TIZENNYOLCADIK FEJEZET CSÁSZÁRI KIRÁLYI NAPFÉNY
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
CSÁSZÁRI KIRÁLYI NAPFÉNY
CSÁSZÁRI KIRÁLYI NAPFÉNY
A haldokló vallomása után, mint a fölpiszkált parázs, újra kigyúlt a Buttler-ügy. A két ellenséges tábor a fegyvereihez nyúlt, hogy újra sorompóba álljon egymás ellen. Különösen a rendek közt szült nagy felháborodást a megvilágított háttér. A protestánsok gúnyolódtak, hogy a papság közt mekkora a korrupció. A katolikusok is restellték. Nagy Pál nyílt ülésen akarta felhozni az ügyet, alig bírták lebeszélni. Egy gróf Esterházy állítólag kinyilatkoztatta, hogy ha reparáció nem történik, ő maga is áttér más vallásra.
A nádorispán bálján Draskovics Miklós egy gruppban, ahol a nádor is jelen volt, hangosan kikelt.
– Kit védelmez a papság ily égre kiáltó hazugsággal? A röszkei papot. Annak a fráternek tövétől kellene elvágni a kezét, amellyel az áldást adta, őt magát lovak farkához kötni, és akként tépetni szét, ha komolyra vennék ebben az országban őfelsége jelszavát: »Justitia regnorum fundamentum.«
Általában Buttler sok barátot szerzett magának Pozsonyban, nőies szerénysége, nagy vagyona, melyet két kézzel szórt, nagy bánata, melyet magába zárt, sok szívet nyert meg neki. Annál több ellenszenv gyűlt Fischer érsek ellen, mint aki készakarva engedte meggyaláztatni a házasság szentségét. Az indignáció oly nagy volt, hogy annak nyomása alatt a király, ki őt prímásának akarta, elejté, és a rudnai és divékfalvi Rudnay Sándort nevezte ki hercegprímásnak.
Ily kedvező kilátások mellett újította meg Buttler a pörét Egerben.
– No, hát ezt már nem lehet elveszteni.
Maga tekintetes tudós Kövy Sándor is így biztatta meg Fáyt:
– Azt mondja Seneca, hogy nincs az istenek előtt kedvesebb látvány, mint a fátummal küzdő férfi. Nos, ez a látvány most már megszűnik, mert most már a fátum is a Buttler részén van.
Az ám. Ha a Párkák guzsalyán mindig egyfajta kender volna… és senki se nyúlna hozzá, hogy kicserélje! Az ultramontánizmus is megmozdult, mert az eset nagyon kompromittálta volna az egyházat. A jezsuiták jól megjósolták II. József alatt: »Redibimus sicuti aquilae«, csakugyan visszatértek, igaz, nem mint sasok, de mint vakondokok, s elkezdték munkájukat a sötétben. Hiszen a Buttler-ügy piciny dolog, de a keline Fische gute Fische-féle principium bizonyosan a jezsuitáktól ragadt rá a kártyásokra (mert minden egyéb inkább őhozzájuk ragadt). Kis halak, nagy halak az ő horgukra kerültek, semmi sem volt olyan nagy, amit ők megmozgatni nem mernének, és semmi olyan kicsiny, amihez nyúlni restellnének. Ma egy birkát nyomorgatott a jezsuita, hogy gyapjat eresszen, holnap egy oroszlánt ingerelt, hogy valakit szétmarcangoljon, holnapután egy bolhával vesződött, hogy esetleg egy asszonynak az inge ráncába csúsztassa.
Leginkább a császári udvar körül rezsegtek, ott szőve finom hálóikat. A legügyesebb róka volt közöttük bizonyos Wirke Lőrinc, kassai születésű páter, a Mária Erzsébet főhercegnő gyóntatója.
Az udvari köröket, különösen a gyöngédebb nemet, nagyban foglalkoztatta az új fordulat, mely a Buttler-féle házasságban beállott. Kedves, izgató pletyka volt ez éveken át, most megint föléledt. Wirke atyának egy jó eszméje támadt, melyben legott igyekezett túladni a hercegné boudoir-jában.
– Addig nem lesz ebben az ügyben béke, fenség, míg az a leány férjhez nem megy.
– Melyik leány?
– Ama bizonyos Horváth Piroska.
– Azt mondják, szép.
– Hogy igen szép.
A főhercegasszony már nem volt szép, ahhoz a mezsgyéhez jutott korára nézve, mikor az asszonyok a szent cselekedeteket hajkurásszák, egy kis útimálhának a másvilágra.
– Persze, persze – szólt elgondolkozva –, ha az illető kisasszony férjhez menne, akkor Buttler gróf talán el is vesztené kedvét a pörhöz.
– Bizonyosan.
– Igen, de nem látom, mit lehetne ebben tenni?
– Fenséged mindent tehet, s megmentheti az egyházat a bizonytalan kimenetelű botránytól.
– Félek, Lőrinc atya, hogy ön túlbecsüli erőmet.
– Fenséged udvarhölgyének veheti, és rövidesen férjhez adhatja, mert igen gazdag.
A főhercegasszony elmosolyodott.
– Ön ravasz ember, Lőrinc atya, igen ravasz. Majd alszom erre a dologra egyet.
– Az angyal megsúgja fenségednek álmában, mit kelljen cselekednie.
Nyilvánvaló, hogy mit súghatott, mert rá egypár hétre staféta jött a palatinustól Ungvárra, a főispánhoz, hogy Mária Erzsébet főhercegné asszony őfensége látogatást tesz Budán a nádori családnál, amely alkalommal kegyesen venné, ha Horváth Piroska kisasszony, ki iránt a legmagasabb részvétet táplálja, megjelennék személye előtt. Főispán járjon el ebben az ügyben udvariasan és körültekintéssel.
Mit végzett a főispán, mutatja az, hogy Bernáthné nagyasszony és Piroska Budára utaztak pünkösdkor, megszállván Pesten, a »Sieben Kurfürst«-nél. Ott elhelyezkedvén a nagyasszony a következő parancsot adta ki a huszárnak:
– Azonnal fölveszed az ünneplő ruhádat, aztán keresel valahol egy kenőasszonyt és azt ide küldöd, mert engem nagyon összetört az út, minden csontom kívánja a kenést. Ennek után elmégy a palatinushoz, de tisztességesen viseld magad, hogy szégyent ne hozz a nyakamra, ott valami belső embernek megjelented, hogy megérkeztünk, érted-e, hogy megérkeztünk, és várjuk a parancsolatot. Aztán amit üzennek, jól eszedben tartsd az úton, hogy értelmesen elmondhasd itthon.
A huszár elment, és mialatt a magukkal hozott ruhákat, csipkéket kirakosgatták a ládákból, addig elő is jött azzal a hírrel, hogy kenőasszonyt nem kapott, mert az csak falun van.
– Hát a palatinusnál voltál-e?
– Igenis, voltam.
– Kivel beszéltél?
– Magával a palatinussal, kérem alássan.
– Lehetetlen! – csodálkozott a nagyasszony – Csakugyan vele beszéltél volna? És megmondtad neki?
– Igenis megmondtam.
– És mit üzent?
– Hogy, azt mondja, van szoba.
De még ki se mondta jól, amikor már – hirtelen keze volt a nagyasszonynak – odakente a jobb tenyerét a huszár képéhez, hogy kék és zöld szikrákat hányt a szeme.
– No, ugye van Pesten is kenőasszony, mi? Hiszen te a »Palatinus« traktérban voltál, szamár!
Biz azt még egyszer el kellett küldeni a nádori palotába, s melléje adni a »Sieben Kurfürst« kapusát is, hogy odataláljon.
De most el is végezte jól, mert másnap délelőtt aranyos udvari hintó jött az asszonyokért.
Hosszú volna leírni a fogadtatást úgy is, ahogy én gondolom, hát még úgy, amint a nagyasszony elbeszélte vagy ezerszer ezután, mindig hozzátévén a végére: »És amint végig hizlaltam a szememet a főhercegnén, a leányain, a palatinusnén, hát mégiscsak a legelőkelőbbnek, a legszebbnek tetszett nekem mindezek közt az én lelkem gyönyörűsége, a mi Piroskánk.«
Mária Erzsébet a kelenföldi kerti házban fogadta Piroskáékat, ahová a korán beállott nyári hőség elől menekült a nádori pár.
Mikor a hintó megállott – hát nem volt ott egyéb, csak egy kert, aminő falun is van akárhány. Nem láttak ott se katonaőrséget, se testőrt, se aranyos portást, se sürgő-forgó udvari népet, egy vén fehér kutya csóválta a farkát körülöttük, és nyújtogatta ki a piros, meleg nyelvét; a cserjék között pedig egy kopott ruhás, magas termetű öregember piszmogott az ásójával, hosszúkás, ráncos, bajusztalan arcán végigcsurgott a verejték.
– Mondja csak, barátom – szólítá meg a nagyasszony németül –, hol kell jelentkeznünk, hogy őfensége Mária Erzsébet elfogadjon bennünket?
Az öregember megemelte erre széles szalmakalapját, lecsapta az ásót, hogy majd ő elvezeti őket. Elöl ment az egyszerű épület felé, míg végre kinyitott egy ajtót, s előre ereszté a hölgyeket.
A nagyasszony abban a hitben, hogy itt elmarad, a zsebébe nyúlt, és egy fényes tallért nyújtott neki.
Az öregember elmosolyodott, és hátra tette a kezeit, de Bernáthné barátságosan hunyorított rá: »No, csak vegye el« – mondá.
– A palatinus nem szereti, ha a cselédei borravalókat fogadnak el – felelte szelíden. – Következésképp maga se fogadhat el borravalót. Beláthatja, kedves asszonyom.
– Szent Isten – hebegte most Bernáthné rettenetes gyanútól fölzaklatva –, csak talán nem…
– De igenis, én vagyok a palatinus. Semmit se tesz, kedves asszonyom. No, ne restellje. Hiszen maga jót akart velem a tallérral.
De késő volt sopánkodni, mert bent voltak a termben, ahol egyszerűen öltözött hölgyek ültek körbe az asztalnál. Senki se gondolta volna a világon, hogy fejedelmi ágyból valók. Semmi selyemkelme vagy aranypaszománt, még kevésbé brüsszeli vagy valenciennes-i csipke rajtuk, ami van is, itt-ott a nyak körül, bizonyisten párnán kótissal vert, közönséges csipke… (de iszen megösmeri azt Bernáthné nagyasszony ezer ölről). Az asztalfőn a palatinusné ült, és kártyát rakott ki nekik.
– Ime, a magyar kisasszony, kedves cousine – mondá a nádorispán –, akit ön látni akart.
A nádorné abbahagyta a kártyavetést. Nem csúnya asszony, ha az ember jobban megnézi. Az igaz, hogy sokáig kell nézni, míg megtetszik. A főhercegkisasszonyok kíváncsian fordultak meg, s szemük rokonszenvesen tapad a gyönyörű magyar kisasszonyon. Ők maguk is viruló hajadonok, és elég csinosak, akinek ízlése a keskeny hosszú arc, csak a mellök ne volna úgy behorpadva. Mindenik egy-egy angoramacskát tartott az ölében, és a szőrét simogatta. Bernáthné szerette volna meglökni Piroskát, ha lett volna rá idő és hozzá lélek: hogy bizonyosan ez a legújabb udvari divat.
Mária Erzsébet öreg, ráncos arca egyszere derültre igazodott össze, fölkelt és néhány lépést tett a jöttek felé, spanyol frizurás apró feje ingott, lóbálózott, akár a kakadué, mintha csak úgy oda volna ragasztva, és minden lépésnél félni lehetne, hogy egyszerre leesik a válláról, és legurul a földre. (Vagy, hogy csak a Mária Antoinette feje miatt képzeli úgy az ember.)
Bernáthné nagyasszony mélyen meghajtotta magát, Piroska pedig, aki ma először váltá föl fekete ruháját hófehérre, az akkori divat szerint a jobb térdét csukta össze, mint ahogy alul a szárán szokott a liliom összetörni.
– Jöjjön közelebb, gyermekem! – szólt a főhercegasszony egyszerűen, bátorítón, minden póz nélkül, csókra nyújtván eléje jobb kezét, miközben a ballal Bernáthnénak mutatott széket.– Foglaljon kérem helyet, asszonyom!
De a nagyasszony pihenése nem volt hosszadalmas, mert mihamar hozzája lépett a palatinusné, akinek a bóbitás, csipkés nagy fejdísze suhogott, ropogott, mikor a fejét mozdította, a kék szemei pedig úgy nevettek a nyájasságtól, édességtől, mintha a nagyasszony lenne a palatinusné, és ő volna a kulcsárnéja.
Látván őt közeledni Bernáthné, legott fölállt és hódolt okáért derekát meggörbítvén (ámbátor éppen reuma volt benne, hát jól is esett), akképpen felelgetett legkegyesebb kérdéseire. Tudakozódott férjéről, fiáról s az idei termésről. Megkérdezte: van-e sok apró csirkéje, libája, és hogy azokat is szoptatják-e az öreg tyúkok és libák?
A nagyasszony felelt kimerítően mindezekre, mialatt a bécsi főhercegné Piroskához intézett néhány meleg szót:
– Önnek nagy bánata van, gyermekem, nemde?
– Igen, fenség.
– Ne csüggedjen, gyermekem. Az élet tele szokott lenni keserűségekkel, enyhíti azokat a vallás.
– És az olyan kegyes szív részvétele, mint a fönségedé – felelte Piroska.
– Igen helyesen mondta, kedvesem. Én valóban nagy részvétet érzek ön iránt. Ön árva leány?
– Igen, fenség. Atyámat párbajban ölték meg.
– Szomorú eset, melyről már hallottam, és mely igen meghatott engem. Már akkor érlelődött meg bennem egy határozat, melyet ezután szeretnék foganatosítani, ha ön engedni fog szavamnak.
– Parancsolatnak veszem azt.
– Oltalmamba akarom önt venni, az én oltalmamba – tette hozzá némi negédes hangnyomattal –, udvarhölgyemmé teszem önt.
Piroska megremegett, elhalványodék, ajkai mozogtak, de egy szót se bírt kiejteni. A fenséges asszony észrevette zavarát, s egyenesen Bernáthnéhoz fordult:
– Ugye, átengedi őt nekem, asszonyom? Udvarhölgyemmé akarom őt.
– Ó, édes istenkém, mit feleljek – mondá a nagyasszony szelíden. – A mi házunkban az én uram parancsol. Nekünk mindent tőle kell megkérdezni.
– Hát kérdezzék meg – szólt a főhercegasszony kegyes fejbólintással. – Remélem, nem kapok tőle kosarat.
– Már nem tudom, fenséges asszonyom, hogy lesz. De az az egy bizonyos, hogy a fenségetek országaiban annyi hölgyet találni erre valót, amennyit csak parancsolnak, míg az én szegény öregemnek csak ez az egy kedvence van.
A főhercegnő erre is csak mosolygott, aztán megígértetvén magának, hogy a családi határozatról legközelebb értesítik, kegyesen elbocsátá a hölgyeket, kiket ismét visszavitt az udvari fogat a »Sieben Kurfürst«-be, hol emiatt nagy becsületük vala.
