A PROFESSZOR
A PROFESSZOR
Az 1867. év fontos határkő Wartha életében is. A kiegyezéssel az uralkodó osztályok kompromiszszummal zárták le azokat a kérdéseket, melyeket a nemzet 1848-ban forradalmi úton kívánt megoldani. Ezzel új szakasz kezdődött az ország kapitalista fejlődésében, a termelőerők fejlesztésének üteme meggyorsult, a technika fellendülése nyomán új iparágak keletkeztek és a vegyészet ipari jelentősége is fokozódott. Szükség van azokra a szakemberekre, akik külföldön, magasabb tudományos kiképzésben részesültek. Felkeresik őket és Wartha Vince az első szóra otthagyja szépen induló zürichi pályáját és hazajön, hogy részt vegyem az ország tudományos életének fellendítésében, elsősorban azoknak a vegyészeknek nevelésében, akik majd megteremtik a Bécstől független, versenyképes magyar vegyipart.
1867, október 11-én véglegesen a Műegyetem kötelékébe lép. Először mint helyettes tanár, majd 1868–69-ben mint rendkívüli tanár vezeti az ásvány- és földtani tanszéket, amely Hoffmann Károlynak az Állami Földtani Intézetbe távozása következtében vezető nélkül maradt. De a Zürichben kiképzett kiváló technikai vegyészre más, fontosabb feladatok várnak: Vegyiparunk elmaradása a monarchia többi részeinek ipari fejlődésétől, szorosan összefüggött azzal, hogy a gyáripar alapjait szolgáló kémiai technológiát lényegében nálunk nem oktatták. Még
a konzervatív gondolkodású kortársak is látták, hogy e fontos tanszék felállítását szándékosan késleltetik, nehogy az osztrák vegyipar monopóliumát a magyar veszélyeztesse. Ez a magyarázata annak is, hogy miért nem volt a műszaki vegytannak kiképzett előadója a Műegyetemen.
Említettük, hogy a budai politechnikumban kezdettől fogva a kémiát dr. Nendtvich Károly orvos tanította. Az itthoni áldatlan állapotok miatt fejlődésben megrekedt és korban is jóval idősebb, öregebb tanárral a külföldön végzett, fiatal Wartha nemigen tudott együttműködni, és objektíve ez is elősegítette az általános és technikai kémia oktatásának szétválasztását. Nendtvichnek A vegytan alapelvei című könyvéről 1871-ben írott bírálatában Wartha a szerző számos alapvető tévedésére rámutat és kijelenti, hogy a könyv tudományos tartalmára több gondot kellett volna fordítania.
Az 1870/71. tanév kezdetén hivatalosan is szétválik a kémia tantárgy és 1870. október 1-én megalakuló kémiai technológia tanszék élére dr. Wartha Vincét professzorrá nevezik ki. Wartha 56 éves, amikor azt a feladatot, kapja, hogy az új tanszék oktatómunkáját és a nálunk jóformán ismeretlen diszciplína művelését megszervezze. Csodálatos lehetőségnek tűnik mindez a mai fiatal szakemberek szemében. Nem szabad azonban feledni, hogy a kedvező körülményeket milyen nehéz, ellentmondásos korszak előzte meg. Erős akarat, hit és lankadatlan szorgalom kellett ahhoz, hogy idegenben, mostoha körülmények között megszerezzék képesítésüket és egy-egy szaktudomány reprezentánsai legyenek. Nem utolsósorban több nyelv kifogástalan elsajátítása is feladatuk közé tartozott, Wartha például németül és franciául tökéletesen, angolul jól tudott, tehát tudomány-szaka fejlődését a külföldi szakirodalomban közvetlenül nyomon követhette. Kétségtelen, hogy viszonylag konszolidált állapot, békés korszak következett, amelyben megnőtt a technika és természettudományok társadalmi jelentősége. Így vált lehetővé, hogy oly tehetséges fiatalok, mint Wartha vagy Than Károly – aki ugyanilyen fiatalon, 27 éves korában kerül á pesti egyetem kémia katedrájára – pályafutásuk során élni tudtak a lehetőségekkel, s maradandó alkotásokkal hírnevet szereztek önmaguknak és a magyar tudománynak.
A fiatal professzor a tanszék felállításakor lázas munkába kezd, bevezeti a világítógázt a várbeli régi épületbe, pedig a másfél méteres fal áttöréséhez szinte új szerszámokat kellett konstruálni.
Alig hogy ez sikerült, megkezdődik a Műegyetem vándorlása és Pesten, előbb a Csillag és Nyúl utca (ma Szamuely és Köztelek utca) sarkán levő Nágel-, majd a Kerkápoly-féle házakban folytatja működését. Csak 1882-ben készül el a Múzeum körúton az új Műegyetem épülete, melynek Eszterházy utcai (ma Puskin utcai) kémiai pavilonjában már lényegesen jobb körülmények között működhetett a tanszék. Itt rendezte be Wartha híres agyagipari műhelyét és állította fel az elsők között hazánkban fotográfiai műtermét. Ezen a helyen működik a tanszék több mint 20 éven keresztül, amíg 1904-ben elkészül a Gellért téri kémiai épület és átköltözik végleges otthonába a Műegyetem két kémiai tanszéke: Wartha kémia technológiája és Ilosvay általános kémia tanszéke.
Három évtized is elmúlt tehát, míg a tanszék megfelelő elhelyezéshez jutott, és ezalatt kellett Warthának kifejleszteni és meghonosítani a kezdetben „műszaki vegytan”-nak nevezett diszciplínát. A vegyészeti szakosztály hallgatóinak kezdettől fogva Wartha tanítja a szervetlen és szerves készítmények gyártását, a vas- és érckohászatot, vezeti a műszaki vegytani gyakorlatokat. Ezen kívül a mérnöki, építészeti és gépészmérnök szakosztályok hallgatósága részére is előadja a kohászatot, az építőanyagok technológiáját, a tüzelőanyagokat. Az egyetem mellett a reáltanodai képezde vegytani csoportjában is tanít és neveli a jövő középiskolai tanárait Lengyel Béla, Kármán Mór és Than Károly társaságában.
A későbbi évtizedekben többször átszervezik az oktatást és a vaskohászat és az építőanyagok technológiája, valamint az érckohászat és tüzelőanyagok technológiája tárgyakat összevonják „kémiai technológia” néven. A századfordulóra kialakult a tanszék állandó oktatási profilja: a kémiai technológia és a kémiai készítmények gyártása, melyek kiegészülnek a Wartha által tanított nem kötelező tárgyakkal: a világítás és fűtés, a borászati kémia elemei és a víz technológiájával.
Wartha az oktatást és nevelést fő feladatának, hivatásának tekinti, szeretett tanítani és ragaszkodott az előadások megtartásához. Sokirányú munkássága, különböző tisztségei és megbízatásai pedig lehetővé tették volna az órák átruházását. Napjainkban sokat beszélünk arról, hogy a régi időkben kevesebb volt az emberek elfoglaltsága a hivatalokban, a pedagógusoknak is több szabadidejük volt. Hogy ez a megállapítás Warthára nem vonatkozik, annak illusztrálására felsoroljuk például az 1897/98. tanévben kapott megbízásait és feladatait, melyek munkabírását, jó idő- és tempóérzékét bizonyítják. A Műegyetem rektora, a kémiai technológia tanszék vezetője, a középiskolai tanárképzőn előadó tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az Országos Szabadalmi Tanács tagja, a Természettudományi Társulat első titkára, a Természettudományi Közlöny szerkesztője, a szerzői jog szakértő bizottság és a tanárvizsgáló bizottság tagja, az FM állandó felülbíráló tanács tagja, az országos állandó borvizsgáló szakértő bizottság elnöke. A végzett munka mennyiségére jellemző, hogy mint a kémiai technológia professzora, a tanév első félévében heti 17, a másodikban heti 13 elméleti előadást tartott. Az órák száma később sem csökkent, pedig egyre több és magasabb közéleti funkciót bíznak rá: 1900-ban a Magyar Turista Szövetség elnöke, a Természettudományi Társulat elnöke, 1906-ban a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöke és a Műegyetem másodízben megválasztott rektora.
E rendkívüli munkabírásra utaló adatok magukban is tiszteletre méltóak, mindemellett nem a mennyiség, hanem a minőség Wartha pedagógiai ténykedésének legerősebb oldala. Vallotta, hogy az elméleti oktatás édeskeveset ér gyakorlás nélkül. Az általa erőteljesen hangoztatott alapelvet az elmélet és gyakorlat kölcsönhatásáról, legjobban az oktatás területén érvényesítette. Számos modellt készített, amelyen a különböző gyártási folyamatokat érzékeltette. Előremutató az a kezdeményezése, hogy a műegyetemen valóságos kisüzemeket létesített, például az agyagipari előadásokhoz korongoló- és égetőberendezést, amelyen a hallgatók maguk is gyakorolták az agyagipari mesterséget. A vegyészhallgatók így hasznos gyakorlati tudást szereztek abban az időben, amikor a termelési gyakorlatok mai, jól bevált rendszere még nem volt ismeretes.
Követte és példamutatóan megvalósította azt a fontos pedagógiai elvet, hogy csak az lehet igazán jó tanár, nagy professzor, aki maga is eredményes kutatója tudományszakának. Ezt bizonyítják a különböző területeken folytatott vizsgálódásai, mindenekelőtt kiemelkedő kutatásai, amelyek a hazai kerámia legnagyobb teljesítményéhez, az eozinmáz kifejlesztéséhez vezettek. Szükségtelen hangsúlyozni, hogy ezek az eredmények tekintélyét a tanítványok előtt mily nagyra növelték. Fokozott hitele és vonzóereje lett a stúdiumnak, amelyet az a Wartha adott elő, aki sikeres munkásságával tudományszaka fejlődését előrevitte.
Az egyetemen folytatott gyakorlati foglalkozások mellett Wartha nagy jelentőséget tulajdonított a helyszíni tapasztalatszerzésnek. Ezért önmagát nem kímélve, számos didaktikai célú gyárlátogatást, tanulmányi kirándulást rendezett. Hallgatóival meglátogatta például a resicabányai vasgyárat, a selmecbányai technikai berendezéseket, felkeresték Brassóban a cement-, posztó-, kénsav- és műtrágyagyárat, jártak Marosújvárott a sóbányában, megtekintették a zalatnai állami kohókat, az abrudbányai és verespataki bányákat és zúzóveket. Ezeken a tanulmányokhoz kapcsolódó kirándulásokon a hallgatók technológiai munkafolyamatok mellett a különböző tájakat is megismerték, és Warthának nem titkolt célja volt, hogy az országjárásokkal a hazaszeretetet plántálja diákjai szívébe. Ugyanakkor az ifjúság is közel került szeretett professzorához. Egy ilyen 100 évvel ezelőtti kirándulás leírásában olvashatjuk, milyen lelkesedést váltott ki a hallgatók között, amikor a demokratikus érzelmű Wartha egy földbirtokos meghívását nem fogadta el, mert az nagyságos úrnak címeztette magát.
A szemléltetés minden eszközét igen fontosnak tartotta és ezért a demonstrálások céljaira kitartó szorgalommal gazdag anyagot gyűjtött össze. Így fejlesztette ki a Műegyetem híres kerámiagyűjteményét, amely másfél ezer antik, keleti és néprajzi agyag-, majolika- és porcelántárgyból állott. A Wartha-gyűjtemény darabjai nagyrészt ma is megtalálhatók múzeumainkban és a különböző korok és néprajzi tanulmányok hasznos forrásai. De a szemléltetés legegyszerűbb módját, a rajzot is sokra becsülte; és hallgatóit a rajzkészítés fontosságára nevelte. Ma élő kiváló tanítványa, Korach Mór akadémikus egy idevágó kedves emlékét örökítette meg.: Egy alkalommal felkereste professzorát indexének aláírását kérve. Az aláírás előtt Wartha elkérte tőle füzetét: „Bemutattam a füzetet. Wartha szó nélkül lapozott, keresett valamit. Feszülten vártam, mi lesz. Végre egy lapnál megállt, és felcsillant a szeme: Aha – mondta –, itt van a fazekaskorong! A korongot, amit Wartha a táblára rajzolt, csakugyan gondosan utána rajzoltam volt, és ő ezt ellenőrizte. Ezek után aláírta az indexemet.”
Az ismeretek átadásának hagyományos, írásos eszközét, a tankönyvet, nem tartotta tárgya oktatásában meghatározónak: A kémiai technológia állandóan fejlődő, változó tudomány, amivel a korabeli nyomtatásban kiadott könyvek nehezen tudnak lépést tartani, korán elavulnak. Talán ezért nem írt hosszú ideig tankönyvet, hallgatói is csak azt az utolsó években litografált jegyzetet használták, melyet Wartha előadásai nyomán tanítványa, majd asszisztense, Pfeifer Ignác állított össze. 1906-ban jelenik meg Wartha Chemiai technológia című könyvének első része, amelyben a vasat, a vasgyártáshoz szükséges anyagokat, a szilárd és folyékony, továbbá a gáznemű tüzelőanyagokat ismerteti. Bőséges képanyag illusztrálja a munkát, és az ismeretek elsajátítását – például a generátorok, tüzelőszerkezetek működését – keresztmetszetben való ábrázolással könnyíti meg. A szöveg tételeihez könyve végén példatárat közöl, és ezek megoldását melegen ajánlja, mivel a példák kiszámításával „megkapjuk jutalmul azt, hogy a tételt nagyobb érdeklődéssel olvassuk és könnyebben emlékezetünkben tartjuk”.
Warthának e könyve után évtizedeken keresztül a kémiai technológiáról nem jelenik meg tankönyv és a hallgatók Pfeifer Ignác, majd Varga József professzorok előadásai alapján összeállított, sokszorosított jegyzetekből tanulnak, még a harmincas és a negyvenes években is. A felszabadulás után, a felsőoktatásban bekövetkezett minőségi változások e téren is fordulatot jelentenek, 1953 és 1961 között jelenik meg e tudományszakról első ízben enciklopédiaszerűen készített és a tanszéki oktatómunka minden részére kiterjedő, háromkötetes munka, Varga József és Polinszky Károly szerkesztésében. Ezt követi Korach Mór és munkatársainak kétkötetes nyomtatott jegyzetei az Általános Kémiai Technológiáról (1959, 1960 és 1961), majd Korach Mór, Vajta László, Szebényi Imre és Ackermann László kémiai technológiai feladatokat tartalmazó műve, amely már szintén három kiadást ért meg. Legújabban pedig Vajta László és Szebényi Imre Kémiai technológia könyve látott napvilágot. E művek Wartha iskolájának helyes irányát ösztönösen újraélesztve, előrelátó tudományon és gyakorlati céljait a szaktárgy korszerűsítésében tudatossá teszik.
Wartha előadásmódját, egyéniségének szuggesztív hatását a kortársak és tanítványok leírásaiból ismerjük. Tanártársa, Ilosvay Lajos így jellemzi: „Előttünk áll a tudós professzor, ki biztonsággal uralkodik szaktárgyán. Lendületes, eleven előadó, ki a kémiai technológia bonyolult folyamatai között könynyedséggel vezeti hallgatóit.” Mint minden kiváló előadó, Wartha is érdekfeszítően, szemléletes stílusban beszélt. Tanítványai felnéztek rá, és ezt nem közel kétméteres termetének, hanem igazságszeretetének, munkabírásának és szakmai tudásának köszönhette. Egyik diákja így örökítette meg szeretett tanárát: „soha impozánsabb, soha szebb alak katedrán nem szólott tanítványaihoz. Embertársai közül két fejjel magaslott ki, jóllehet kissé hajlottan járt. Nézése reám mindig azt a benyomást tette, minthogyha szüntelenül a tudományos problémája anyagát nézné, és előadása mindenkor szorosan a tárgyhoz simult. Elvi, tudományos és művészi magaslatokon jártak szavai, és földi dolgokkal foglalkozva a föld fölött látszott szárnyalni. Művészfeje és kutató nézése a művészetek és tudományok rajongó hősét tették szemlélhetővé.”
Legnagyobb dicséretet, nevének legszebb emlékét a keze alól kikerült tanítványok serege jelenti. Pedagógusi működését nem a tankönyvek száma, hanem azok a hallgatók hirdetik, akikből kutató vegyészt és kémiai iparunk számos kiválóságát nevelte. Mert Wartha katalizáló szerepében iskolát alapított és tanítványaiból kikerült professzorok, oktatók, kutatók és gyakorlati szakemberek felhasználták és alkotó módon továbbadták azt a tudást és emberséget, amelyet mesterüktől tanultak. Hosszú névsor lenne, ha a 44 éves pedagógiai működése során keze alól kikerült tanítványainak legjobbjait csak név szerint is megemlítenénk. Ehelyütt illusztratív jelleggel iskolájának csak azokat a kiemelkedő elhunyt tagjait ismertetjük, akik Wartha katedráján tevékenykedve, a diszciplínát hatékonyan továbbfejlesztették.
Pfeifer Ignác (186-1941).
Wartha felfedezettje. Már harmadéves műegyetemi hallgató korában pályadíjat nyert és mint negyedévest, ideiglenes tanársegédnek nevezte ki, oklevele megszerzése után maga mellé vette asszisztensnek. 1900-ban magántanári, 1907-ben Wartha indítványára rendkívüli tanári címet kap. Wartha nyugalomba vonulása után, 1912-ben Pfeifer követi mesterét a katedrán. Az értelmiség haladó szellemű vállalkozásainak, így a Galilei-körnek aktív tagja, a Tanácsköztársaság idején a szocialista termelés irányításában vett részt. Az ellenforradalom Pfeifert visszavonulásra kényszerítette, 1922-ben a Műegyetemtől nyugalomba vonult és az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt.. kutató laboratóriumát vezette. 1926-tól haláláig a Magyar Kémikusok Egyesületének köztiszteletben álló ügyvezető elnöke volt.
Kiváló szakember, aki tudományos munkáját kitűnő gyakorlati érzékkel párosította. Legjelentősebb alkotása, hogy Wartha vízvizsgáló módszerét, melyet a víz összes keménységének meghatározására dolgozott ki, Pfeifer 1895-ben kiegészítette. Eljárásukat a nemzetközi szakirodalom „Wartha–Pfeifer szerinti keménység meghatározás” néven ismeri. Számos javaslatot dolgozott ki a hazai nyersanyagok jobb felhasználására. Kutatási eredményeit több szabadalom is őrzi.
Varga József (1891–1956).
Pfeifer Ignácot követi 1923-ban Wartha katedráján. 33 évig állt a tanszék élén és a nagynevű elődök méltó utódjának bizonyult. A legjobban előadó professzorok közé tartozott, ebben is követte egykori mesterét. Előadásait más egyetemek hallgatósága is szívesen látogatta. 1939-ben a katedrát megtartva, magas közéleti szerepet töltött be mint iparügyi és megbízott kereskedelemügyi miniszter. A kormányzatból önként kivált, mivel ellenezte az ország háborús részvételét. 1951-től a Nagynyomású Kísérleti Intézet igazgatója, 1952-ben a Veszprémi Vegyipari Egyetemen egy második tanszéket is vezetett, haláláig.
Tudományos eredményei a nagynyomású hidrogénezés területén kiemelkedőek. AZ itt fellépő ún. kénhidrogén-effektus felismerésével már 40 évvel ezelőtt felhívta magára a hazai és külföldi szakemberek figyelmét. A fel szabadulás után pedig az ásványolajok és kátrányok középnyomáson történő hidrógénezésének, a „Varga-hidrokrakk” eljárás kidolgozásával öregbítette a magyar tudomány jóhírét az egész világon.
Az élők közül megemlítjük még Korach Mórt (1888– ), Lányi Béla (1894-1968) után negyedik tanszéki utódát, és Freund Mihályt (1889– ), a MÁFKI volt igazgatóját.
E tudósok bemutatásával érzékeltetjük a Wartha-iskola fél évszázados továbbélését, mely Pfeifer Ignácon, Varga Józsefen és tanítványaikon keresztül a mai napig közvetve hat, folytatódva a Veszprémi Vegyipari Egyetemen, ahol Polinszky Károly fejlesztette tovább Wartha koncepcióit. Szelleme megnyilvánul abban, hogy a korszerű vegyészmérnökképzés az alapos elméleti és laboratóriumi képzés mellett az üzemi ismeretek megszerzését műveleti jellegű gyakorlatokkal igyekszik megvalósítani.
