HETEDIK FEJEZET LAKODALOM A »GRIFF«-BEN
HETEDIK FEJEZET
LAKODALOM A »GRIFF«-BEN
LAKODALOM A »GRIFF«-BEN
Az a kis gőg, hogy a Fáy a bakra ültette a »megenni való« öregurat, nagy feltűnést keltett a háziaknál, mert jó kenyeresuraság hírében állotT, kinek házánál, ha nem volt vendég, mindig együtt ebédelt a családdal egy-egy meghittebb cselédje.
Nem volt ez ritkaság a középbirtokosoknál, többnyire valamely öreg nőszemélyt ért a kitüntetés, a gazda vagy a háziasszony, vagy a gyerekek egykori dadáját, szóval aki egyszer valamely helyes oknál fogva került az asztalhoz, és azután a szokás erejével (amit a magyarok minden időben tiszteltek) örökké ott ragadt, s azonfelül, hogy szimbolizálta a jó viszonyt az uraság és a cselédek közt, egyszersmind hasznos volt a háznál, mint olyan perszóna, aki egyaránt forogván az urak és a cselédek közt, itt is, itt is ösmeri a dörgést, s jó ésszel, ügyes kézzel oszlatja a felhőket, enyhíti az elszigeteltség ridegségét.
Röpült a négy ló, bár csak úgy csicsorgott, frecsegett a sár a sok eső után. Az útcsinálást nem jól értették, »sarat rakának a sár fölé a régi magyarok«, száraz időben por volt, nedves időben hasig érő lucsok. De hát a legjobb út is hosszú lett volna most Fáynak, akinek színes fantáziája lázasan dolgozott az úton, s örök szorongásban tartotta szívét. Hiszen az is puha volt, mint a sár, de aranysár, minden érintés belenyomódott. Elgondolta, mi minden történhetett Jánossal, ez érhette, az érhette. Látta holttestét a Tisza fenekén feküdni. Harcsák, kecsegék, úszkáltak fölötte fürgén. Azok tudnák megmondani, hogy hol van, de nem Krok. Majd egy másik képet bontott ki izzó agya: látta, amint leteríti orgyilkosok golyója – amint összerogy, azok hozzáugranak, lehúzzák a ruháit, hogy még azokból is pénzelhessenek… Eh, a legrosszabb bizonyosság is jobb ennél!
– Hej Péter, Péter, messze-van e még az a Kapos?
– Éppen a szélső házaknál vagyunk már.
Sötét volt. Az égen felhő, a földön is felhő: köd, két lépésre nem lehetett látni. Pedig kár, érdemes volna máskülönben leírni a városkát. Mert akkor még nem voltak a városok uniformisban, sem klasszisokba osztva. Most már háromszáz egyforma Kapos van, vagy száz Losonc, vagy húsz Kassa, és van a végén a városok anyja: Budapest. Csakhogy ez nem olyan anya, aki szoptatja a gyerekeit, ellenkezőleg őt szoptatják a gyerekek, s maradnak mellette örökké satnyák, kicsinyek, vérszegények.
Azelőtt nem voltak ezek a sablonok. Minden város különbözött a másiktól. Csupa gyönyörűség volt ide-oda utazni. Aki sok várost ismert, ugyanaz az érzése volt, mintha sok atyafia volna szétszórva a világban, s az mind igen kellemes lenne valamely oldaláról. Újhelyen jó bort kap az ember, Tiszaújlakon fölséges bajuszpedrőt, Körmöcön olyan csipkét, mint a hab, Miskolcon foszlós cipót, Rimaszombaton csutorát vehet, Gácson olyan posztót, mint a bőr, Léván olyan bőrt, mint a posztó, Esztergomban nyerget, Szabadkán katrincát, Selmecen pipát, Győrben bicskát, Libetbányán borovicskát.
Most ezeket minden városban megkapja az ember a sarki boltosnál, nem kell értük eljárni messze, de az is igaz, hogy nem olyan jók, és nincs meg az az öröme bennük, mint mikor sok úti kaland közt ő maga gyűjtötte.
Ami Kapost illeti, ő a sziták és rosták városa volt. A kaposi szitáért csókot adott a szép asszony, ha messziről hozták neki ajándékba – ma már csak 80 krajcárt adnak érte. Hát nem volt az egészen rossz világ!…
– Tudod-e a »Griff«-et, Péter?
– Tudom, tekintetes uram.
Kövezett utcákra fordult be a kocsi, a sárban még csak meg lehetett ereszteni a gyeplőt, de ezeken a kőberetvákon csak lassan döcöghettek. Egész örökkévalóságig tartott, míg végre leszállhattak a Griff boltozatos kapuja alatt, hol egy kölyökharang lógott a falon, melyet idegesen rázott meg Fáy úr. A kapu alját egy gyérfényű lámpa világította meg. A szegény »Griff« különben nem sokat mutatott. Hosszú, alacsony, keshedt épület volt, mely erőnek erejével a földbe kívánkozott. De csak a külseje látszott oly szomorúnak, belül pezsgett az élet: muzsikaszó, duhaj lárma, víg kurjongatások hallatszottak ki a nyitott ablakon.
A csengetésre megjelent egy nyalka vőfényalak, fekete posztó magyar nadrágban, mellényben, lobogós ingujjban, a bordazsinórzatú dolmány lazán, panyókán lógott a hátán, a pörge kalapján bolti rózsák, a nadrágellenzőn keresztül pedig egy mályvaszín falú, apró fehér virágos kendő volt húzva.
– Szoba? Mi? – kérdé, hetykén illegetve magát az urak előtt.
– Azt még nem tudjuk. A vendéglőssel akarunk előbb beszélni. Hol a vendéglős?
– Azzal nem lehet most beszélni.
– Hát maga kicsoda?
– Én csak a csapos vagyok.
– És miért nem lehet beszélni a vendéglőssel? – avatkozott közbe Krok apó. – Talán megnémult?
– Nagyon is haragos.
– Vagy talán megbolondult?
– Ohó! Éppen most kezd eszén lenni.
Krok apó szükségesnek ítélte az erélyesebb föllépést:
– Ne mókázz itt, hékás, nem látod, hogy nagy úrral van dolog. Veszed le mindjárt a kalapodat, ilyen-olyan teremtette?
A csapos engedelmesen kapta le a kalapját, jó fiú volt, megröstellte a pirongatást.
– Hiszen nem mókázom, csak ittam egy kicsit – védekezett ártatlan, édes mosolygással –, hiszen igazat beszélek, mert úgy áll a dolog, hogy őkelme éppen táncol most, mégpedig a Hadasiné asszonyommal, akiből olyan vendéglősné lehetne újborra, mint a pinty.
– Hát mi van most odabent?
– Lakzi van, kérem alássan. (Csodálkozott, hogy azt valaki nem tudja.) Az bizony, lakzi. A nemzetes úr férjhez adta a mostoha húgát, aki eddig a konyhát vitte, és most a Hadasiné asszonyom derekába van csimpeszkedve, minthogy az még jobban tud főzni, és amellett özvegyasszony, és amellett igen jó húsban van, és amellett maga se idegenkedik, megkövetem alássan, a férfiembertől, hát a dologból könnyen kerekedhetik egy másik lakzi, ámbátor a nemzetes úr túlságosan jó húsban van, ámbátor hirtelen kezű, ámbátor igen jószívű, ami azt jelenti, hogy igen préda, ami megint azt jelenti, hogy minden lefoszlik-oszlik, mint a Csáky szalmája, ami megint azt jelenti, hogy sok éhenkórász testvérei vannak, akik mindenét elharácsolják, mindazonáltal…
Amilyen nehéz volt szóra hozni, éppen olyan nehéz volt megállítani a vidám csapost.
– Ne locsogj már annyit, atyámfia, hanem eredj be, és mondd meg a gazdádnak, hogy csak egy percre jöjjön ki.
A csapos vállat volt.
– Nem jön ám az ki.
Krok apó a lábával toppantott. Szerencsére odajött most az udvarról a tarsolyos, kardos huszár is, aki eddig a kocsisnak a lovak körül segített, ezzel is lehet ijeszteni.
– Egy szót se többet. Ugyan vágassa le, kérem, tekintetes uram, a fejét ezzel a huszárral, ha még egyet nyikkan.
Erre aztán csakugyan ment a csapos, mint a nyíl, befelé, de nem maradt sokáig, visszajött diadalmas, ragyogó arccal.
– No, ugye tudtam, hogy nem jön ki? Azt mondta, ha maga a József palatinus hívatná se.
– Hát akkor mi megyünk be hozzá – jelenti ki Fáy határozottan.
– Ez már beszéd! – kiáltá a csapos örvendezve. – Ezen kellett volna kezdeni. Így már persze, hogy beszélni fognak a gazdával.
Ezzel maga vezette a jötteket az épület hátulsó részébe, ahol a vendéglős magánlakása volt.
A csacska Krok apó útközben is kérdezősködött:
– Kihez ment férjhez a vendéglős húga?
– Bizonyos Vidonka József nevű asztaloshoz, aki Lengyelországban nyit majd műhelyt, még ma éjfél után kocsira ül az új asszonnyal, és elköltöznek.
Fáy uram megtorpant, ez a név homlokba ütötte. Ez a Vidonka lesz az, aki az emelőgépet csinálta Dőrynek. Tehát kezdenek kibontakozni a szálak. Itt a bűnfészek. Jó helyen jár.
– Nem Újhelyen volt ez asztaloslegény? – kérdé tompán, alig hallhatóan.
– De igen – felelte a csapos –, régen ösmerem, szegény ördög volt idáig, de most egyszerre sok pénzre tett szert valahol, s elvette a Katuskáját, mivelhogy ez régen motoszkál már a fejében, mivelhogy ez az újhelyi gazdájának a lánya, mivelhogy az én gazdám anyja, özvegy Gribyné, egy újhelyi asztaloshoz, Odrejovicshoz, ment másodszor férjhez, és szülte ezt a Katuskát.
– Szépen vagyunk – dünnyögte Fáy egy keserű sóhajjal.
De már éppen be is értek a folyosón keresztül, a bútorok közt botorkálva (mert oda hordtak ki ágyat, asztalt, almáriomot, mindent a szobákból). Az ajtónál megállt az előkelő nemesúr, s úgy érezte, hogy a szoba forog vele a sok felhevült, kipirult asszonnyal, csizmaszárát veregető mesteremberrel együtt. A szoknyák ropogtak, suhogtak, szelet vertek, asszonyi testek illata belevegyült a kihűlt pipafüst nehéz, fojtó párájába, az izzadság szaga és a virágoké, melyekkel tele voltak tűzdelve a nők fejei és keblei, együtt gomolyogtak a faggyúgyertyák gőzével, s egész pokollá tették a helyet.
Akárcsak Belzebubnál volna lakzi. Egy-egy duhaj kiáltás hasítja meg élesen a rendes lármát. Ihajha, csuhajha! Valakinek a jókedve csordult ki. Majd vékony, szemérmes sikoltás vegyül közbe. Hm, valami kényes helyen csípte meg valaki a táncosnéját. No semmi az. A lábak tovább dübörögnek, dobognak a padozatlan földön, fölverve annak porát. Egyik-másik keszkenőjét lebegteti a füle mellett, és a port mások felé hajtja vele. Valaki krampampulit éget egy szögletasztalkán cseréptálon, egy kényes táncosnét, aki ott riszálódik, rezeg az asztalka mellett, meglök valaki, a pántlikája tüzet fog az égő szesztől, mire megint fölkap valaki egy kupa vizet, és végigönti vele, de úgy, hogy a tizedik asszony pillangós főkötője is csupa lucsok lesz. De hát ez semmi. Azért csak mégis jól mulatnak.
A vendégek közt őgyeleg a két házőrző kutya is, és nem lehet segíteni, mert az ajtót a nagy hőség miatt nyitva kell tartani. Kikergették őket, de visszajönnek. A kutya is szereti a lakzit. Annak dacára, hogy minduntalan vagy a lábukra vagy a farkukra hágnak. Az igaz, hogy ők se hagyják szó nélkül, vonítanak, a fogukat vicsorgatják, sőt az iménti a Bodri beleharapott a Lányiné asszonyom lábikrájába. (Hogy ki tudja válogatni az ilyen oktalan állat is, hogy mi a szép.)
A Lányiné lábát épp most borogatják a konyhában (a selyma Nagy Pista is nézi – hogy vakuljon meg). A szoba legközepén a vőlegény rakja, aprózza lélekszakadtig. A Katuska csinos, ejnye, de csinos. Hajlik a dereka, mint a kígyóé, még talán sziszeg is. A koszorú egyik vége leoldózott a fejéről, s messze eláll, mint egy szarv, de így is illik neki. Elszabadul a vőlegénytől, illegeti-billegeti magát előtte, majd nekiszilajodik, úgy megforog, mint egy karika, s ilyenkor a koszorú is forog a fején, s az elálló vége megkarmolja, megcsiklandozza a közellevőket. Forog, forog, majd megint tovasiklik, elfonódik a párok közé, bolyong, előbukkan, megint eltűnik, a vőlegénye pedig topogva kergeti, üldözi, hol eléri, már elfogja, hopp, megint elvesztette. No semmi, majd elfogja, ugrik előbb egyet, mint a kecske, megütögeti a combját, s ölelésre tárva a két karját, kergeti, kergeti, kurjantván:
| Jaszom pan, velki pan, |
| Tojo je moj tulipan. |
| (Úr vagyok, nagy úr vagyok, |
| Ez pedig az én tulipánom.) |
Megcsörgeti pénzét a zsebében, s aztán kihúz belőle egy-két tallért, megcsórikálja kezében, fölveti a levegőbe, meg elkapja, aztán odahagyítja a cigánynak:
– Ez se még nem az utolsó. Értsél, more!
A pénz átröpül a fejek fölött, némelyik alantabb a fejek között. Jó szerencse, hogy ki nem üti valakinek a szemét. Ámbár annyi szép szem van itt most egy rakáson, hogy szólni sem volna érdemes egy szemért.
Fáy István szédült e rossz levegőben, a zsivajban, ez emberforgatagban. A csapos már eltűnt mellőle, hát egy tisztes kékbeli urat szólított meg, aki éppen mellette állt, és csattogtatta pipáján az ezüst kupakot, melyre úgy látszik, sokat tartott.
– Melyik, kérem, a házigazda?
A kérdezett tisztes egyéniség a túlsó agyarára tolta át a pipaszárt, aztán a bal kezével átmutatott a táncosok hóna alatt:
– Amott ni, az a kövér sertés.
Csakugyan kövér volt a házigazda, lehetett testvérek között vagy kétmázsás. Hanem valami olyan jóságos, kedves, buta pofája volt, hogy Fáy föllélegzett:
– No, ez nem lehet egy gyilkos arca.
Gondtalan vidámság ömlött el lényén, s apró, szürke szemei az ártatlanság boldog fényében csillogtak, amint alánézett, kinek a derekát két kezével fogja, a pajkos szemű, habvállú Hadasiné asszonyomra. De iszen legény még a talpán Griby uram. Bírja még őkelme. Ha nem is táncol lippenősen, mint a városi írnok amott jobbról, azért megadja ő is a módját, még ugrik is egyet-egyet a rettentő testével, hipp-hopp, hipp-hopp, táncosnőjét megforgatja, általfogja, magához szorítja, emelgeti, mártogatja…
De most egyszerre int egy kéz, a cigányok vonója megcsuklik, mindenki elereszti a párját.
Griby uram haragosan fordul meg, hogy ki tette azt. Egy ismeretlen úr áll előtte. Tartása előkelő, hangja parancsoló. A kocsmárosnak jó szeme van. Az megösmeri a nagy urat, ki tudja miről, de megösmeri.
– Beszélnem kell magával, Griby uram, rögtön, most.
– Tessék! – felelte a vendéglős elfogulatlanul.
– Ez a hely nem alkalmas. Talán, ha egy külön szobát nyitna.
– Ahogy tetszik. Nekem, magamnak, nincsen ugyan semmit titkom, az utasoknak sem állok ma glédába, ma a magam ura vagyok, de minthogy a nagyságos úr…
– Tekintetes vagyok.
– Minthogy a tekintetes úr szegény lakásomra fáradt, ahol mindenki kedves vendégem, bizony azt cselekszem, amit parancsol. Tessék utánam jönni!
