ELŐSZÓ
ELŐSZÓ
Kerecsényi Dezső irodalomtörténet-írásunknak sokoldalú egyénisége, nagy ígérete volt. Korai halála nem tette lehetővé, hogy tehetsége teljességében kibontakozhassék, hogy művei által épüljön bele a magyar irodalomtudomány történetébe. Be kell érnünk azzal a kevés, de nagy értékű szellemi hagyatékkal, amely Kölcsey Ferencről szóló egyetlen könyvében, számos tanulmányában, kisebb írásában, máig tanulságos kritikáiban ránk maradt. Műve töredék, de arra kötelez, hogy az irodalomtörténetírás néha feledékeny természete ellenére megőrizzük, értékeit emlékezetünkbe idézzük. Horváth János leghívebb tanítványai közé tartozott, s mestere ajánlotta őt az egykori Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának 1941. január 21-én tartott tanácsülésén egyetemi magántanárrá. Ideiktatjuk Horváth Kerecsényit méltató szövegének néhány mondatát: „Kerecsényi Dezső szaktudományi munkásságát történeti és elméleti érdeklődés együttjárása jellemzi. Elméleti jellegű tanulmányai történetet világítanak meg, a történetiek egyszersmind elméleti hasznúak.” Ezt a tömör, elismerő megállapítást viszi tovább, kirajzolva Kerecsényi irodalomtörténészi tevékenységének sajátos jegyeit. Ezek közül legfőbbnek „az irodalmiság mibenlétét” bontogató törekvéseit tartja, annak vizsgálatát, hogyan alakult „apránként írók és olvasók lelkében az irodalmiság tudata”. Azt tehát, ami Kerecsényinél is – Horváth nyomában – középponti kérdés volt, s amiben meghaladta mesterét. Őt az irodalmi műveltség emberi viszonylatai érdekelték, mai szóhasználattal élve: irodalom és társadalom összefüggéseinek megsejtése, melyet az 1940-ben megjelent s már említett Kölcsey esszéjében jellem és kor, társadalom és mű összefüggésében világított meg. A tárgy iránti érzékenység s a megfogalmazás fegyelme együtt vannak jelen Kerecsényi műveiben. Kisebb dolgozatai a régi magyar irodalom történetének jelentős alakjait idézik. Ezek a tömör, lényegre törő, nagy erudícióval, gondolati erővel megformált portrék a kor s benne az alakuló irodalom problémáira is keresik a megoldást. Ilyen a Bornemisza Péterről mintázott szép portré, vagy az 1939-ből származó Zrínyi pennája című írás, amelynek politikai jelentősége sem csekély, mert Zrínyi prózájának elemzése okán érzékeltetni tudta saját korának szorongató légkörét, a fasizmus veszedelmébe sodródó magyarság problémáit is. Irodalomtörténeti szintézisigényére vall egyik legérettebb tanulmánya, A magyar próza könyve 1942-ben megjelent első kötetének Bevezetése. Kerecsényi egyik igen lényeges írása ez: a régi magyar próza jellegéről, változásairól, fejlődéséről, a fordítás és az eredetiség kérdéséről, s más, a prózatörténeti kutatás szempontjából fontos területről tüzetesen és érdemben szóló dolgozat. Törekvésein – hasonlóan a Horváth-tanítvány kortárs és túlélő irodalomtörténészek törekvéseihez – érezni lehetett az igyekezetet, hogy képes legyen önállóan megállni Horváth nyomasztó túlsúlyával szemben, hogy mindent megtanulva, amit lehetett – el tudjon szakadni tőle. Ha ez részben sikerült, az volt az oka, hogy Kerecsényi érdeklődési köre a saját jelenéhez igazodva korszerűbb volt, mint mesteréé. Eredeti gondolkodó, önálló elme volt. Az irodalomnak társadalmi tudatformaként való szemléletéig nem jutott el, az irodalom „önelvű” fejlődésének híve maradt, de túl tudott lépni a nemzeti klasszicizmust művészi és voltaképpen politikai mértékké merevítő nézeteken. Két évtized irodalomszemlélete (1900–1920) című tanulmányában Horváthtal ellentétben a Nyugat-nemzedék – ahogyan ő írta – „elmozdulását” az Arannyal tetőztetett irodalmi fejlődéssel szemben szükségszerűnek minősítette. Ady s a Nyugatosok művészi erőfeszítéseiben, válságaiban az egész magyarság, a nemzet válságának megnyilatkozását látta, s noha mint polgári irodalomtörténész nem érzékelte 1919 – a bukásában is történelmi igazságtevést hordozó Tanácsköztársaság – fordulatot hozó szerepét, azt remélte, hogy a történelem alakulása a közönség ízlésében is megtette a szükséges „elmozdulást”, s ez új kiegyenlítődést tehet lehetővé. Természetesen ez a fajta gondolkodás is túlzottan steril ahhoz, hogy egy politikailag haladó irodalmi fejlődés útját egyengesse, de Kerecsényit eljuttatta egészen addig, hogy belássa és elismerje a magyar irodalom alakulásának részeként az új törekvéseket is. Az ő gondolatmenete így folytatódott. Itt lépett túl mesterén, s ezzel a gondolatmenettel a nemzeti klasszicizmus normatív eszményét túlhaladta, valamelyest átminősítette, még ha nem is ez volt a szándéka.
Ám ez a felismerése nem valaminő gyökeres szemléleti változás következménye, mert tanulmányában később változatlanul irodalmunk önelvű „örök sajátszerűségeit” keresi. Világos értelme, gondolati ereje azonban e „sajátszerűség” kialakulásánál, s legalább ott, számításba veszi az irodalom mozgását kialakító, sőt nem egyszer meghatározó történelmi-társadalmi tényezőket is.
Ideje megjegyeznem, hogy személyes ok is késztetett kis könyvem megírására. Kerecsényi Dezső több mint fél évszázada az egykori fasori gimnáziumban éveken át tanárom és osztályfőnököm volt. A nagy tudású, szigorú, varázslatos tanár alakja már csak egyre gyérülő számú hajdani tanítványainak emlékeiben él. Sokat adott, de sokat is követelt, a tankönyvet csak segédeszköznek tekintette, magyarázatai nyomán jegyzeteket készítettünk, tudásával fegyelmezett, szöveget elemezni már akkor megtanított, amikor az még nem volt tantervi előírás. A mindig ellenszenvvel fogadott „kötelező olvasmányokat” szellemi kalandnak beillő s a művel összefüggő feladatokkal tette élménnyé. Nem mosódott bele – amint az ma szokásos – a „pedagógusok” színtelen állóvizébe, egyénisége fél évszázad hamuvá lett világából is kiragyog. Nagy tanár volt, olykor hűvösnek tetsző, de mindig igényes, őszinte és tárgyilagos. Szerette az ifjúságot s a műveltséget. Pedig az intellektuális szolgaság korában élt, amelyben – Osvát Ernő szava szerint – „a hozzáértés és lelkiismeret két néma sorfala között az önkény igazsággá lép elő”. Szakadatlanul tanult, tanított és dolgozott. Gondolkodott és kételkedett az elembertelenedés éveiben. És meg is szólalt, történetesen 1944 nyárutójának tragikus napjaiban Miért hallgatnak az írók? című meditációjában. Megszólalt a veszedelembe sodort magyar irodalomért, az ügy érdekében az író nevezetre már akkor is méltatlan, ám befolyásos publicistáktól is idézett, tört gesztussal, reménytelenül, a tisztesség kényszeréből és tenni tehetetlenül, de mégis tiszteletre méltó emberséggel.
Voltaire szerint „az élőknek méltányossággal tartozunk, a halottaknak csak igazsággal”. Az igazság nem lehet azonos a felejtéssel. Ezért éreztem kötelességemnek e szerény munka megírását.
