Havas Gyula: Póz
s mint fehér gyertya csendes lángja, sáppadt
derűvel mosolygok az életen.
a csend setét vizében fürdetem
fáradt fejem, a zajokkal ziláltat.
nem nézek ki a messzi éjszakába,
nem zeng a végtelenbe énekem.
s önfényétől, a bústól részegűljön
a szomorú unalom mámorába.
hallgassa, ha az emberek beszélnek,
közöttük hallgatag mosollyal üljön.
s a vágyak szárnya szabadúlni verdes,
lágy vonalát a lányok szép kezének
közülük, csak szivével súgja: kedves! -
de szóljon így az álarc szeme: mindegy.