A MENEKÜLÉS
A MENEKÜLÉS
A ferbli csak folyt, egyre folyt, nagy összeütközések voltak, négy király négy alsó ellen (irtóztató csata), megtüzesedtek a kedélyek. A fejedelmi utód összegöngyölgetett egy forintos bankót, máslit kötött belőle – ezt hívják a székelyek »csikónak«. A csikó állhatatlan jószág, egy gazdánál meg nem marad, aki megnyeri, a zsinórból a regula szerint kénytelen vizibe tenni, s vándorol tovább-tovább, nagy lendület és forgalmat csinálva.
Katánghy szórakozottan játszott, nem érdekelte a pénz (elég szerencséje volt most nagyobb dologban), azonfelül zúgott a feje, kápráztak a szemei az álmatlanságtól. De a szerencse szeszélyes istenség, nem merjük istenasszonynak mondani (mert ha valamelyes asszonyi volna benne, nem szegődik a legkimerültebb emberhez). Valóságosan belecsimpeszkedett Katánghyba, egyre nyert, bolondul nyert. Kézzel-lábbal igyekezett visszaveszteni, amit nyert (mert a jelöltnek, úgy mondják, jobb, ha veszt), hasztalan, a könnyelműen eldobott piculák minduntalan visszakerültek a zsinórból, egy falka idegen hatost hajtva maguk előtt.
Vagy ötven-hatvan forint nyeresége volt tizenegy óra táján, midőn kip-kop, megcsörrent az ablak.
Szó nélkül fölkelt. A háta mögött egy szeplős képű úr ült, mint gibic, annak nyomta kezébe a kártyáját.
– Vedd át, kérlek, egy kicsit, míg kimegyek. A vizit már beadtam.
A ragyás emberen nagyon látszott a megtiszteltetés, ami érte, leült, szétnézett diadalmasan, hogy látják-e, ki helyett játszik ő most – majd a távozó Katánghy után kiáltott:
– Kóstáltatnak! Adjam?
– Amint neked tetszik.
Ezzel kiment, semmi gyanút sem keltve, mintha csak egy pillanatra távoznék, a küszöbön még egy pillantást vetett az érdemes helynökre, akit nem ösmert és akit talán sohasem fog látni.
A pitvarban a kis Zsuzsi ült egy ládán, sárga agyagtálban tejhabot verve (mert persze a vacsora csak azután lesz).
– No, Zsuzsika, az Isten áldjon meg!
Egy forintot próbált a markába csúsztatni.
Leeresztette a tálat a ládára, hátra tette a kezét.
– Nem fogadok el pénzt.
– Hát mit adjak?
Zavartan sütötte le a szemeit.
– Semmit. Oh, semmit. De ha mégis eszébe jutnék, küldjön inkább… inkább…
– No, ugyan mit küldjek? Talán szeretőt?
– Kell is nekem.
Kétszer is megakadt, míg kinyögte.
– Küldjön Brassóból, a fuvarostól, egy stangli szagos szappant.
– Igazad van, kis Zsuzska. Előbb a szappan. Ez a sorrend. A szagos szappanhoz majd megjön a szerető.
Durcás arcot vágott s a tejhabos kanállal megfenyegette.
– Ugyan menjen már, mert mindjárt megfreccsentem.
Ment is már, de ugyancsak lassan mehetett, szuroksötétség volt künn, alig bírt kibotorkászni az udvarból. Egy csillag se ragyogott fent az égen, s a kis házikók ablakából nem fénylett már gyertyavilág. Egész Borontó aludott, a föld is mintegy pihenni látszott fehér takarója alatt, a zúzmarás fák az altató dalt zizegték fölötte.
Csak a hó fehérlett a nagy feketeségben, meg a templom fala. Menyus éles szeme nagynehezen vette ott észre eleven lények mozgását. A lovak lehelete folyvást szürkébbé tette egy darabkán a sötétséget. A szekeret inkább csak sejteni lehetett, mint látni.
Közelebb érve a toronyhoz, szoknyasuhogást hallott. Ahá! Ez bizonyosan Borbála, a szemvesztő piros ajkakkal, a villogó szemekkel. Bolondos éjszaka, hogy még ezek a szemek se bírnak átragyogni a feketeségen!
Csak a ruhasuhogás jelezte, hogy ő is ott vár Menyusra a kocsi mellett, bizonyosan a levelekkel. S a szoknyasuhogás az éjben varázslatos, ingerlő, valóságosan ellenállhatlan.
– Hol a fuvaros?
– Itt vagyok, instálom – felelt egy tompa férfihang.
– Mehetünk?
– Mehetünk.
– Látja-e majd az utat?
– Ahogy az út lát engem, instálom, úgy én is látom őtet, instálom.
– Hát a bunda itt van-e?
– Itt van, instálom.
Ezalatt közel jött a női alak és Menyus kezébe csúsztatta a leveleket.
Egy pillanatig érezte keze érintését, s vére felforrt. A saját fantáziája megrészegítette, kiegészítvén, teljessé tevén Borbála szépségét, rárakott az éj átláthatatlanságán keresztül annyi varázst, amennyinek nem lehet ellentállni. Egy démoni vágy kényszeríté hirtelen átkapni a derekát s ajkaihoz szorítani ajkát.
– Oh, jaj – sikoltott fel. – Ne bolondozzon, mert összetöri a pápaszememet.
Katánghy kezei fagyosan estek le ettől a hangtól és ettől a szótól.
– Miféle pápaszemet?
– Ami a szememen van.
Idegenszerű, csúf, sziszegő hang volt hang volt ez, melyet Menyus még sohasem hallott.
– Hát ki maga? – kérdé bosszúsan.
– Én a Varga Mihályné anyja vagyok. Borcsa nem ért rá a levelekkel eljönni, tőlem küldte. Elmehetek, instálom?
– Akár meg se álljon kend a Gellérthegyig!
Káromkodott, toporzékolt mérgében, de nem volt igaza. A kártyabeli szerencséjének okvetlenül kellett valami szomorú következésének lenni a szerelemben.
*
Így végződött a borontói kaland. Mit mondjak még?
Három óva múlva beérkezett hősünk Brassóba.
Három hónap múlva egyhangúlag megválasztott Borontó országgyűlési képviselőjének.
Eddig terjednek kutatásaim. Ez életének az a része, amit a politikai körökben nem ösmertek; most az a része következik, melyet a nagy közönség nem ösmer, – amiről azonban köztünk eleget súgnak-búgnak, szóval, ami kulisszatitok.
Hogyan tett nagy vagyonra szert? Ne gondolják, hogy a ragyás gibic nyerte, akit otthagyott Borontón tovább játszani maga helyett, s akit – mint a folyosón szokta elmondani – még most is úgy képzel, hogy ott ferblizik örökkön-örökké, míg egy szép napon, talán húsz vagy harminc év múlva, előtoppan megöregedve, megőszülve és így szól:
– Meguntam már az urat várni, instálom, hát fogja a pénzét, ehol van ni, éppen egy millió forint.
Ej, nem. Egészen más úton lett ő gazdaggá, nagybirtokossá, s a többi választásai szinte egy-egy regény.
Egy vicinális vasút juttatta vagyonhoz s egy új, még körmönfontabb csíny újra mandátumhoz – de ezt majd újabb munkáinak bevezetésében fogom esetleg elmesélni.
