III.
III.
Hat év múltán:
– Tasziló bácsi, édes, kedves, aranyos, Tasziló bácsi, ugye, lesz olyan szíves és vigyázni fog Stefikére addig, amíg Veldenből visszajövök? A kisasszonyt egész napra el kellett engednem Klagenfurtba… már két hete rágja ezért a fülemet… és ha ezt a három vizitet még ma se rázom le a nyakamról, hanem megint csak halogatom, halogatom: végre is örökre adós maradok vele, és három asszonnyal megint megszaporodott az ellenségeim nagy tábora…
– Iduska, nekem nem tetszik az, hogy maga éppen akkor megy Veldenbe vizitelni, amikor a kisasszonya Klagenfurtban van. Az meg még jobban nem tetszik, hogy Stefikét Veldenbe nem viszi magával…
– Két szóval megmagyarázhatom…
– Ne magyarázza. Nekem ez az egész história nem tetszik. Főhadnagyszagot érzek.
– Ej, ne mókázzon, Tasziló bácsi!…
– Én nem mókázok. Tudja, elvben egyetértek magával. Mert az a fráter, akinek ilyen felesége van, mint maga, és mégis megállja, hogy két hónap alatt mindössze kétszer látogassa meg a családját
– Pörtschachba nem jöhet el Budapestről minden másodnap. És mért ne végezné otthon nyugodtan a dolgát? Tudja, hogy nem vagyok itt magamban…
– Igen, tudja, hogy árgus szemmel őrzöm magát!… Nos hát, az ilyen fráter megérdemelné, hogy akármi történjék vele!… Istenem, milyen szörnyű állat is minden férj, a maga nevetséges, ostoba elbizakodottságában!… Hát hiszen, ha csak róla van szó, én nevetnék a legelőször és a legjobban!… Csakhogy az erkölcs se kutya!… de nem ám!… És kinek a kötelessége figyelmeztetni a tapasztalatlan asszonykát, mikor ez a legnagyobb meggondolatlanságokba akar belebonyolódni, ha nem az öreg élet- és emberismerőnek, az atyai jóbarátnak?!…
– Tasziló bácsi, ne legyen ilyen csúnyán féltékeny! Ha az uram volna féltékeny, aki alig lát heteken át, és azt se tudja, hol járok mit csinálok: ezt még meg tudnám érteni. De hogy Tasziló bácsi féltékeny, aki minden lépésemet látja, aki könyvet vezethetne arról, hogy mit csinálok, aki a nap bármely percében bekötött szemmel is eltalálna hozzám: ez már mégis hallatlan! Hiszen Tasziló bácsi láthatta a legjobban, hogy én a főhadnagyot nem is vettem komolyan!… nemcsak hogy nem tüntettem ki, hanem észre se vettem!… Mit akar ezzel a szegény főhadnaggyal? Higgye el az én asszonyi tapasztalatomnak, hogy a legkevésbé veszedelmesek, a legszelídebbek közül való.
– No nekem egy főhadnagy sem tetszik addig, amíg meleg, amíg végképpen ki nem hűlt!… És női lénynek, józan állapotban, nem hiszek addig, míg utol nem ér a gutaütés, a paralízis vagy az aggkori elmegyöngeség.
– Pedig, hogy a nő csupa álnokság, ez a föltevés ma már nagyon elavult dolog. Régente így lehetett, míg a nő csak tudatlan rabszolgáló volt, de a nő helyzete ma már egészen más, sokkal függetlenebbek, öntudatosabbak és bátrabbak lettünk, semhogy ma is rá volnánk utalva az örökös hazudozásra. És az új darabjába ne is vigye bele ezt a felfogást, mert azt fogják mondani, hogy nagyon elmaradt a világtól.
– Nem fogják ezt mondani, semmit se fognak mondani. Hiszen, ha legalább már rosszat beszélnének a darabjaimról! De azokról a darabokról, amelyeket nem adnak elő, hiába jelennek meg nyomtatásban, nem beszél senki. Még maga sem beszél. Azelőtt, régente, maga, az egyetlen, elolvasta a darabjaimat, vagy meghallgatta, ha egy-egy jelenetet felolvastam. Most már, mindenféle ürüggyel, mindig elbújik a felolvasás elől. Ismer valamit Catiliná-ból? Nem. Most már nem is beszél Catiliná-ról. Most már csak a főhadnagyról beszél.
– Nézze, Tasziló bácsi, maga jól tudja, hogy a szemrehányását nem érdemeltem meg. Ez a rosszhiszemű érzékenykedés tehát csak arra jó, hogy én lekéssek a háromórai hajóról. No, ne kívánja ezt! Legyen jó fiú, és ne kéresse magát tovább, vállalja Stefikét. Nem lesz olyan nagy robot. Hét órára már itthon leszek.
– Nem vállalom. Hogy megint úgy járjak vele, mint a Lidón, amikor nem tudtam legombolni a nadrágocskáját és baj lett belőle? Nem. Én már kiöregedtem a pesztraságból.
– Ej, akkor még csak negyedfél éves volt, most pedig már nyolc és fél! És tudja, milyen jó kisleány, nem valami nagy feladat szemmel tartani. Úgy el fog játszogatni a többi gyerekkel, hogy – majd meglátja – nem okoz semmi alkalmatlanságot. Nem is kérem másra Tasziló bácsit, csak arra, hogy ne veszítse el szem elől. Ahelyett, hogy a kávéházban a kártyázóknak kibicelne, vagy egyedül sétálgatna: ma a zenét fogja hallgatni, és egy padon szivarozgatva elnézi, hogyan játszogatnak a gyerekek.
– És ha Stefike hamarabb elunja, mint én?…
– Elviszi járkálni… uzsonnálni a tejcsarnokba… vagy egy kicsit a vízre… és mesél neki. Hiszen tudja, hogy Stefikének az a legnagyobb mulatsága, ha Tasziló bácsinak a meséit hallgathatja!… Úgy látszik, örökölte ezt a gyöngémet.
– Csakhogy nagyon ismeri már a mese-repertoáromat. És nekem aligha fog eszembe jutni valami, amit már négyszer-ötször el nem meséltem volna neki… Hopp, megvan!… Elmondom neki most készülő darabomnak, Orfeusz és Euridiké-nek a tartalmát, mese formájában!… Legalább megtudom, mindjárt előre, milyen hatást tenne a közönségre, ha mégis előadnák.
– No, lássa, ez kitűnő gondolat!… Hát igazán?…
– Mikor tudok én magától valamit megtagadni? Csakhogy… ezen a világon minden: adsza és nesze… hát mit kapok érte?
– Egy szép puszit.
– A szájamra?
– Isten neki, a szájára!… Hanem el ne áruljon ám az uramnak, mert agyonver!… Hiszen tudja, mit mond!… Hogy Tasziló bácsi neki még nagyon is Tasziló öcsém!…
