ÖTÖDIK FEJEZET KROK APÓ MEGJELENIK
ÖTÖDIK FEJEZET
KROK APÓ MEGJELENIK
KROK APÓ MEGJELENIK
Mikor ezeket a híreket megtudta Fáy, halálos ijedelem szállta meg; nemcsak őt, de Buday uramat, a tiszttartót is, ki babonás ragaszkodást érzett a család iránt, melyet ősei is szolgáltak. A személyt alig ismerte, de elég volt tudnia, hogy ez az utolsó sarj. Mikor ezt leteszik a dobóruszkai sírboltba, akkor felfordítják a címerpajzsot, és sohase látja többet élő szem, se a lovak kantárján, se a kastélyok homlokzatán, se a hintók ajtajain, sehol, sehol. Ezek a földek persze itt maradnának, és azért mindig lennének valakié. És ez olyan furcsa volt neki.
– Valamit tennünk kellene – vélte a tiszttartó, és a fogai vacogtak.
Fáy rámereszté a megüvegesedett szemeit.
– Hát mit tegyünk?
– Talán jelentést kellene tenni a vármegyéhez?
– A vármegyéhez? Ugyan menjen vele, domine, a pokolba! – fakadt ki Fáy. – Ha a vármegye már a világ kezdetekor meglett volna, higgye el, még ma is nyomozás alatt lenne, hogy ki ölte meg Ábelt. Sőt a megyei fiskus annyira összezavarja vala, hogy ezután se lehetne többé konstatálni. Hanem tudja mit, fogasson rögtön, és hozza ki nekem Ungvárról a doktort, mert érzem, hogy beteg leszek. Ez egy.
– Igenis, értem.
– A másik az, hogy keressen föl egy Krok Mátyás nevű öreg polgárT, akinek valahol az orosz templom mögött kell laknia a saját kőházában. Ezt az öregembert is hozza ki Bozosra.
A tiszttartó elment, és uzsonna tájban már vissza is jött. A két kívánt urat felültette a hintóba, ő maga ott fogadott föl egy parasztszekeret; azt mondta, hogy egészségi szempontból teszi, mert csömör van a hátában, és a parasztszekér kirázza. Váltig erősködött a doktor, hogy majd ír ő az ellen valamit, mert a kocsirázás nem föltétlenül biztos szer, de a tiszttartó még le is torkolta: »Már engedje meg, kérem, de én csak jobban tudom az úrnál, hogy nekem mi kell.«
Hanem annyi esze volt, hogy a parasztszekérbe a négy urasági lóból a két jobbat fogatta be, s így egy félórával hamarabb ért Bozosra náluknál.
Fáy csalódottan förmedt rá:
– Hát mi ez? Hát nem mondtam én magának, domine, hogy két személyt hozzon ki?
De most az egyszer meg nem juhászkodék a tiszttartó, sőt, neki állott fölebb, olyan piros volt a haragtól, mint egy pulykakakas.
– Hát azt mért nem mondta a spektábilis, hogy ki az a Krok? No, én azzal nem ülök egy kocsin, inkább megyek gyalog, mezítláb, tüskés bokrokba lépkedve. Különben mindjárt itt lesznek az urasági hintón.
– Nono – kérlelte Fáy, megbecsülve benne a nemzeti virtust. – Hiszen jól van, jól van, de azért ne egyE meg mindjárt az embert. Mikor ez a görcsös állapotom van, tudja, milyen ingerlékeny vagyok. Ami pedig a Krokot illeti, ugyan látott-e maga, domine, ürgét önteni?
– Hogyne láttam volna.
– És kik öntötték?
– Többnyire oláh cigányok.
– No ugye? Mert lássa, nagy ritkaság az, hogy megyéspüspökök öntöttek volna ürgét. Azért hát grácia a Krok szegény fejének.
Ugyanis ez a Krok Mátyás volt az, aki egykor Martinovics apátnál inaskodék Pesten. Akkoriban két inast tartott Martinovics, kik forró nyári estéken, ha az úr nem volt otthon, meztelenre vetkőzve, az apát szellős ruháit öltötték föl, s úgy ütötték a durákot. Tetszett nekik a szituáció, melyet a tükör visszavetett: két durákozó apátúr. Egyszer váratlanul hamarabb jött haza többedmagával Martinovics, és zörgetett az ajtón. Az egyik inas, aki nem volt begombolkozva, gyorsan átformálódott, és ajtót ment nyitni, a másik, az a bizonyos Krok, zavarában bebújt az ágy alá, kihallgatta az összeesküvők terveit, és elárulta Bécsben. Ahol aztán titkosrendőrnek alkalmazták, amely szakmában nagy hírességre tett szert, míg végre öreg napjaiban szülővárosában, Ungváron vett birtokot és házat, itt azonban csak az »elátkozott ember« néven ösmerték a lakosok, és nem érintkeztek vele.
Apró kis emberke volt ez a Krok Mátyás, úgy a hetven év körül, csupa fehér volt azon minden, a haja, a szakálla, a szemöldjei és szempillái, még a szeme is fehéres vízszínű volt, de úgy csillogott, mint valami fényes üveg, és úgy szúrt, mintha két gombostű fúródnék a testébe, akire ránéz.
Fáy már régebből ösmerte őt, és bár szokott gyomorgörcsei kezdtek jelentkezni, s arca szinte vonaglott a kíntól, mégis nyájasan fogadta, mikor belépett a doktorral.
– Jó napot, öreg Krok. Hát hogy állunk az úr színe előtt, mi? Még elég fürge, hé. Az ördögbe is, az apám lehetne, és hogy néz ki. Köszönöm, doktor, hogy eljött. Jó útjuk volt, mi? Kutyául vagyok, kedves doktor. De csak foglaljon helyet. Elsőbb az embernek a lelke. Az is beteg, de azt most a vén Krok fogja megkúrálni. Csak majd aztán térünk át a hitvány testre.
S ezzel beintette Krokot egy hunyorítással a belső szobák egyikébe.
– Tudja-e miért hívattam, Krok apó? Azért hívattam, hogy az én gyámfiam, Buttler János gróf, bizonyos gyanús körülmények közt eltűnt, vagy legalább nem oda ment, ahová én küldtem.
Krok egy szót se szólt, csak hunyorgatott azokkal a fehér pilláival, néha-néha megnyomogatta nagyujjával a homlokát, melyen ezer ránc volt, de ezek a ráncok az ő simítása alatt megmozdultak, mint a pacal fodrai, és más-más kifejezést adtak arcának.
Fáy elmondta a körülményeket, hogy Kaposról visszaküldte a kocsiját, és nem hallgatta el azt sem, hogy a fiatal gróf még zöld egy kicsit, túl érzékeny, habozó jellemű, de becsületes, igaz lelkű és tiszta életű, sem nem korhely, sem nem kártyás, sem nem parázna, erről az oldalról nem érhette tehát semmi veszély, hanem van egy más oldal, egy kis katasztrófa, amely a napokban történt.
Krok apó bólintott a fejével.
– Ösmerem az esetet. Ez a Dőry-dolog. De csak tessék elmondani.
Mikor aztán Fáy mindent elmondott, amit jelentékenynek tartott, akkor Krok apó tett néhány kérdést.
– Megígérte-e Buttler gróf, hogy Pozsonyba megy?
– Igen, abba maradtunk. De égő érdeke is, mert nagyon szereti a menyasszonyát.
– Nincsen-e a menyasszonyánál Bornócon?
– Hogy nincs; oda is küldtem volna csatlóst. De különben is meg van mondva, hogy addig nem találkozhat a menyasszonyával, míg a pör le nem folyik. És ebben ő tökéletes gavallér. Nem fog vele találkozni.
– Mit gondol a tekintetes úr?
– Én nem merek semmit se gondolni.
– A tekintetes úr az öngyilkosságot gyanítja – mondá Krok, szúrós szemeit rászegezve.
– Fájdalom, nem lehetetlen. A fiú ábrándozó, a Werther keserveit könyv nélkül tudja.
– Bolondság, bolondság – dünnyögte Krok úr –, a jó könyvek nem ölik meg az embert, a rosszak már hamarabb. De ha az ember százötvenezer holddal van beoltva az öngyilkosság ellen, akármilyen könyvet kihever.
– Maga tehát azt hiszi?
– Én azt hiszem, hogy az egész dolog bagatell. Az egyik szememet és az egyik fülemet bízvást otthon hagyhattam volna a feleségemnek, aki süket és rövidlátó.
– Nem értem önt.
– Azt akarom azzal mondani, hogy a tekintetes úr a műesztergályossal faragtat fejszenyelet, amit az öregbéres is meg tudott volna csinálni.
S önérzetesen szippantott a burnótszelencéjéből.
Fáy szemlátomást éledt, hogy az éles eszű rendőr kezébe veszi az esetet. Azon gondolkozott, hogy nem adná tíz aranyért, ha most belenézhetne a koponyájába Kroknak. Vajon olyan ráncos-e belülről is? És mi lehet ezekben a ráncokban? Próbálta kiszedni.
– Ugyan apó, mondja meg nekem, mire állapítja, hogy oly csekélységbe veszi az esetet?
– Mert nincs is eset.
– Hogyhogy? – csodálkozék Fáy úr.
– Hát úgy, hogy most például azt kérdezem én a tekintetes úrtól, hogy nincs-e valamelyik kulcsa elveszve?
– Nem tudnám, hogy el volna veszve.
– No jól van, hát ugye nincs elveszve? De ha elkezdi keresni valamelyiket, és nem találja abban a pillanatban, mindjárt el van veszve? Igaz-e, vagy nem?
– Ez bizony igaz lehet.
– Hát lássa, ha a grófot nem keresné, a gróf nem volna elveszve. Ellenben, ha engem most Ungváron a Lepiczky komám próbálna keresni és nem találna, mit gondol a tekintetes úr, el volnék-e én azért veszve?
Fáy valósággal bele kezdett zavarodni ebbe a különös logikába.
– Úgy ám, Krok apó – tört ki nagy bosszankodással –, de ne tartson engem bolond embernek, akinek aggódó lelkéből mint a repedt sírból kísértetek kelnek ki ok nélkül; nem magamtól gondoltam én ezt ki, hanem az egész környék suttogja, hogy Dőry pusztítatta el Buttlert cinkosok által.
Krok apó nevetett.
– Hogyne suttogná, mikor a tekintetes úr nagy sebbel-lobbal keresteti, és föllármázza az egész környéket? A tekintetes úr elhullajt egy kis semmit, egy kis magot, a pletyka fölszedi, és visszahozza, mint megnövesztett palántát. Hát persze hogy most megrémül tőle. Pedig alapjában nem történt egyéb, mint hogy Buttler gróf nincs Bozoson, és nem tudni, hol van.
– Mégis derék ember maga, szinte meg tud engem vigasztalni. Már nem is érzem a kólikámat. Az ördög vigye azt a doktort, hogy kihozattam – mármost mit mondjak neki? (S kedvetlenül kezdte a fejét vakarni.) Hát ugye elvállalja, hogy kinyomozza a grófot, de tudja, csak titokban, föltűnés nélkül.
– Én mindent elvállalok, ami pénzt hoz.
– És azonnal belefog?
– Azonnal, de engedje meg, hogy a kastély személyzetét kihallgassam.
– Mindenben kezére járok. Rendelkezzék a cselédséggel, a fogatokkal, és csak siessen, siessen.
– Kétszer huszonnégy óra múlva tudni fogja, hol van a gróf.
– Nagyon hálás leszek… Nagyon meg lesz elégedve, Krok apó. Ejnye, ejnye, mit mondjak én mármost annak a doktornak?
Krok apó mindjárt a munkájához fogott, kihallgatván a belső cselédeket. Kedves, nyájas és mégis imponáló modora volt, mely mindjárt megvesztegeti és közlékennyé teszi, akit megszólít. Azonfelül nagyon tisztességes úrnak látszott, igazi patriarcha benyomását tette, szelídség, jóság van a tekintetében. Isten is néha szorultságból a jó emberek gardróbjából veszi a gonoszok számára az ábrázatokat. Ruházata sem volt megfelelő lelkéhez, tetőtől talpig magyar ruhát viselt, még sarkantyú is volt a kordován csizmáján. Az ördög sem gondolná, hogy nem éppen őbele volna bújva, hogy ez valaha detektív volt Bécsben, és hogy vérpadra juttatott egy csomó rajongó magyart.
A cselédek nem tudtak semmi lényegeset. A gróf ott volt három-négy napig, és azalatt nem érintkezett idegennel. A kastélyban sem tett látogatást senki.
– Hol lakott a gróf?
– A park déli részére néző lakosztályban.
– Vezess csak oda, édes fiam – kérte a komornyikot.
Krok apó fölturkált mindent a szobákban, de nem talált semmit.
– Ki szokott itt söpörni?
– Egy nőcseléd.
– Szép-e, fiacskám?
– Csúnya.
– No, hála istennek – mondá Krok apó, a jóízűség kedvéért nagy megkönnyebbülést színlelve –, mert így legalább nem veszedelmes reám nézve, ha beküldi.
A komornyik röhögött és kisvártatva betuszkolt az ajtón egy hatvan felé járó asszonyt, valamelyik elhalt béres özvegyét.
– Nos, húgocskám, hallom, hogy te szoktál itt takarítani?
A vén portéka erre egy hirtelen mozdulattal megnyálazta ujjait, és a haját kezdte velök illőbb rendbe megtapasztani a homlokán.
– Én.
– Nem söpörted ki, szívem, a gróf után, mikor elment, a papírokat? Holmi eltépett kis papírokat, tudod, amelyekre írva van valami?
– Hát az bizony meglehet.
– Nem tudnád azokat megtalálni? Ejnye, de derék menyecske lennél akkor.
– Bizonyosan megtalálom. Egy nagy ládába hányjuk innen a szemetet. S oly ritkán kell söpörni, hogy a régi szemét mind bent van most is.
– No szaladj hát, lelkem, eszem a szentedet.
S ki is perdült a vén csoroszlya, most már olyan fürgén, mint egy orsó, nem győzvén útközben a folyosókon eldicsérni az ott ácsorgó cselédek előtt azt a megenni való kedves öregurat. Maga a becsület minden szava, minden mozdulata.
Hozta is a kötényében mindjárt a tömérdek eltépett papírkockákat, amelyekből Krok apó, elzárkózván, csakhamar összerakott egy fragmentumot: »Kedves Piroskám! Csodálkozom, hogy nem írsz. Talán csak nem tiltották el a levelezést is, mert az borzasztó lenne…« Itt véget ért a levél. Aztán összerakott egy másikat: »Kedves Piroskám! Az a sejtelem kínoz éjjel-nappal, hogy nem szeretsz, mert ha szeretnél, írtál volna. Tudnád, hogy más vigasztalás mostani bánatomban nem lehet. Vagy talán eltiltották a levelezést, ami borzasztó lenne…« Ez a levél is töredék maradt. Úgy látszik, nem volt megelégedve a kezdettel, elcsapta. Még vagy hat ilyen levélkezdetet talált, mindegyikben ugyanaz a panasz jobban-rosszabbul kifejezve.
Valószínű azonban, hogy egy levél mégis sikerült, és hogy azt innen elküldte. De voltak a szemétben más, mégpedig női írással befirkált papírszeletek is. Ezeket hasonlóan összeragasztotta Krok apó, és nagy nehezen olvasta a következőket:
»Kedves öcsém!
Kívánom Istentől, hogy ezen levelem legalább friss, jó egészségben találjon.
Piroska beteg, leveleid tsak összeráznák az idegzetét. Tudod, szegényke milyen filigran. Kíméld őt, ha szereted és szeresd betsületes szerelemmel. Ne haragudj, hogy ezt megmondom, édes Janikám, és hozzá intézett leveledet felbontatlanul visszaszármaztatom bizodalmas szolgalegényed által; én nénéd vagyok neked, tőlem fölveheted a szót, ki a te javadért imádkozom istenhez, mivelhogy tégedet nagy megpróbáltatásba taszítani méltóztatott, de azt nem akarhatom, hogy annak a szelíd báránykának, aki úgyis eleget szenved érted (mert érted beteg ő, kedves fiam) még jó hírnevét is folt érje abból az árnyékból melyet Isten bal keze vet szerentsétekre. Ám a szerentse megfordulhat, és meg is fog fordulni, mert hiszen két keze van az Istennek, a másik, ne félj, nem fagyott el, és mozdítja majd azt is, de a hírnév, édes fiam, minden hajadonnak a legfőbb kintse, és meg nem fordulhat a hírnév, mert ha elöl rossz volt, sohase lehet az utána valóval tökéletesen jó. Mit szólnának az emberek, ha ő most veled levelezne, vagy ha együtt találkoznátok? Épen tsak ti ketten vagytok mindenek közt, akiknek egymást kerülni illendő lészen, így kívánja az a jámborságba oltott úri erkölts, nemkülönben a leány atyjaura, ki reám bízta őt, míg ő maga érted fáradozik Budán, mihez Isten adjon neki erőt, egészséget, szerentsét és szabadítson meg mindnyájatokat a Gonosztól, hiszen tudod, kit gondolok. Az is nagyon fáj, hogy hozzánk se hívhatlak emiatt, pedig milyen szép most a kert a tegnapi eső után. Egyéb jó azonban kerül most bennünket. A gyümöltsfák egy része elfagyott, a Zsiga fiunk hátaslova, a »Lepke« pedig ugrásközben beleszúrta magát a karóba. Jaj, milyen felfordulás, patália van most emiatt a háznál, szinte könnyebbség, hogy én most itt lakom Horváthéknál. Jó volna, ha kíméletesen tudatnád Zsigával, mert sem én, sem az öreg nem merjük neki megírni. Ezerszer csókol szerető nénéd
Bernáthné
P. S. Légy erős és türelmes, kedves ötsém, és gondold meg, hogy más emberek is szenvednek; hertzegek, Királyok, sőt Tsászárok, istennek kicsiny férgetskéi mind és mindgyárt meg nem tehetnek némelyeket azokból, amelyeket szeretnének megtenni. Gondolj énrám is, mikor most hat éve abban a nagy vakbélgyulladásban feküdtem, és utána két álló esztendőkig nem volt szabad gyümöltsöt érinteni, pedig majd meghaltam az utána való epekedésben.
Evésről jut szembe, hogy a Vidonkánénak orbánca van, szegény jámbor, aligha el nem patkol.
csókol
Ugyanaz.«
Krok uram nem talált semmi vezérfonalat a levelekben, amelyen elindulhatna. Kedvetlenül vette magához a ragasztmányokat, hogy megmutassa Fáynak, ki ezalatt szerencsésen oldotta meg dolgát az ungvári Griby doktorral. Míg ugyanis bent tárgyalt Krok apóval, keserves sírással rohant fel a kertész, bizonyos Kapor András, hogy a felesége haldoklik, hallotta, hogy itt van a doktor, hátha talán beadna neki valamit, ha tekintetes úr ideengedné.
– No, hogyne? Bizonyosan bead neki. Nekem úgysem igen van szükségem. (Szörnyen idegessé tette a doktor jelenléte, ha egészséges volt, és a hiánya, ha beteg volt.) Milyen szerencse. Akarom mondani, milyen szerencsétlenség. Csak menjen, menjen, édes doktorkám!
