HUSZONÖTÖDIK FEJEZET TACE
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
TACE
TACE
Gyorsan szétoszlott a tömeg, az uraságok felültek a hintaikba, a többiek gyalogosan, ki erre, ki arra, még egy percig elmélkedve, beszélgetve a boldogultról.
A legutolsónak maradt Buday uram és Bóth szektárius, Bóth talán véletlenül, de Buday uram azzal a célzattal, hogy a kezében levő nagy kulccsal a kriptaépület ajtaját bezárja.
Ekkor történt vala – úgy mesélik – az az eset, mely legendaszámba járt Zemplénben, Ungban a forradalomig. A forradalom aztán ezt is elsöpörte. Pokolba ilyenkor a mesemondással, mikor megcsinálni kellett a mesébe való dolgokat, azon valóképpen, ahogy azt a kis újhelyi diák, aki egyszer valamikor a Tóth uram csirkéit leparittyázta, üzengette a fogyóban levő regimentek okából.
De éppen kapóra jő, hogy említém nemzetes Tóth György uramat, mert az ő révén szivárgott ki az a bizonyos legenda. Nem az ő hibája, nem szólt ő senkinek másnak, dehogy szólt, a világért se szólt volna, mert titok, csak egyszer a feleségének nyilatkozék meg, de azt is sajnálja – mert haj, az éppen elég volt.
Hogy azt mondja, úgy volt az, mikor Buday uram egyedül maradt Bóth szekretáriussal a kriptaajtónál, ő (Tóth György uram) akkor még mindig fent volt a kriptaházikó padlásán, mert restellt lejönni a sokaság miatt, és a következőket hallotta és látta a nyíláson:
Buday uram ekképpen szólt volna Bóthhoz, zordon hangon, szúrós szemmel, megfogván a kabátgallérját:
– Tudja-e, szekretárius uram, hogy én megnéztem az éjjel a koporsó belsejét, és – Buttler gróf teste nem volt benne?
A szekretárius ijedten nézett körül, és rémülten hebegte:
– És mi volt benne?
– Egy fából faragott figura felöltözve, homok és forgács közt.
– Hát még? – riadt rá Bóth olyan tekintettel, hogy a vért fagyasztotta meg.
– Egy táblácska a báb mellén – felelte halkan Buday uram –, arra ráírva: »Tace!« (Hallgass!)
– Ergo tace! – fejezte be sötéten, fenyegetőleg Bóth uram.
Ez a legenda terjedt el, de minthogy Tóth uram azok közé tartozott, akik a szeretett alakjaikról, mint például Napóleonról is, sohase hiszik el, hogy azok tényleg meghaltak, és minthogy mégis ritka ember kerüli ki a halált, hitték is, nem is a fanatikus ködben fölbukkanó pletykát. Utánajárni nemigen lehetett, mert az öreg Buday alig három hétre a temetés után meghalt, Bóth pedig mindjárt a temetés napján örökre eltűnt. Hát csak az Isten tudja, mi lehetett a dologban! Minthogy azonban a következő tavasszal Horváth Piroska is eladta bornóci birtokát egy morva grófnak, s úgy elment a vidékről, az országból, hogy soha annak többé még a hírét se hallotta senki, a kétkedőkből is sokan csaptak át a Tóth uram eresze alá, ki egész holta napjáig abban a hitben ringatózott, ábrándozva a csibuk kéklő füstje mellett, hogy él a világ valamely csendes zugában, okvetlenül él egy boldog pár, akiknek a terítékjéhez vasárnaponként délre két piros falú, ezüst szarvasokkal pingált poharat tesznek fel, és hogy, amint azokból iszogatnak, néha föl-fölemlegetik: »Ugyan él-e még a jó öreg Tóth, Olaszröszkén?«
Sokáig tartott ez a hit, a legelőkelőbb körökben is, hol megcsappant, hol újra kigyulladt, de nagyobb dimenziókat nemigen ért el, amit az mutat, hogy a koporsót (pedig volt szó róla) nem nyitották fel a mai napig.
Nyugodtan alszik (ha csakugyan ott fekszik) Párdány grófja, akinél szebb férfi azóta se termett Ung megyében. Csendes hely az a dobóruszkai kripta, alvásra való, körös-körül semmi zaj, az erdők is kipusztultak, még azok se zúgnak már. – Csak a békák brekegik néha a közeli mocsarakban:
»Urrak a papok! Urrak a papok!«
| Vége. |
