NAGY LAJOS: SÉTA RÉGEN
NAGY LAJOS: SÉTA RÉGEN
Derűs időkre emlékszem, melyek már régen elmúltak, s melyekről azt szoktuk hinni, hogy boldogok voltak.
Tizenhét éves fiú voltam, jól öltözött, piros képű fiú. Ebéd utáni sétámat tettem a pusztán, ahol mint vendég tartózkodtam. Novemberi tiszta, szellős napon.
Amint az enyhe melegséget éreztem, s az áramló, ömlő fényességet megbámultam, ostoba, gyermeki szeretettel gondoltam a napra és fölnéztem rá. Fényes és lángoló volt, hatalmas és lesújtó. S ahogy ilyennek láttam, úgy éreztem, mintha a nap egy félelmes, irtóztató és diadalmas ellenség lenne… Pedig a nap egykedvűen bámult a földre, reám, a tárgyakra.
Emlékszem, az ég tiszta volt, kék és mély. Oly mély, hogy szinte félős volt belenézni, s jól esett, ha a fölfelé vetett tekintet egy-egy fehéres, ködös foszlányt talált, amelybe belekapaszkodhatott… A föld nedves volt és hideg. Nyirkos földszagot árasztott. A süppedésekben piszkos-szürke víz csillogott. Mindenfelé lehullott, szétszóródott falevelek hevertek, sárgás, pirosas barna színűek és ráncosak; betegen, haldokolva vagy már holtan hevertek, sárosan, vizesen, odaragadva a nedves földhöz… Kopasz fák rázták a csúcsaikat, ellenkeztek a lassú északi széllel, hosszan és csüggedetlenül… Zörögtek a halott levelek, mint parányi csontvázak. Egy-egy levélhulla időnként elválva a gallytól, bukdácsolva, ide-oda ütődve hullott le a földre. Ezt a szellő elkapta, sodorta, forgatta, röghöz, földhöz odaverte – míg végre valami gödröcskében megülepedett vízbe került, vagy egy csutakba, göröngybe megakadt.
Óvatosan lépkedtem, hogy elkerüljem az apró pocsolyákat, be ne piszkoljam a csillogóra pucolt cipőmet. Megállva, szememet gyönyörrel legeltettem az őszi derűn, s mellemet kifeszítve hosszú, mély lélegzetekkel szívtam magamba a friss, szellős levegőt. A nap sugarai csiklandozták a nyakamat, s a szellő cirógatott. Nyugodt, jóleső érzés töltött el, egyike azon állapotoknak, melyekben az ember a lehető legjobban érzi magát. Gyönyör, amelyben nincs semmi kockázat, aggódás; amely után nincs lehangoltság. Olyan ez, mint egy pohár édes és hűvös ital, mely a legelső kortytól a legutolsóig csak édes és hűvös. Ilyen ital van ugyan az életben sok – de csak ital.
Megkerültem a napfényben csillogó istállót. Mögötte egy parasztfiú dolgozott, trágyát rakva egy kis kocsira, mely elé két szamár volt fogva. A fiút legföljebb 14 évesnek tartottam, bár most azt hiszem, több is lehetett. Azóta tapasztaltam, hogy az ilyen parasztfiúk, akiket nagyon korán fognak állandó nehéz munkába, néha megállnak a fejlődésben, s csenevész termetűek maradnak.
Emlékszem, mily egykedvűen, lomhán hányta az érett, erős szagú trágyát. Nagy csomókat vett a villájára, melyeknek egy része mindig visszahullott, egy részét meg – a szárazabb szalmatöredékeket – a szellő szórta le, a fiú ruhájára, arcába verve azt… Amint engem megpillantott, egyszerre abbahagyta a munkát. Mintha csak valami alkalomra, okra várt volna, hogy megpihenhessen. Félénk, kíváncsi tekintettel vetette rám apró szemeit és lassan, vontatva köszönt. És csak bámult. Nézett engem, az úri fiút s én megéreztem a tekintetéből, hogy gondolatai a szép ruha és a kényelmes dologtalanság körül kezdenek keringeni. Nem volt abban a tekintetben semmi irigy, vagy gyűlölködő, inkább szomorúan sóvárgó volt az… A fiú bámult, aztán megint hozzáfogott a munkájához, s a szellő ismét arcába szórta a piszkos töredékeket. De evvel mit sem törődött, talán észre sem vette. Inkább arra látszott aggódva figyelni, hogy ha megszólítom, elértse a szavam. Én szótlanul néztem őt. Néztem a széles, barnapiros képét, egyszerű, néhol durva hajlású arcvonásait; rongyos, kopott ruháját, melyen a barna színnek a feketétől egészen a világos, fakós szürkéig minden árnyalata megvolt, a legzagyvább összevisszaságban. Lehetetlen volt fölfedezni, hogy vajon milyen színű volt ez a ruha újkorában. Meg egyáltalán volt-e valaha új? Tréfás hajlandóságot éreztem magamban az ellenkezőt hinni. Talán már eredetileg rongynak készült ez a kabát és nadrág. A nadrág igazi „folt hátán folt”, ákombákom öltésekkel összetákolva. Előtte libegett egy szintén rongyos, hamvaskék kötény, hogy a romlástól, piszkolódástól megvédje. Ritkán teljesített kötény fontosabb hivatást! A lekonyult szélű zsíros kalap, a nehéz, vastag csizma, nem zavarták az összhangot, amely azáltal, hogy az így fölékesített fiú bokáig besüppedve a sáros, barna lébe, éppen trágyát rakott, csak még teljesebb lett.
Mulatságos alak volt nekem akkor ez a rongyos vackokba öltözött, butaképű parasztgyerek, csak rozoga embervakarcsnak, utálatos kis piszokfészeknek tudtam látni – most szomorú emlék. És hasonlóképpen a két állatja, a gondozatlan, barnaszőrű szamaracskák. Egyik hím, a másik nőstény. A hímnek a hasa alja, az orra és a fülei belső oldalán nőtt hosszú szőre fehér, a nőstényé fekete. Ez volt köztük minden különbség. Hátukon hosszú és vastag nyomai látszottak a fiú ostorütéseinek, kegyetlen, nagy ütéseknek. Ott álltak a kocsi elé befogva és bamba tekintettel bámultak maguk elé és lomhán mozgatták a füleiket meg a farkukat. Megkérdeztem a fiútól:
– Van nevük ezeknek az állatoknak?
– Van.
– Hogy hívják őket?
A fiú az ujjával mutatott:
– Ez a Fáni, ez meg a Hánzi. – És vigyorgott, mert a hím volt a Fáni, a nőstény a Hánzi. Én kacagtam.
– Mi béred van neked itt?
– Hat forint egy hónapra.
– Persze enni is kapsz?
– Azt is.
– Hol lakol?
– Hát itt.
– Itt. De hol alszol?
– Az istállóban.
– Fáradt vagy?
– Nem a’, még csak két óra van…
Ott hagytam.
Egy darabig a gazdasági épületek közt bolyongtam, majd nekivágtam a kertnek. Füves, fás hely volt ez, tele hervadt, meggémberedett levelekkel, melyek néhol folytonos és vastag puha szőnyeget alkottak, s a lépések alatt suhogtak, törtek, repedeztek… A fák mind-mind kopaszok, csak a fenyők zöldellnek, élettelen zöld színben.
Pár lépésnyire az úttól két ember ásta a földet. Bajszos, szakállas öreg emberek. Furcsa erővel vették be magukat az agyamba. Most is egész jól látom őket, látom, hogy libeg a bajszuk és a szakálluk, amint meggörnyedve le-föl hajlonganak, jobb lábukkal nyomkodva az ásót a nedves, ragadós fekete földbe. Bizonyára hallották a lépteim dobogását, s amint a kavics lábam alatt morzsolódott, ropogott. De nem néztek föl. Ezek már nem várták az alkalmat, hogy a munkájukat abbahagyják. Ezek már benne voltak. Annyira benne voltak, hogy rosszul esett volna nekik megállni, fájt volna nekik meggörnyedt derekukat kiegyenesíteni. Azért csak ástak, ástak, olyan buzgón, mintha a gyötrelmeik sírját ásnák. S szürke arcukon komoly elszántsággal nagyokat szúrtak az ásóval a földbe. S a nap kegyetlen sugarai föl-fölcsillantak a fényes ásókon. Szép, pajzán csillogás volt. S most olyan ez a csillogás a lelkemnek, mintha lassú, komoly gyászzenébe belesikogatna a pikoló.
Emlékszem, kényelmesen lépkedtem, ropogtatva a kavicsokat és erősen szívtam magamba a levegőt… Egy sophora pendulán akadt meg a szemem. Alacsony, sajátságos ágazatú fa ez. Olyan a fák közt, mint az emberek közt a púpos. Rövid törzséből görcsösen indulnak szerteszét az ágak, úgy, mintha szeszélyesen egy gomolyba tekergőzött kígyók lennének. Vesszői meg függőlegesen lefelé lógnak… Körülsétáltam azt a furcsa fát és arccal az istálló felé fordulva a fatörzsek és bokrok közt egy kis darabkát láttam az udvarból – éppen a parasztfiút és fogatát. A fiú mozdulatlanul állott ott, vasvillájára támaszkodva és felém bámult. Amint észrevette, hogy látom, elkapta a fejét.
Ne-e-e, Fáni! – hallatszott vontatott és ingerült ordítása s a villanyél a levegőbe emelkedett és lesújtott Fánira. S hozzáfogott megint a munkájához és a szél ismét szórta az arcába a piszkos, száraz szalmadarabkákat.
Az öregek emitt csak ástak, ástak és a nap ontotta enyhe melegű sugarait és egykedvűen, közömbösen bámult.
