EGY TUDÓS MAGYAR GAZDA – HAZÁJA HALADÁSÁÉRT
EGY TUDÓS MAGYAR GAZDA – HAZÁJA HALADÁSÁÉRT
Ősei fészke, Balázsháza, Közép-Szolnok megyében, az ún. Szilágyságban volt, de ő a bortermő Hegyalja szülötte. 1797. március 8-án született Sátoraljaújhelyen, középnemesi családból. A sátoraljaújhelyi, sárospataki, lőcsei, kassai iskolaévek után, az 1816-17-es tanévre a keszthelyi Georgikon hallgatója lett. Itt jegyezte el magát örökre a mezőgazdaságtudománnyal, gyermekkorától fogva különös kedvtelést találva a „gazdaságbeli dolgokban”. 1820-ban felment ugyan Pestre joggyakorlatra, de ekkor már elsősorban az atyjától örökölt sátoraljaújhelyi kis birtok gazdálkodási problémái foglalkoztatták. „Kis gazdaságomat haladási törekvéssel kezdettem” – vallotta később pályája ezen kezdő szakaszáról. Német nyelvtudását arra használta fel, hogy sorra tanulmányozgassa a német mezőgazdaságról, illetve – német fordításban – az akkoriban élenjáró angol mezőgazdaságról tájékoztató legfrissebb munkákat. A nyugateurópai mezőgazdaság tapasztalatait megkísérelte saját kis gazdaságában kamatoztatni: „Gyakori próbatételeimnek nem kedvező következései céljaimtól el nem ijesztének”.
Gazdálkodásának fő területe a juhtenyésztés volt. Nemesítési törekvései és a nyáját 1823-ban megtizedelő métely a tenyésztési és állatorvoslási szakirodalom széles körű tanulmányozására késztették. Saját megfigyeléseit és gyógyítási kísérleteinek eredményeit A juhok keringősségéről című dolgozatában foglalta össze, és beküldte a Bécsi Gazdasági Egyesület 1824. évi pályázatára. Ez volt első próbálkozása a tudományos irodalom terén.
Munkásságának kibontakozása a legszorosabban összefügg azzal a nemzeti felpezsdüléssel, amely 1825-tel kezdődött. Nemzeti nyelven honfitársainak közkincsévé tenni a haladottabb külföldi mezőgazdaság eredményeit, megvizsgálni ezek hazai alkalmazhatóságának feltételeit, megvetni a nemzeti tudományosság alapjait, a tudomány eszközeivel is felvirágoztatni ezt az elmaradott országot, az eredményesebb gazdálkodás útjára térítve megmenteni a lesüllyedéstől a kisebb birtokú nemességet – ezekben foglalható össze az a program, amelyet Balásházy ezekben az években maga elé tűzött, s amelynek megvalósításáért haláláig küzdött.
A nemzeti tudományosságért folytatott küzdelmének első lépései „magyarításai” voltak. Így első könyve, az 1827-ben megjelent Gyűjtemény a juhtenyésztésről azt a célt szolgálta, hogy a juhtenyésztés kiterjedt német nyelvű irodalmát, az abban foglalt legfontosabb ismereteket, elméleti és gyakorlati eredményeket rendszeres előadásba foglalva, magyar nyelven tegye közzé, s összevetve ezt az ismeretanyagot saját tapasztalataival, következetesen vizsgálja, hogyan lehet azt legsikeresebben alkalmaztatni hazai viszonyainkra. A szerző maga sem kívánta, hogy munkáját teljesen eredetinek tartsák, hiszen annak javát Thaer 1825-ben megjelent műve alkotja, kiegészítve a möglini armálisok és André Rudolf gazdasági újságjának juhtenyésztési közleményeiben foglaltakkal. Csupán a juhbetegségekről és azok orvoslásáról szóló-rész tekintetében tulajdonított művének bizonyos eredetiséget. Ez a kétkötetes Gyűjtemény volt az első korszerű, magyar nyelven megjelent juhtenyésztési kézikönyv. Angyalffy és Bartosságh korábbi hasonló munkái német nyelven kerültek kiadásra, Balásházy, mint „nemzeti érzeménye szüleményét” ajánlotta e munkáját hazájának, mellyel elsősorban „a magyar középrangú, s ezen is alól levő tenyésztők” számára akart segítséget nyújtani. Munkájából többszáz példányt ingyen osztogatott szét.
Balásházy juhtenyésztési köteteit a közönség örömmel s figyelemmel fogadta. A Sárospatakon 1833-ban megjelent Újabb tapasztalások a juhtenyésztés tárgyában című munkájával mintegy folytatta kezdeményezését: a juhtenyésztés újabb külföldi irodalmát egészítette ki saját nézeteivel és tapasztalataival. Egybefoglalóan 1836-ban a „három rész egy kötetben” jelent meg Pesten, teljesen változatlan újranyomásban, A juhtenyésztés címmel. Mindez arra utal, hogy Balásházy juhtenyésztési munkái a kor egyik legfontosabb szükségletét elégítették ki, a korabeli tudomány színvonalán.
A korszerű mezőgazdaság kísérleti műhelyévé avatott kis birtoka azonban hamarosan anyagi nehézségek közé juttatta Balásházyt. Ezzel függ össze, hogy 1827-ben megyei szolgálatba lépett: a zempléni kerület alszolgabírója lett. Sokoldalú hivatalos elfoglaltságában különös jelentőségű volt részvétele az adófizetők 1828. évi összeírásában. Ekkor szerzett tapasztalatai – az adófizetési rendszer fogyatékosságairól, a megyei tisztviselők és falusi elöljárók visszaéléseiről, a jobbágynép helyzetének súlyosságáról – később egy reformtárgyú röpiratához, az 1830-ban megjelent Az adó és még valami című művéhez szolgáltattak anyagot.
Az 1825–27. évi országgyűlés határozata, hogy az ország politikai, gazdasági és kulturális viszonyainak korszerűsítését célzó – 1791-ben történt kidolgozásuk óta csak porosodó – Országos Rendszeres Munkálatok anyagát felül kell vizsgálni, és a megvalósítás kérdését napirendre kell tűzni, Balásházyt arra késztette, hogy a magyar mezőgazdaság fejlesztése érdekében végrehajtandó reformok ügyét felvesse. Már jórészt el is készült Észrevételek a honi gazdaságbeli szorgalomnak akadályairól s orvoslása módjairól írt értekezése, mikor a pesti Nemzeti Casino rokon tárgyú pályatételt tűzött ki. Művét a pályatételhez történt némi alkalmazás után Tanácsolatok a magyarországi mezei gazdák számára címen adta ki Sárospatakon 1829-ben, míg az eredeti címmel „a több jegyzetekkel bővített” második kiadás jelent meg 1831-ben Pesten.
Balásházy e munkájával elnyerte a Casino Dercsényi Pál által felajánlott pályadíját. A pályázati feltételek is megszabták, hogy a munka „főképpen a kisebb birtokosoknak használjon”, s ez a feltétel szerencsésen találkozott össze Balásházy azon legsajátabb törekvésével, hogy saját rétege gazdasági felemelkedését szolgálja. Figyelemre méltó, hogy Balásházy erről a kisbirtokosi álláspontról ugyanazokat az alapvető követelményeket sorolta fel, mint a következő évben Széchenyi, a nagybirtok álláspontjáról: tagosításra és a tagosított birtokon folytatandó okszerűbb művelés bevezetéséhez hitelre volna szükség. Szükséges volna továbbá ehhez a termesztők intellektusának emelése, az egyesületi szellem minél szélesebb kibontakoztatása. Hosszasan lehetne idézni Balásházynak a Széchenyiével teljesen rokoni érvelését az „előítéletesekkel” szemben, akik a törvények megváltoztathatatlanságát hirdetve védik jussaikat, nem gondolva arra, hogy „az engedés által erősödik az állás, s a nem engedés által gyengül”.
Balásházy és Széchenyi szóban forgó munkái abban is megegyeznek egymással, hogy bár elismerik azokat a nehézségeket és károkat, melyek a hazai termesztőkre Bécs vámpolitikája következményeiként hárulnak” s reményüket fejezik ki, hogy a kormánnyal egyetértésben előbb-utóbb mód nyílik ezeknek a kérdéseknek rendezésére is, nem helyeselhetik az egyoldalúan csak panaszkodók, protestálók álláspontját, hanem azon reformok megvalósítására sürgetnek, amelyekre a nemzet a maga erejéből is képes.
A Balásházy műve körül támadt, főleg a Mezei Gazdák Barátja hasábjain. folyó csatározások közvetlen előjátékát képezték annak a vitának, mely hamarosan Széchenyi Hitele körül bontakozott ki. Széchenyi Hitele döbbenetes hatásának titka abban van, hogy míg Balásházynak könnyen vághatták oda: „bírnál csak te annyival, mint én, másként gondolkoznál”, addig a hatalmas nagybirtokos azonos állásfoglalása meghökkentő volt.
A köztük levő nagy társadalmi különbség ellenére eszméik és törekvéseik azonossága, műveik azonos irányban mozgósító nagy hatása maradandóan egybekapcsolta egymással Balásházy és Széchenyi nevét. Együtt érte őket a sérelmi politika hívei részéről az udvari kegyek, fényes rangok hajhászásával való gyanúsítás, együtt vádolták őket parasztlázítással az 1831. évi parasztfelkelés után a maradiak, de együtt érte őket a nemzeti haladás megindításában betöltött, egybekapcsolódó szerepük elismerése is: a Marczibányi-alapítványból 1845-ben kiosztott akadémiai jutalom az 1829-ben megjelent Tanácsolatok és az 1830-ban megjelent Hitel szerzőjét illette.
Balásházy literatúrai munkásságának következő terméke a Tanácsolatok népoktatási fejezetéből sarjadt. Amit ugyanis ott egy népszerű mezőgazdaságtan szükségességéről s egy ilyen művel szemben támasztható követelményekről írt, azt maga valósította meg Okos gazda című, Pesten, 1830-ban megjelent könyvében. Ez „a magyarországi környülállásokhoz alkalmaztatott gazdasági tudomány kérdésekben és feleletekben” kiegészült egy „baromorvoslási” toldalékkal és egy olvasókönyvvel, „melyben némely polgári virtusokat, józan érzéseket és világi bölcsességet terjesztő eredeti történetek, okos mondások, állítások foglaltatnak”, mindenekelőtt pedig „egy kis iparos irányú regény”: „Kovács József története”. Hőse egy igen értelmes és becsületes parasztlegény, aki háborús katonai szolgálata alatt megismerkedik a külföld fejlett mezőgazdaságával, és hazakerülve, a látottak, tapasztaltak hazai hasznosításán fáradozik. Bátor és okos fellépésével a falut és az uraságot egyaránt megszabadítja a gonosz Hiúz tiszttartótól és Roturidesz fiskálistól, s mint bíró kialakítja azt a kedvező légkört, amelyben a helybeli uraság és pap támogatását élvezve keresztül tudja vinni a falu paraszti mezőgazdálkodásának korszerűsítését.
E munkáját József nádornak ajánlotta a szerző, akitől azonban hiába remélte, hogy előírja a könyv alsóbb fokú iskolai tankönyvként kötelező használatát. Munkája enélkül is kelendő volt: egyes nagybirtokosok, így például Dessewffy József, százával vették meg példányait, hogy szétosszák jobbágyaik között. Dessewffy szentmihályi jobbágyainak érdeklődését elsősorban „Kovács József története” keltette fel. 1833-ban Pesten a mű másodszori kiadására is sor került.
Ugyancsak 1830-ban hagyta el Pesten a sajtót a már említett Az adó és még valami című röpirata, melyet azonnal németül is kiadtak. A mű bátor és sok vonatkozásban leleplező jellege miatt „ócsárlásokon, bántalmakon kívül nem egyszer majd kardra is került a dolog”. Az ebben felvetett adókezelési javaslatokat 1833–34-ben sikerrel próbálta a gyakorlatba átvinni a Heves megyei Sarud község jegyzője, aki „az eladósodott helységet nemcsak kigázoltatta bajaiból, de az adókivetési modorral is meg volt elégedve a nép”.
A mű különös címében helyet foglaló „valami”, egy, az adózási tárgyú röpirathoz kapcsolt toldalékot jelez. Ebben a novellisztikus formában megírt toldalékban a szerző Duna-parti esti sétapartnereivel megvitatja a küszöbön álló országgyűlés várható fejleményeit, az országgyűlésre való felkészülés kívánalmait, s a Tanácsolatok bírálóival szemben újra fejtegeti és megvédi nézeteit.
*
A Széchenyi és mások megajánlásai nyomán, Széchenyi alelnökségével 1830-ban ténylegesen megalakuló Magyar Tudós Társaság november 17-i legelső, tagválasztó gyűlésén Pozsonyban Balásházy Jánost a levelezői tagság mellőzésével egyenesen rendes taggá minősítette „gazdasági tudományi munkáiért, melyekben egyszersmind földijeinek a veszteglésből felriasztása iránt sikeresen emelt szót”. A természettudományi osztályban (az Akadémia akkori VI. osztályában) a vidéki tagok sorában foglalt helyet. Az 1831. évi első pesti nagygyűlésen az akadémiai jutalmakat elbíráló bizottság tagja volt; az 1832. évi közgyűlésen pedig Berzsenyivel, Kisfaludy Sándorral s másokkal együtt a plenáris ülést előkészítő bizottságban tevékenykedett. Segítséget nyújtott az Akadémián meginduló szótári munkálatokhoz: összegyűjtötte és beküldte a sátoraljaújhelyi mesteremberek mesterségszavait, és összeállította „a reá bízott gazdasági magyar könyvekből kiszedett műszavakat”.
Ugyancsak 1830-ban lett rendes részvényes tagja a megalakuló Állattenyésztő Társaságnak, a későbbi Magyar Gazdasági Egyesület elődjének, amelynek létrehozását hasonló külföldi egyesületek példájára 1827 óta maga sürgette.
A „nemzeti míveltség s tudományos előmenetel” jegyében folytatott literátori munkássága nem volt zavartalan: saját gazdaságának gondjai s a megyei tisztségével kapcsolatos teendők sokasága közepette nagy erőfeszítéssel alkotta meg munkáit. 1828–29–30-ban különös gondot okozott neki a kerületében elharapódzó juhbetegségek leküzdése; 1830-ban az árvíz sújtotta lakosság mentése, élelmezése, ápolása foglalta le. Megyei tisztségéről 1830 végén köszönt le.
1831. január 1-én Balásházy javaslatára és az ő sok költséggel épített „mulatóházában” nyílt meg a pesti mintájára létesített sátoraljaújhelyi kaszinó. Jegyzője Kossuth Lajos volt, ő gondoskodott a helyiségek berendezéséről, folyóiratokkal, könyvekkel való ellátásáról. A titkosrendőrség felfigyelt a kaszinó összejöveteleire, melyek nyomán „demagógikus elvek ütik fel fejüket”, és megfigyelés alá helyezte legfőbb mozgatóerejét, Balásházyt, megállapítva róla, hogy Széchenyi odaadó híve.
Balásházy Zemplén megyei közéleti tevékenysége a legszorosabban összefonódott Kossuthéval. Kossuth szónoki és Balásházy szervező képessége sikeresen egészítette ki egymást a megyei közgyűléseken és tisztújításokon a haladásért folyó harcban. A megyei reakció Kossuthot és Balásházyt egyaránt gyűlölte, s rövid idő múltán módot is talált előbb egyikük, majd másikuk lehetetlenné tételére.
Az 1831 nyarán kitört kolerajárvány és parasztfelkelés rendkívüli körülményei között Balásházyt igen veszélyes és izgalmas feladattal bízta meg a megye. Kiküldetésben volt Tőketerebesen, a felkelés centrumában, de kitűzött célját, a parasztfelkelés békés lecsendesítését, nem tudta elérni. Visszatért Sátoraljaújhelyre, ahol Kossuth fáradozott a rend fenntartásán, s a város védelmére sietve felállított polgári védsereg egyik kapitánya lett.
Az 1831. évi parasztfelkelést „többen inkább elfelejtésre méltónak ítélték, mint írásba foglalva megörökíteni emlékezetét”. Balásházy azonban úgy vélte, hogy e kérdéssel foglalkozni kell, hogy levonhassuk tanulságait. Ezért jelentette meg Az 1831-ik esztendői felsőmagyarországi zendüléseknek történeti leírása című kis könyvecskéjét, Pesten, 1832-ben. A munka gerince Balásházy parasztfelkeléssel kapcsolatos személyes élményeinek eleven leírása, amelyet kiegészít a szorongatott helyzetükből felszabadult megyei urak elbeszéléseinek adataival. A felkelés okainak és jellegének megítélése tekintetében osztályhelyzete elfogulttá tette. Arra a megállapításra jutott, hogy a felkelés alapjában véve a parasztság műveletlenségéből fakadó szerencsétlen eltévelyedés volt, s tanulságképpen a népnevelés előmozdításának fontosságára hívta fel a küszöbön álló országgyűlés figyelmét. Zemplén megye megbízásából Lyachovics János görögkeleti esperessel együtt javaslatot is dolgozott ki „a köznép mívelése tárgyában”. Ennek lényege egyrészt a parasztság valláserkölcsi nevelésének elmélyítése, másrészt velük szemben emberséges bánásmód alkalmazása, mert a rossz bánás a paraszt „jó tehetségeit kifejezetlenül hagyja, elvadul, és káros, veszedelmes indulatok rabjává teszi”. Felettük tehát „embertelenül hatalmaskodni szabad ne légyen”.
Széchenyit nagyszerű Stádiuma megírására ihlette az 1831. évi parasztfelkelés, melynek szításával vádolták: – úgy látta, az események igazolták a reform halaszthatatlanságáról vallott nézeteit. Balásházy is tollat ragadott, hogy Az adófizetők állapotjáról szóló munkájával a haladás irányában adjon ösztönzést az 1832–36. évi országgyűlés úrbéri vitáihoz. A cenzúra azonban meggátolta e veszedelmesnek talált mű megjelentetését, s szerzőjének további életútját súlyosan befolyásolta az a körülmény, hogy „felforgató” hírébe keveredett. A megyei reakció ekkor már lecsapni készült azokra, kik az ellenzék kimagasló tagjaiként 1831 előtt annyiszor húzták keresztül közgyűléseken, tisztújításokon számításait. Kossuth 1832 végén, Balásházy 1835-ben kénytelen volt végleg elköltözni Zemplén vármegyéből.
Megyei tisztség vállalása 1827 és 1830 között Balásházy anyagi romlását nem állította meg, sőt hivatalos elfoglaltsága miatti gyakori távolléte károsan hatott ki gazdaságára. Mikor hivatalától megvált, már öt gyermeke ellátásáról kellett gondoskodnia. Az akadémiai tagsággal járó évi 300 forintos tiszteletdíjat csak 1846 végétől kezdve kapta meg. Sűrűn megjelenő könyveinek jövedelme alig számított valamit, mert a széles körű terjesztés érdekében igyekezett minél olcsóbb árat szabni, számtalan példányt ingyen osztogatott szét, s mivel nem akarta, hogy azt mondják róla: pennával kénytelen keresni kenyerét – jövedelme javát rendszerint jótékony célra, például az épp akkor létesült sátoraljaújhelyi kórház részére adományozta. 1833-ban folyóirat-indítási tervvel foglalkozott: Szorgalomtár címmel tervezett lapja a külföldi és hazai mezőgazdasági „szorgalom” legújabb eredményeiről lett volna hivatva tájékoztatni olvasóit. Mivel azonban közben birtokát zálogba kellett adnia, elveszett a lapindításhoz szükséges biztosíték.
Egzisztenciáját 1833 végén azzal mentette meg, hogy Vay Ábrahám grófnál szerencsés elhelyezkedési lehetőségre talált. A gróf kilenc megyére terjedő – zömmel tiszántúli – birtokainak nem testületi, hanem egy főtiszt alatt álló uradalmi kormányzási rendszerében a jószágigazgató szakképzettségének, rátermettségének különös jelentősége volt. Az a szaktekintély, amelyet Balásházy a juhtenyésztés területén szerzett, igen jó ajánlólevél volt a gróf előtt, aki eddig korántsem használta ki azokat a lehetőségeket, melyeket birtokai az ekkor legjobban jövedelmező gazdálkodási ágazat, a juhtenyésztés számára biztosítottak. Balásházy alkalmazását annyira szerencsésnek tartotta, hogy amikor zempléni politikai ellenfelei valamennyi hitelezőjét egyszerre uszították rá Balásházyra követeléseik azonnali kielégítése végett, akkor a gróf jótállott érte, lehetővé tette, hogy rendezze adósságait, s hozzá segítette, hogy zempléni javai eladásával Debrecenbe, a jószágigazgatása körébe tartozó grófi birtokok középpontjába költözzék.
Szolgálata igen fáradságos volt. Rengeteget bajlódott a gazdatisztek ügyetlenségeivel és visszaéléseivel, a cselédek „panaszos alkalmatlankodásaival”. A legterhesebb azonban az állandó utazgatás volt számára, amit egyrészt a kiterjedt birtokokon folyó gazdálkodás ellenőrzése, másrészt tenyészállatok vásárlása, üzletkötések stb. kívántak meg. A közbiztonság meglehetős hiánya arra kényszerítette, hogy – jól fegyverkezve – közönséges parasztszekérrel közlekedjék: így nem sejthette senki, mily nagy összegű pénzek voltak olykor nála. De bizonyos fokig tetszett is neki ez az inkognitó: könnyebben közelférkőzhetett az egyszerű emberekhez, kiknek problémái, véleménye mindig érdekelték.
1836 szeptemberének végén megvált jószágkormányzói állásától. Szolgálatának három éve alatt az uradalmi juhállományt szinte megkétszerezte; a gyapjú finomságának fokozásában is jelentős előrehaladást ért el, s a gabona terméshozamát is néhány ezer köböllel emelni tudta. Hajlamai ellenállhatatlanul a saját gazdaság megszervezése felé húzták, ahol zavartalanul érvényesítheti elgondolásait, ahol kipróbálhatja a külföldi szakirodalomban ajánlott újításokat, ahol példát mutathat a kisbirtokosoknak a célszerű és eredményes gazdálkodásra. Zemplén megyei birtokának teljes felszámolása és a hitelezők kielégítése után maradt még annyi pénze, hogy Debrecenben egy szobakonyhás házat, a város határában pedig, az elepi pusztán két tanyát szerezzen. A gazdálkodás megindításához okvetlen szükséges beruházásokhoz azonban jelentékeny kölcsönösszegek, nagyrészt uzsorakölcsönök felvételére kényszerült. Juhállománya 1840-ben már 750 darabra emelkedett, ebből 500 finom-gyapjas. Ezenkívül volt a 40-es években 7 lova, 10 szarvasmarhája, 40 sertése. Földjének alig felét fogta eke alá, a többit legelőnek használta. A könnyen kiégő szikes talaj a jobban is jövedelmező állattenyésztésnek inkább kedvezett. Nagyobbik tanyáján váltórendszert honosított meg. Közvetlen a tanya mellett néhány holdat dohány, répa, és burgonyatermelésre használt, valamint három holdat a városból kijáró marhák és lovak számára kaszáltatott, a többi eke alá fogott területet pedig hármas váltóra osztotta fel: egyharmada őszi, másik harmada tavaszi volt, a harmadikban felében olajos magvakat, felében lencsét, borsót, paszulyt, bükkönyt termesztett. Kukoricát, lucernát kisebbik tanyáján termelt. Évenként szántóföldje egyhatodának trágyázására kerített sort.
A negyvenes évek elején Balásházy reménykedve tekintett jövője elé. Úgy vélte, hogy „hazánk boldogabb vidékén” telepedett meg, ahol gyermekei „Debrecen szilárd s erényes szellemű polgárai közt több biztonsággal s békességgel éledhetnek”, mint a gazdaságilag egyre hanyatló, parasztlázongás és politikai harcok dúlta zempléni Hegyalján. Itt jó esztendőben háromszorosa termett annak a gabonának, amennyit újhelyi birtoka hozott; ott 300-nál több juhot nem tudott kiteleltetni, itt talán 1200 fölé is viheti.
*
A jószágkormányzói évek alád Balásházy feléje sem tudott nézni az Akadémiának. Literatúrai munkássága is szünetelt. Szolgálatából kilépve felszabadult lélekkel látott újra ez irányú foglalatosságaihoz. 1837. szeptember 10-én az Akadémia VI. közgyűlésén A honi vízszabályozások tökéletesítéséről földmívelési tekintetben címmel már felolvasást tartott. A közgyűlés színhelyéül szolgáló pesti vármegyeháza nagytermében foglalt helyet a „számos és fényes hallgató-kar, nemzeti köntösben; s asszonyságok a karzaton”.
Az újra írni kezdő Balásházy legközelebbi terveiben némely korábbi művének felfrissítése szerepelt. Elhatározta, hogy az annak idején elsősorban alsóbb fokú iskolakönyvnek szánt és kérdés-felelet formájában megírt Okos gazda című művét részletesebben kidolgozza, a tudomány újabb eredményeinek és saját, azóta is gazdagodott tapasztalatainak figyelembevételével. Az Okos gazda baromorvoslási toldalékát is alaposabb kézikönyvvé akarta fejleszteni. Utóbbi tervét azonban, mely élete utolsó éveiben is foglalkoztatta, végül is nem valósította meg.
Saját életének megpróbáltatásai, zempléni gazdálkodásának alig elkerülhető csődje, s a debreceni újrakezdés erőfeszítései arról győzték meg, hogy az „okos gazdának” nem elég ismernie a mezei gazdaság tudományát, hanem fel kell vérteznie magát olyan praktikus elvekkel, olyan gyakorlatias életbölcsességgel is, amelyek eligazítják a gazdaság jövedelme helyes felhasználásának, a szükséges beruházások ideje, iránya, mértéke meghatározásának, egyszóval a gazdálkodó háztartása mindmegannyi problémájának megoldásában. Olyan mű létrehozására törekedett tehát, amely kifejezi a „háztartás” és mezei gazdaság tudományának egységét. Művének alapgondolatát és tervezett rendszerét megbeszélte az 1837. évi akadémiai közgyűlés egyik unalmasabb ülésén a zöld asztal végére melléje telepedő Kölcseyvel, aki maga is gazda volt, ismerte és sokra értékelte Balásházy munkáit. Halk beszélgetésük, melyben a kedves öcsém – kedves bátyám megszólítás járta, végül is a görög és latin gazdasági írókra tért át, akiknek háztartási életbölcsességét figyelemre méltónak találták saját nemzedékük számára is.
1838-ban jelent meg Debrecenben A háztartás és mezei gazdaság tudománya című műve I. kötete. Könyvét gróf Festetics György emlékének szentelte a keszthelyi Georgicon „egykori háladatos növendéke”, idézve Kazinczy Ferenc Festeticset üdvözlő alkalmi versét, mint amelyben „a közvélemény ítélete teljes méltóságában tűnt elő”. E kötet foglalkozik a birtokszerzés és eladás szempontjaival; mikor érdemes házi kezelésben tartani a birtokot s mikor haszonbérbe adni; hogyan kell a gazdaságot fokozatosan fejleszteni, hogyan áll a mezőgazdasági hitel kérdése; milyen spekulatív vállalkozások növelhetik a gazdálkodó tőkeerejét, milyen lehetőségei vannak a termesztők egyesületi alapon való kereskedelmi vállalkozásainak; milyen tulajdonságokkal kell egy jó gazdának rendelkeznie; milyen legyen bánásmódja a cselédséggel, hogyan lehet a lehanyatlott gazdaságot reorganizálni stb. A művet átható életbölcsességi elvek részint Hesiodos, Cato, Terentius Varro, Columella, Vergilius műveiből kölcsönződtek, melyeket Kallós József professzor bocsátott rendelkezésére a debreceni református kollégium könyvtárából – de talán még nagyobbrészt a nagy költő, niklai gazda, Berzsenyi Dániel költeményeiből és Kölcsey híres Parainesiséből, mely ekkoriban jelent meg az Athenaeum 1837-es évfolyamában. Végül, de korántsem utolsósorban önmagából merített, kit szívesen hasonlított olyan hadvezérhez, „ki nemcsak a győzelem diadalát élvezte, de a veszteség keserveit is, melyekből ügyességénél s férfias állhatatosságánál fogva kigázolni tudott, s dolgait jobbra fordítani”.
A II. kötet 1839 nyarán hagyta el a nyomdát. Az Okos gazda anyagához képest a leglényegesebb bővítések a szőlőművelés, borkezelés, erdőművelés tárgyában történtek.
Művének első kötetét a bírálók, köztük Fényes Elek, igen pozitívan értékelték. A kötet Vörösmarty Marót bánjával együtt akadémiai nagyjutalomban is részesült. Ez a siker azonban egy csapásra aktivizálta Balásházy ellenfeleit. Azt a hírt terjesztették, hogy a II. kötetben súlyos tudományos fogyatékosságok fordulnak elő, továbbá, hogy a Balásházy által hirdetett gazdálkodási elvek juttatták oda a szerzőt, hogy még atyjától örökölt jószágát is elveszítette. A Fényes Elek szerkesztette, alacsony példányszámú Ismertető 1840. évfolyamában jelent meg Balásházy válasza, amely a rágalmakat cáfolva részletesen foglalkozott személyi körülményeivel, a zempléni gazdasága csődbejutásának valóságos okaival.
A Balásházy ellen megindított hajsza következő állomása a Magyar Gazdasági Egyesület pályázatára beküldött művének a jutalomtól való elütése volt. Ebben is régi Zemplén megyei politikai ellenfeleinek keze volt benne. A jeligés pályamű véletlenül tudomásukra jutott szerzőjének kilétét felfedték, így hiába bizonyult a legjobbnak, a szabályok értelmében elesett a jutalomtól, s Vályi Mihály tanulmányát díjazták. Balásházy Elárult pályairat címmel 1841-ben Debrecenben megjelentette „a tagosztály által létesülhető míveltebb gazdálkodási módoknak fölállításáról” szóló művét, míg Vályi munkája mai napig kiadatlan maradt. Sőt, az Elárult pályairat iránti érdeklődés 1845-ben még egy második kiadást is igényelt.
Ezekben az években Balásházy az Akadémia felkérésére számos tudományos dolgozatot véleményezett. Írásos véleményezéseit Pestre utazó kereskedőkkel alkalomszerűen küldötte fel. Az Akadémia nagygyűlésein csak hely lyel-közzel vett részt: hol kukoricatörés, hol vásár tartóztatta otthon. Tudományos munkásságát azonban az Akadémia titkárához, Toldy Ferenchez küldött levélbeli beszámolói alapján számon tartották; de számon tartotta őt a titkosrendőrség is – a liberális párthoz tartozó akadémikusok, Vörösmarty, Bajza, Czuczor, Bugát és mások sorában.
1839-ben elhunyt Angyalffy Mátyás levelező tag, és az emlékbeszéd megtartására Balásházy kapott megbízást. Elmondására az 1844. december 21-i nagygyűlésen került sor. Felvázolta benne a külföldi s honi gazdasági literatúra történetét, – mellyel némileg már A háztartás és mezei gazdaság tudománya című könyve I. kötetének előszavában is foglalkozott –, érzékeltetve azt a nagy fellendülést, amelyet e téren az utóbbi évtizedek jelentettek, s méltatta Angyalffy meg-megújuló erőfeszítéseit magyar mezőgazdasági folyóirat létesítésére és fenntartására. Kiemelte műveinek tudományos korszerűségét s munkásságának külföldi méltánylását. Azt akarta, hogy emlékbeszéde legyen „ébresztés arra, hogy a nemzet édes anyai szerelemmel viseltessék a tudósok s tudományos intézetek iránt”.
A debreceni polgárok társadalmába beilleszkedni igyekvő Balásházy egyrészt kötelességének érezte, hogy a városi állapotokat kívülről érő kritikát maga is visszaverni segítse, másrészt néhány évi ott lakás után már arra is jogosultnak gondolta magát, hogy beavatkozzék a városi közigazgatás dolgaiba, s annak belső megújulását, megtisztulását a maga erejével is elősegítse. Debrecen, mint van, s jövendője című, 1844-ben megjelent röpirata ezt a célt szolgálta.
Ebben a város eladósodásának körülményeit, mértékét és az adósságból való kilábolás lehetőségeit vizsgálta; javaslatokat tett a városi jövedelmek fokozásának módjára, és figyelmeztetett azokra a szempontokra, amelyeket a városi tanács éppen esedékes újjáválasztásakor Debrecen és polgárainak jövője érdekében szem előtt kellene tartani. Balásházy remélte, hogy maga is bejut a városi tanácsba, de az 1844. május 8-i választáson kisebbségben maradt, s be kellett érnie a városi esküdtséggel. 1845–46-ban ebben a minőségében sokat tett a városrendezési és városgazdálkodási kérdések megoldásáért. Röpiratának figyelemre méltó fejezete az, amelyben észrevételeket fűz a Debrecen határában közönségesen folytatott gazdálkodáshoz.
1845 folyamán lehetősége nyílt Debrecenben találkozni, és eszmecserét folytatni Wesselényivel, majd Széchenyivel. Wesselényivel egy májusi napon időzött hosszasabban együtt, s lótenyésztési kérdésekről beszélgettek; Széchenyi október elején a Tisza-szabályozás ügyeivel kapcsolatban fordult meg Debrecenben. Látogatást tett a Polgári Casinóban, és úgy találta, hogy Balásházy annak a lelke. Balásházy másnap fáklyás zenét rendezett Széchenyi tiszteletére, beszéddel köszöntötte. Széchenyit szállásán is felkereste, s a beszélgetés során kicserélték nézeteiket a selyemhernyó-tenyésztésről.
*
A zempléni évek során Balásházy aktív részese, sőt egyik vezéralakja volt a megyei politikai küzdelmeknek, s a magyar mezőgazdaság fejlesztése érdekében tett politikai természetű javaslatai országos hatást, visszhangot váltottak ki. A „menekülés Hegyaljáról” azonban nemcsak a gazdaságilag hanyatló tájék elhagyását jelentette, hanem búcsúzás volt a politikai harcokban való közvetlen részvételtől is. A felülkerekedett zempléni reakció még Debrecenbe is utána nyúló karjai, a gazdálkodói egzisztenciája, politikai hitele és tudományos érdemei aláásását célzó, erősen reakciós politikai színezetű támadások térítették el megkezdett útjáról. A kormánytámogatás reménye, amely 1825–30-ban olyan hatalmas lendítőerőt adott a hazai reakcióval szemben a magyar reformereknek, a tapasztalatok alapján ekkorra már erősen megfogyatkozott. Az egymást követő politikai perek, amelyek egyikének egykori zempléni küzdőtársa, Kossuth is áldozatául esett, Balásházyt is óvatosságra intették. Politikai természetű észrevételei mezőgazdasági tárgyú szakmunkáiban elszórva, többnyire apró betűs jegyzetekben húzódtak meg.
Balásházy politikai meggyőződése az 1825–30-as években teljesen kialakult, jelentősebb fejlődésen a későbbi évek folyamán sem ment át. Gyökerei a felvilágosodás eszmevilágába nyúlnak vissza, de nem a „szertelen újítók” Robespierre „rémuralmába” s a forradalom „vérözönébe” torkolló tanításaihoz, hanem az uralkodó által felkarolt „józan felvilágosodás” világához, „mely József császár nagyszerű törekvései által lobbant föl; mik megbuktak ugyan, de nem azért, mintha sok jó nem foglaltatott volna bennök, hanem azért, mert behozataluk nem volt alkotmányos, s létesítésökbe nemzetiséget fojtó elemek sodortattak”. Ebből az értékelésből közvetlenül következik a nemzeti alapon történő haladás igényének felvetése, amelyhez a bécsi kormány politikájában 1825-ben bekövetkezett fordulat kedvező auspiciumokkal szolgált. A magyar országgyűlés és az uralkodó közös, alkotmányos együttműködésétől várta azokat a törvényeket, amelyek a hazai állapotok korszerűsítését célozzák. Küzdött azért, hogy a reformtörvényhozás az Országos Rendszeres Munkálatok anyagát vegye kiindulási alapul, s azt igazítsa az újabb követelményekhez. Küzdött azok ellen, akik nem bízva az országgyűlés haladási törekvéseinek őszinteségében, vágyálmaiktól elragadtatva olyan javaslatokkal, törekvésekkel álltak elő, melyekre még nem érett meg az idő. Támogatta az 1831 tanulságai nyomán kibontakozó „érdekegyesítő” politikát, melyben a reformok Franklin villámhárítóiként hivatottak levezetni a társadalmi feszültség ki-kipattanó, forradalmi tűzvésszel fenyegető szikráit. A forradalmi „anarchia” és a Habsburg önkény „extrémumai” között kereste a középutat.
Meggyőződéses híve volt az ország arisztokratikus államberendezésének. Észak-Amerika sokak által csodált világa nem vonzotta: a bontakozó pénzarisztokráciában rosszabbat látott a születési arisztokráciánál, s a faji megkülönböztetés különösen ellenszenves volt humánus gondolkozása előtt. Büszke volt nemességére, és élni kívánt nemesi privilégiumaival, melyek közt legtöbbre talán azt értékelte, hogy javaslataival jogában áll bekapcsolódnia a törvényhozás munkájába. A nemességet viszont összeférhetetlennek tartotta az oly gyakori erkölcsi lealjasodással, a nemnemesek, a parasztok gyalázásával, bántalmazásával. Véleménye szerint a nemesi testet meg kellene tisztítani az ilyen rothadásnak indult tagoktól.
Nem volt a reformkornak olyan országgyűlése, amely elé – különböző könyveinek apró megjegyzésein keresztül – ne terjesztett volna javaslatokat, s melynek eredményeiről – hasonló formák közt – többé-kevésbé meg ne emlékezett volna. Az 1832–36-os országgyűlés tagosítási törvényét nem utolsósorban saját ezirányú küzdelmei győzelmeként könyvelte cl. Igen hasznosnak ítélte A háztartás és mezei gazdaság tudománya című munkájában az országgyűlés úrbéri vonatkozású törvényeit is. Ezek a törvények úgy látszik kielégítették e téren eléggé mérsékelt reformigényeit, mert többé úrbéres problémákkal egyáltalán nem foglalkozott, s a kötelező örökváltságról később folytatott vitákhoz sem szólt hozzá. Az úriszék kérdésében sem haladt túl régebbi javaslatán, hogy ti. csak az úrbéresek egymás közti ügyei maradjanak az úriszék illetékességi körében.
Annál inkább érdekelte Balásházyt a büntetőtörvénykönyv, amelytől a személyes és vagyoni biztonság megszilárdulását várta. A testi büntetés sokat vitatott kérdésében a cselédtartó gazda érdekeit képviselte, aki pénzbüntetések kirovásával károsodna. Eltörlés helyett megelégedett a testi büntetések mérséklésével, enyhítésével. A cselédkérdés olyan törvényes rendezését sürgette, amely a cselédbírák intézményének felállításával egyrészt elvonja a testi fenyíték alkalmazásának odiumát a gazdákról, másrészt megvalósítja a helyüket változtató cselédek magatartás szerinti nyilvántartását és kiközvetítésüket a megbízható cselédet kereső gazdákhoz. Nem helyeselte Balásházy a költséges fenyítőintézetek felállítására vonatkozó elképzeléseket, hanem ezek helyett a rabok munkaerejének igénybevételét sürgette, az egyre szaporodó rabdolgoztató házakban, sőt a csatornaépítő közmunkákban. Meg-megújította javaslatát, hogy a bűntényt elkövető nemes személyére nézve fosztassék meg nemességétől, ezzel – a bűnügyek vonalára korlátozottan – a törvény előtti egyenlőség útját egyengette.
Közpolgári tárgyú javaslatai a megyei közélet tisztaságának biztosítását célozták. Azt kívánta elérni, hogy a megyegyűlésen, tisztújításokon a nemesség ne tömegeiben, hanem megbízott képviselői útján jelenjen meg. Így akarta kivédeni azokat a támadásokat, amelyek – az ilyenkor előforduló „ízetlen jelenetek” felemlegetésével – sokszor a megyerendszer ellen irányultak.
Honvédelmi téren védelmébe vette az insurrectiót, mert úgy vélekedett, hogy a fegyelem megszigorításával, a felszerelés és kiképzés alaposabbá tételével a nemesi felkelés ütőképes tartalékhadsereg szerepét töltheti be.
A népnevelés kérdésében, melyen belül külön figyelmet szentelt a nőnevelésnek, hangsúlyozta az erkölcsi nevelés fontosságát, amelyet nem tudott elválasztani a vallásosságtól. Nemzeti szellemű és gyakorlatias nevelést kívánt mind az iskolai, mind az iskolán kívüli népművelésben; minden alkalmat felhasználva a tudományos mezőgazdasági ismeretek terjesztésére. A parasztnép értelmi képességeit mindig a legnagyobb határozottsággal vette védelmébe, s tudatlanságáért a népművelési munka fogyatékosságait, vagy éppen hiányát okolta.
A zsidó emancipáció kérdésének felvetését még korainak tartotta ugyan, de elítélte azokat a törekvéseket, amelyek a zsidóság elszigetelésére irányultak, s inkább polgárosodási folyamatuk előmozdítását tartotta célszerűnek. Nem engedte, hogy egyszerűen őket tegyék a Hegyalja hanyatlásának bűnbakjaivá; gondos gazdálkodásukat, korszerű borkezelési eljárásaikat, kereskedési aktivitásukat egyenesen példaként állította a sokban hanyag és kevéssé mozgékony gazdák elé. Gazdasági – kereskedési –, hitelügyleti tevékenységük elítélésre méltó vonásait úgy mérlegelte, hogy közben igazságszeretően rámutatott e vonások nem kizárólagos és sajátos zsidó jellegére.
Hiába lelt Balásházy Debrecenben új hazára, szíve a Hegyalján maradt. A Tiszántúl szikes pusztáin is foglalkoztatta a Hegyalja hanyatlása, s a törvényhozás figyelmébe ajánlotta az egykor gazdag szőlőtermő vidék sorsát. A szőlőterület csökkentésében, a dohány- és cukorrépatermesztés, valamint a selyemhernyó-tenyésztés erőteljes fejlesztésében kereste a kiutat. Remélte, hogy bányák nyitásával elő lehet mozdítani a vidék iparosodását is.
Az iparosítás kérdésében Balásházy az évek során kétségkívül előrehaladt, és eltávolodott korábbi, eléggé egyoldalúan agrár-szempontú álláspontjától. Egyre fontosabbakká váltak szemében is a „posztófábrikák” és cukorgyárak; s míg korábban eleve céltalannak ítélt minden vasútépítési próbálkozást, s csak a víziutak és országutak fejlesztésének volt szószólója, utóbb pártolta Kossuth fiumei vasúttervét.
A politikai légkör átmeneti enyhülése, amelyet Kossuth szabadlábra helyezése s Pesti Hírlapjának megindulása jelzett, Balásházyra is aktivizálóan hatott. Erre utal két cikke a Pesti Hírlapban. 1843 tavaszán. Kibújva könyvei apró betűs megjegyzései mögül, immár a Hírlap nyilvánossága előtt állt ki a haladás aktuális kérdései: az ősiség eltörlése és a közteherviselés mellett.
Balásházynak ez az aktivizálódása az 1825–30-as felpezsdülés idején tanúsított politikai tevékenységére emlékeztet. Tudjuk, hogy akkor is reformtárgyú röpiratainak fő kérdéseit a minden rendű és rangú emberrel minden adódó alkalommal folytatott politikai beszélgetései során alakította ki. Kíváncsi volt az emberek véleményére, „populáris tónussal” közelített az egyszerű emberek szívéhez, tanult tőlük, tapasztalatokat szerzett életkörülményeikről, problémáikról, és hatni igyekezett reájuk. Balásházy általában mérsékelt reformtörekvéseit sokan felülmúlták, de kevesen voltak olyanok, akik annyira megértették volna a nemesi reformpolitika tömegkapcsolatainak, a mindennapos népszerű politikai felvilágosító munkának fontosságát a haladás erőinek győzelme szempontjából, mint ő.
Az 1846. év folyamán Balásházy ismét egy röpiraton dolgozott, melynek három füzete két kötetben 1847 elején jelent meg Debrecenben Politikai és státusgazdas nézetek címen. A soron következő s később utolsónak bizonyult rendi országgyűlés előtti megjelenésével idejében akart e mű figyelmeztetni a halaszthatatlan feladatokra.
Röpirata első füzetének középpontjában a közteherviselés kérdése áll, melyet elengedhetetlennek tart a nemzeti jólét megteremtéséhez. A közteherviselés ellen felhozott nézeteket cáfolva és visszaverve, Balásházy elsősorban gyakorlati szempontból szólt hozzá a sokat vitatott kérdéshez. Megoldást keresett arra, hogy a közteherviselés egy költséges adókataszter hosszú időt igénybe vevő felállítása nélkül bevezethető legyen. Azt javasolta, hogy az adózás alapjául jövedelembevallás szolgáljon, kiküszöbölve azokat a visszaéléseket, melyekről már tizenhat év előtti röpiratában is szó volt.
A második füzet azzal foglalkozik, hogy az állattenyésztés törvényes rendszabályokkal is segítendő fejlesztése mily nagy mértékben előmozdíthatná a nemzeti jövedelem gyarapodását. Állattenyésztési törvényjavaslatának lényege a közlegelő használati rendjének törvényes megszabása.
Röpiratának harmadik füzete, mely egymaga képezi a II. kötetet, elsősorban hitelproblémákkal foglalkozik, azaz „a magyar s erdélyországi eladósodó föld és házbirtokosoknak süjjedéstőli megmentésérül” értekezik. Az eladósodás okát – sok egyéb tényező mellett – Balásházy elsősorban a pénzforgalom hiányában látta. Tanmesékre hajló kedve keresztültör a komor témán: József mester és Péter diák történetén mutatja be, mennyi jót eszközölhet a pénz – akárcsak egyetlen forint – forgása. „Magyarországon több pénz van, mint amennyit gondolunk, de nincs forgalma.” A váltótörvény, melynek meghozatalát maga is erélyesen sürgette, megfelelő pénzintézetek hiányában nem a kívánt eredményt hozta. A takarékpénztárak általában legfeljebb három hónapra kölcsönöztek, holott a földbirtok hosszú lejáratú hitelt, részletekben visszafizethető kölcsönt igényelt. Ilyen körülmények közt szükségképpen virágzott az uzsora. A kiutat egy nemzeti alapon létesítendő és országos fiókhálózattal rendelkező földhitelbankban jelölte meg Balásházy. Ki is dolgozta és művében közzé tette a javasolt bank alapszabályait. A magánbankokkal szembeni állásfoglalását igen figyelemre méltóan indokolta: „Magány tőzsérekkeli kezelés az erőt végre is egyeseknél központosítja, s lesznek nagy pénzű egyes emberek és szegény nemzet.” Ehelyett „országos intézetek alakítandók, melyek feleslegeiket ismét állodalmat boldogító vállalatokra, intézetekre fordítják”. S még hozzátette: „A fölvilágosodottabb utókor nevetni fogja a múlt és jelenkoriakat, hogy magán pénztőzsérek által szipolyoztatták magukat, holott olyan pénzügyi intézeteket alakíthatni, melyeknek keresetét az állodalom javára fordíthatjuk.”
De nemcsak a hitelproblémákról van szó ebben a füzetben. Ki akarja használni a publikációs lehetőséget még a szoros tartalmi egyöntetűség rovására is. Itt fejti ki nézeteit a mezőgazdaságtan oktatásának helyes módszereiről; itt teszi meg javaslatát gazdasági ipariskolák létesítésére; itt küzd azért, hogy a mezőgazdasági ismeretek oktatása helyet kapjon a tanítóképzésben. Itt követeli a gyümölcs- és veteménykertészet hatósági védelmét és előmozdítását; itt buzdítja az asszonyokat is a mezőgazdasági munkákban való részvételre. Itt szólítja fel a lelkiatyákat, hogy küzdjenek a „részegítő italoknak, főleg a pálinka mértéktelen élvezésének” egyre jobban terjedő „mirigye” ellen; létesüljenek mértékletességi társulatok; jelenjenek meg e tárgykörből tanulmányok. Itt száll szembe azok véleményével, akiknek hírlapi fejtegetései szerint a paraszt rest, dolgozni nem szeret. Az őszinte csodálat, lelkesedés és büszkeség hangján ír Balásházy az alföldi paraszt sokszor valósággal emberfeletti munkateljesítményeiről; a Békés vidékén már intenzívebben folyó takarmánytermesztésről és kertészkedésről, melyekben „a derék Tessedik fáradozásainak nyomai szemlélhetők”; és a dunántúli paraszt gazdálkodási ügyességéről, értelmességéről
A Politikai és státusgazdasági nézetek II. kötetének előszavában Balásházy az uzsora karmai közé került birtokosok süllyedéséről szólva egyben saját maga legszemélyesebb és legsúlyosabb problémájához nyúlt, hiszen az uzsora nemcsak a fényűzésben, tékozlásban „hibásokat csavarandja örvénybe, de a kis pénzerejű erényeseket, iparosokat is; mert a jelen hiányos pénzforgalomnak felakadásokat szülő hatása van, s ha ily esetben nagy kamatú pénzzel lehet csak s kell a bajon segíteni, ebből nem jó kifejlés, de elpusztulás és teherbeni bonyolódás származik, melynek nyűgéből ritkán szabadulhatni”. E sorok Balásházy reményekkel induló debreceni gazdaságának sorsát is híven vázolják. Mire e műve megjelent, fizetésképtelensége miatt csődöt kellett kérnie maga ellen. A Budapesti Híradó 1847. április 29-i száma országosan hivatalosan hírül adta Balásházy csődjét. A csődbírósághoz vagyoni bukása okairól benyújtott jelentését tudomásul vették. Nem lehetett Balásházyt helytelenül folytatott gazdálkodás címén elmarasztalni, mert mint a csődtömeg perügyelője megállapította, „azon teoriát, melyet a bukott felvett, s gazdálkodásában követett, a Magyar Tudós Társaság is nemcsak helybe hagyta; hanem meg is jutalmazta”. Balásházy csődje tehát nem az általa vallott tudományos mezőgazdálkodási elvek csődjét jelenti.
Küzdelmes élete során most már másodszor jutott Balásházy ilyen szerencsétlen helyzetbe, de másodszorra is kivergődött belőle, ugyanazon az egészen kivételes módon, amely 1833-ban is megmentette. Gróf Vay Ábrahám ismét jószágkormányzói szolgálatba fogadta. 1847. december 29-én már bejelenti a csődbíróságnak, hogy hitelezőit részben kifizette, részben egyezségre jutott velük, s így kéri a csődper beszüntetését. 1848. januárjában ez meg is történt.
*
1848–49, a forradalom és szabadságharc éve, ismeretlen fehér folt Balásházy életében. Valószínű, hogy jószágkormányzói teendői teljesen távol tartották a legkisebb politikai szereptől vagy megnyilatkozástól is. Kétségtelen azonban, hogy korábbi felfogásához híven végtelenül tragikus eseményeknek tekintette mind a forradalmat, mind a nemzet és az uralkodó szembekerülését, s mindezért a reformkori huzavonát tette felelőssé. A jobbágyfelszabadítást méltányosnak tartotta, de azt is, hogy az uralkodó elrendelte a földesurak kártalanítását. A viszonyok konszolidálódását, az uralkodó és a nemzet kiegyezését kívánta.
Figyelemre méltó azonban az a bátor kiállás, amelyet 1850-ben tanúsított Balásházy a Magyar Tudományos Akadémia védelmében. Az ellenforradalom ugyanis elrendelte az Akadémia átszervezését, s ez alkalomból a sajtó is durván támadta legfőbb nemzeti tudományos intézményünket, fitymálva, sőt kétségbe vonva eredményeit. A Magyar Hírlap 1850. július 11-i és 13-i számában Balásházy cikket jelentetett meg a Magyar Tudós Társasági viszonyokról. Ebben védelmébe vette az Akadémiát; vázolta a nehézségeket, melyekkel megküzdve mégis számottevő eredményeket ért el a nemzeti tudományosság előmozdítása terén. Támogatást kért a gáncsoskodás helyett, s az átszervezés fő feladatát az Akadémia pénzerejének növelésében, valamint a tudományos tevékenységet nem folytató tagok felfüggesztésében jelölte meg. Arra a vádra, hogy forradalmi agitáció színhelye volt az Akadémia is, azt válaszolta, hogy az „lehetőleg bölcsességgel óvakodott veszélyes túlságokba tévelyedni”.
Balásházy másodszori jószágkormányzósága hat esztendőn át tartott. Újra teljesen igénybe vették a fárasztó utazgatások, melyek során sok mindent látott, tapasztalt, „nemcsak a kastély fényes körében, s középrendűek közt, de a szegény hajlékaiban is gyakran fordulván meg”. Mint írta: „az tudhatja azon temérdek visszaéléseket, ki nem csak a fővonalakon, de össze-vissza utazza a hazát vagy legalább egy részét szakadatlanul… Láttam, tapasztaltam a nyomort, mely főleg a köznépet sújtolja”.
Hat évi megfeszített munkával jutott el oda, hogy 1853 tavaszán ismét felhagyhasson a szolgálattal, és visszatérhessen független gazdaként a debreceni két kis tanyához. Ekkor azonban hosszas betegeskedés bénította meg 1855 őszéig. Eladta debreceni birtokát, és Földesre költözött, gyámsága alatt álló unokája javait kezelni. Itt főleg gyümölcskertészkedéssel töltötte idejét, szoros barátságot tartva a helység fiatal lelkészével, Bakos Gáborral, aki 10.000 alma és körte csemetéből álló faiskolát létesített.
1856-ban A pincegazdászatról, borkereskedésről jelent meg könyve. E problémák szakadatlanul foglalkoztatták a Hegyalja fiát, aki az Alföldről is fel-feljárt egy-egy barátja, ismerőse hegyaljai szőlőjébe, pincéjébe, s akit jószágkormányzói éveiben a hivatalos kötelesség is sokszor szólított Hegyaljára, hiszen Tarcalon és Liszkán voltak a gróf legértékesebb szőlői. Évenként egy-kétezer hordó bor kezelése folyt felügyelete s irányítása alatt; ezek során szerzett tapasztalatait akarta összegezni literatúrai munkásságának – úgy érezte-hattyúdalaként. Balásházy e könyvével egyben hozzászólt a borkereskedelmi társulatok (részvénytársaságok) akkoriban sokat vitatott kérdéséhez is. Nem értett egyet a túlzott központosítással, amelyet a „Budapesti Borcsarnok” egyes hívei képviseltek. Tolmácsolója volt a hegyaljai bortermelők érdekeinek, akik úgy vélték, hogy a pesti mellett szükség lenne egy hegyaljai borkereskedelmi társulatra, egy „Tokaji Borcsarnok”-ra, amelynek „a hegyaljai helybeli körülményekhez, borainak sajátosságaihoz, piacainak mivoltához képest különböző programjának, különböző alapszabályainak, különböző kezeltetésének kell lenni”, mint a pestinek. „Nem minden alkalmazható a Hegyalján, mi Budapesten célos” – mondotta. Könyvében közzé is tette a tervezett „Tokaji Borcsarnok” általa írt alapszabály-tervezetét.
1857-ben jelent meg Balásházy utolsó nagyobb munkája: A tagosztályban való zavarok tisztába hozataláról. Ebben visszapillantott a tagosítási probléma egész hazai történetére és terjedelmessé vált irodalmára; vizsgálta azokat a kedvezőtlen következményeket, melyekkel a tagosítás ott és akkor járt, amikor nem voltak kellő tekintettel bizonyos honi és helyi sajátosságokra. A napi sajtó is sűrűn cikkezett a községi legelők felosztásáról, minden földterület eke alá vonásáról, a téli-nyári istállózásról, anélkül, hogy kellő módon figyelembe vette volna, hogy hazánk egyes tájain, így különösen az Alföld szikesein, hiányoztak ehhez a feltételek.
Balásházy utolsó évei irodalmi munkásságának emlékét még két kisebb, kalendáriumbeli cikk őrzi. Az egyikben a természettudományokról értekezett, melyek oly hatalmas fejlődésen mentek át az utóbbi időkben, s amelyek a mezőgazdaság tudományának mintegy nélkülözhetetlen segédtudományai; a másikban megint a kisbirtokosok anyagi romlásának problémáival bajlódott. Rétegének s saját magának ez a kínzó problémája a szó szoros értelmében elkísérte tehát a sírig.
Hatvanéves korában, 1857. november 17-én halt meg Földesen „vízibetegségben”, a családi hagyomány szerint nagy szegénységben. Sírjánál, melynek ma már nyoma sincs, gyümölcskertészkedő barátja, Bakos Gábor helybeli lelkész mondott búcsúztatót.
