombita«, de a szerkesztőt, Ruffinyi Elemért, ötödnapra letartóztatták lopásért, s az orgánum rövidesen befejezte pályafutását, mielőtt kibonthatta volna a szárnyait. Egy más alkalomkor is indult meg újság Körtvélyesen, de az is szerencsétlenül járt. A rossz csont, a szerkesztő Kapor Zoltán, mindjárt az első újévi számban nagy tapintatlanságot követvén el, azt a címet adta a helybeli születési statisztika örvendetes emelkedését jelentő hírnek: »A Rodich-ezred Körtvélyesen«, s ezért (hihetőleg az asszonyok ösztökélésére) legott kikergették szegény Kaport a városkából. Egyszóval, a kultúra tiszteletreméltó hódításokat tett itt is az alkotmányosság kezdete óta, s ha valaki a női vizitszobákba bepillant, mindenütt könyveket láthat a zongorán. Körtvélyes hölgyvilága pártolja az irodalmat, s akárhány szép szemet lehet látni még ma is megnedvesedni a »Karthausi« szenvedésein.
Politikailag Körtvélyes (mert végre is qua kerületet véve, legelsősorban erről van szó) olyan, mint városkáink nagy része. A lakosság kivétel nélkül ellenzéki, szidják a kormányt, a mamelukokat, a kiegyezést, a nagy adókat, elégedetlenek mindennel, de mikor a választási idő közeleg, a főispán úr őméltósága és a polgármester úr szépen lecsendesíti a hullámokat, és rendesen egyhangúlag választanak meg egy mamelukot, hogy azt a választás után megint szidhassák, mint a bokrot, amikoron a polgármester is csatlakozik hozzájuk, sőt a suba alatt a főispán is jóváhagyólag bólingat. Ez így volt mindig és így lesz mindig. Tehát a legutolsó választásnál sem volt kétes a szabadelvű párt győzelme, csak a jelölt volt bizonytalan. A gróf nem reflektált többé a mandátumra; ki tudja, hol van? Felülről a kormány nem delegált senkit. Végre is a polgármester, nagyságos Röszkey Pál kir. tanácsos úr, akit a méltóságos asszony, a főispánné, »körtvélyesi Machiavelli«-nek nevezett el, oldotta meg a kérdést, miután éppen a föloszlatást megelőző hetekben kérő állított be úri házához, ami nem kis örömet okozott, mert volt ott elég kérni való: négy hajadon leányzó.
