IV.

Teljes szövegű keresés

IV.
A Serpolette másnap reggel kikötőbe ért, és felvette rakományának egy részét. A továbbindulást elhalasztották másnap reggelre, mert a hajóra táviratot hoztak, hogy a rakomány hátralevő része még csak pár nap múlva érkezik meg azokba a kikötőkbe, amelyeket a Serpolette fel akart keresni.
Annie reggel sokáig aludt, de a berakodás zaja felébresztette. Idegesen és rosszkedvűen kelt fel, rögtön átment az ebédlőbe, és sóhajtozva várta, mikor ér véget a zajos munka a hajón. A rosszkedve csak déltájban múlt el. Ekkor ugyanis nagy embertömeg gyűlt össze a kikötőben, és zajosan bámulta a Serpolettet.
Annie felment a fedélzetre és megkereste a herceget.
– Miért van ott annyi ember? – kérdezte tőle.
A herceg bosszúsan legyintett:
– A helyi lapok megírták, hogy ideérkezünk, és azok most bennünket bámulnak.
Annie nevetve fordult a tömeg felé. A herceg azonban idegenkedve és kutatva nézte őt végig, és halk és csodálkozó türelmetlenséggel kérdezte:
– Te még nem csináltál toalettet?
– Nem – felelte Annie –, se fésülködni, se mosakodni nem tudtam ebben a rettentő zajban.
A herceg nem szólt. Annie részvéttel kérdezte:
– Nehezen megy ez a munka, ugye? Se a legénység nem ért hozzá, se ti…
– Majd elkészülünk vele – felelte halkan a herceg.
Annie lement a hálószobába, gyorsan átöltözködött, azután felment a fedélzetre, messzelátót vett elő, és nézte a parton tolongó tömeget. A berakodás délután négy órára elkészült, és ekkor Annie olyan szívrehatóan könyörgött azért, hogy tegyenek egy sétát a városban, hogy a herceg végre leeresztetett egy csónakot, és elindultak a part felé. A parton nagy mozgás támadt, az egész tömeg a csónak felé tódult, és mikor a csónak odaért, lelkes éljenzés hangzott fel. Annie fehér ruhában, virágos kalapban, rózsás arccal ült a csónakban, és az éljenzés hallatára az örömtől magánkívül fordult a herceghez:
– Hallod? – Éljeneznek.
– Hallom – felelte lehajtott fejjel a herceg.
A csónak megállott. A herceg felállt, hogy partra segítse Anniet. Annie könnyedén rátámaszkodott a karjára, és egy szökkenéssel kint volt a kőpart első lépcsőfokán. A herceg melléje lépett. A tömeg köréjük tódult és őrjöngve éljenezte őket. Ismeretlen nők sikoltozva igyekeztek kezet csókolni Annienak, és ismeretlen férfikezek megindulástól remegve nyúltak a herceg felé. A mámoros roham azzal fenyegette őket, hogy mind a kettőjüket besodorja a tengerbe, a hercegnek tehát rövid habozás után, kiáltva kellett utat kérnie a számukra. A tömeg ekkor lassan kettényílt, és ők a kettős emberfal között megindultak a város felé. A herceg hátul ment, és az újra meg újra felhangzó éljenzésre komolyan megemelte a kalapját, Annie elöl ment és ragyogó arccal, mosolyogva hajtotta meg jobbra-balra szép szőke fejét. Olyan volt, mintha mindenkinek külön köszönte volna meg az üdvözlést.
A tömeg nem akart elfogyni. A herceg végre megállított egy bérkocsit, beleültette Anniet, egy utolsó éljenriadal hangzott fel, Annie ragyogó arccal szórt néhány mosolygást jobbra és balra, azután mögöttük maradt a tömeg. A városban Annie százfélét akart vásárolni és a herceg türelmesen kísérte el a boltokba, ahol többnyire felismerték őket. Az utcákon is támadt körülöttük egy-egy csoportosulás. Annie boldogan simult a herceghez, és rózsásan, karcsúan, mosolyogva siklott át az emberek között. Tervezett bevásárlásainak negyedrészét sem végezte el, amikor alkonyodott, és a herceg azt kívánta, térjenek vissza a hajóra, Annie belenyugodott a visszatérésbe:
– Hiszen még úgyis kikötünk háromszor is – mondta jókedvűen.
A kikötő felé menet Annie egyszerre megállott. Gömbölyű kis szája kinyílt a csodálkozástól, kék szeme nagyra nyílt az áhítattól, csodálkozva és szinte megrendülve így bámult egy nagyorrú és borotvált arcú úrra, aki lassan és kifeszített mellel jött velük szemben. Mikor a közelébe ért, akkor a borotvált arcú úr is megállott. Felemelte a fejét.
– Nézd csak – mondta hangosan –, hisz ez a kis Annie.
Annie boldogan nyújtotta feléje a kezét. A borotvált arcú úr két kezébe vette az Annie kezét és lassan veregette.
– Hát te mit csinálsz itt, Annie? – kérdezte azután jóindulatúan.
– Én – mondta Annie –, nem olvastad?… a férjemmel vagyok itt.
– Ah… hm…
A herceg, aki eddig egy lépésnyire hátulmaradt és kínosan várakozott, most előrelépett. Annie olyan mozdulatot tett, mintha be akarta volna őket egymásnak mutatni. De nem szólt semmit. Az ismeretlen úr azonban felemelte a kezét, ugyanekkor felemelte a fejét, olyan volt, mintha az egész ember a magasba akarna emelkedni.
– Örvendek – mondta.
A herceg kezet szorított vele. Az ismeretlen úr erre szótlanul szétnyitotta egyszer-kétszer a száját, a szája csattanó hangot adott.
– Hm – mondta –, hm… hát… hát… hát isten veled, Annie. Hát mikor jössz vissza?
– Ah – felelte Annie –, azt hiszem soha. Nagyon messzire megyek.
A borotvált arcú úr előbb komolyan összecsucsorította, azután szétnyitotta a száját. Ezúttal a csattanó hang mintegy halk nevetésbe olvadt át:
– Dehogynem jössz – mondta. – A színpad… hiába, a színpad.
Annie a hercegre tekintett.
– De én nem jövök vissza a színpadra – szólt lelkesen –, soha.
– Hm, akkor kár érted. Te tudtál valamit.
Annie elpirult az örömtől, az ismeretlen úr azután búcsúzott, egyszerre emelte fel a kezét és a fejét, mintha a levegőbe akarna emelkedni, és kifeszített mellel elment.
Az Annie arca még mindig piros volt az örömtől. Belekapaszkodott a herceg karjába.
– Hallottad – mondta neki boldogan –, azt mondta, hogy tudok valamit. Pedig ha ő ennyit mond…
– Hát ki volt ez az ember?
– Ez? Plamenari.
– Plamenari?
– A nagy Plamenari!
Annie szinte megsértődött azon, hogy a herceg nem tudja, kicsoda Plamenari, a hercegnek végre eszébe jutott, hogy Plamenari egy színész, akit ő is látott valamikor.
A herceg azután nem szólt többet. Annie is el volt foglalva az örömével, és így szótlanul mentek a csónakig. A csónakban Annie ismét felélénkült, és sorra megkérdezte a hercegtől azoknak a matrózoknak a nevét, akik eveztek. Mikor a hajón voltak és vacsorához ültek, Annie újra megkérdezte:
– Hogy hívták azt a matrózt, aki a kormánynál ült?
A herceg gondolkozott.
– Vannoni – szólt közbe Ridarsky.
– Igen, Vannoni – felelte a herceg. – Pompás fickó, mi?
– Látod – mondta Annie –, ez a matróz majdnem olyan elegáns, mint szegény Monseigneur volt.
– És majdnem olyan jószagú – mondta Ridarsky
– Az egészen más – felelte hevesen Annie. – Az elegancia nem a ruhák és nem a parfüm kérdése…
Heves vitába fogott Ridarskyval arról, mi az elegancia, azután egy legyintéssel befejezte a vitát.
– Különben mit! – mondta. – Maga!
Vállat vont. Nem lehetett tudni, mit akar ezzel a felkiáltással mondani. Nem is kérdezte senki. Csend volt, de azután Annie újra megszólalt:
– Vannoni? Szép neve van. Olasz?
– Nem – mondta a herceg. – Dalmata.
– Olaszul egy szót sem tud – mondta Ridarsky –, és Franjo a keresztneve.
Annie ránézett, felelni akart valamit, de azután vállat vont és hallgatott. A vacsora rendben végetért és vacsora után a herceg és Annie felmentek a fedélzetre. Leültek. Annie lassan a herceg karjába fűzte a karját, a herceg gyöngéden magához szorította a gömbölyű kart.
A hold lassan feljött és a fénye végigömlött a nyugodt tengeren. A herceg elragadtatva nézett végig a vízen.
– Nézd – mondta –, óriási ezüstveder, és aranyital van benne.
– Ezüstveder – ismételte elragadtatva Annie –, és aranyital van benne.
Még szorosabban odasimult a herceghez. A herceg átölelte a félkarjával.
– Annie – mondta neki halkan és gyöngéden –, tudod-e, hogy nagyon fel kell fegyverkeznünk arra az életre, amely ránk vár?
Annie félig lehunyt szempillái alól kérdő tekintettel nézett fel rá.
– Nagyon sok komolyságra lesz szükségünk – mondta a herceg. – Türelemre. Fegyelemre. Egyszerűségre. Lemondásra.
– Igen – felelte Annie és felnyújtotta az ajkát neki.
A herceg megcsókolta puha és illatos ajkát. Egy nagy indulat forrósága futott végig a testén. Szinte borzongva súgta Annienak:
– Azt akarom, hogy fiat szülj nekem.
Az Annie félig lehunyt szeme egészen kinyílott, és józanul, éberül és kissé meghökkenve nézett a hercegre.
– Mi az, Annie? – kérdezte ijedten és megbántva a herceg. – Nem akarod?
– De igen – felelte Annie gyorsan –, de igen… De most ugye még nem? Ez természetes, ugye? Amíg hajón lakunk és járjuk be a világot?… Majd később… majd akkor, ha… letelepedtünk valahol. Akkor… majd… majd… meglátjuk. Ez ugye természetes?
A herceg nem felelt.
– Ez ugye természetes? – kérdezte újra Annie.
– Ez természetes – felelte a herceg.
Kint ültek még egy ideig a fedélzeten, azután hallgatva mentek lefeküdni. Másnap reggel a Serpolette tovább indult és délután új kikötőbe ért. Annie a fedélzeten állott és érdeklődve nézte az új várost, amelyhez megérkeztek. A parton azonban nem akadt semmi látnivaló, és Annie nemsokára kedvetlenül visszament a szobáiba. A herceg később megkérdezte tőle, nincs-e kedve partra menni és folytatni a bevásárlásait. Annie megrázta a fejét:
– Nem – mondta –, nincs. Ez utálatos város.
– Igen – felelte mosolyogva a herceg –, nincsenek helyi lapjai.
A herceg kiment a partra. Kisebb-nagyobb ügyeit emberekkel és hivatalokkal ő maga akarta ellátni, éppen azért, mert ezeknek az ügyeknek az ellátása nagyon nehezére esett. Az emberek ügyetlenek és udvariatlanok voltak, ő maga pedig szégyenkezve és haragosan látta, milyen járatlan az élet kis és nagy dolgaiban. Azt már megszokta valamennyire, hogy maga öltözködjék, de egy postai pénzesutalvány kitöltése a legnagyobb feladat volt a számára, és az, hogy az emberek nem voltak udvariasak vele szemben, kétségbeejtette. Egy közömbös feleletre, egy vállvonogatásra úgyszólván elveszítette a talajt a lába alól. A partraszállás ezért kemény és nagy feladat volt a számára, amelyre hősies elhatározással szánta el magát, és amelyet összeszorította foggal végzett el. Késő este, amikor hazatért a hajóra, bágyadt és sápadt volt attól az erőfeszítéstől, amelyre pár óra alatt szüksége volt.
A Serpolette másnap új kikötőbe ment át. Itt sem voltak helyi lapok.
A herceg mosolyogva nézte az Annie csalódását.
– Ehhez – mondta –, most már hozzá kell szoknod.
Annie bosszúsan rángatta a vállát.
– Hát nem jobb így? – kérdezte komolyan a herceg. – Nem érezted, hogy annak a tömegnek az őrjöngése megaláz bennünket?
Annie nagy szemmel nézett a hercegre.
– Miért alázna meg? – kérdezte csodálkozva. – Nagyon szép tőlük, hogy olyan kedvesek hozzánk.
Hallgatott, azután megvetően intett a kikötő felé:
– És ezek itt utálatosak.
A gondolataiba merült, azután a fejét szinte kihívóan rázva kérdezte:
– És neked talán nem kellemesebb, ha az emberek tudják, hogy nem vagy egy közönséges hajóskapitány?
Erről azután nem beszéltek többet. A Serpolette másnap reggel olasz kikötőbe ért. A hajón megjelentek a vámhivatal és a révhivatal emberei. A révkapitányság embere szögletes arcú, szőrös ember volt, aki komoran és harapósan végezte a dolgát. Mikor a hajónaplót megnézte, első pillantásra felfedezett benne egy szabálytalanságot. Szőrös ujját rányomta a papirosra.
– Mi ez, mi ez kérem? – mondta az orrán keresztül. – Mi ez itt?
A herceg nem tudta, miről van szó, és udvariasan és készségesen hajolt a szőrös ujj fölé.
– Ez kérem – mutatta a szőrös –, ez itt, mi ez itt?
A herceg teljesen elvesztette a talajt a lába alól. Elsápadva, bizonytalanul és tétovázva nézett a szőrös ujjról a szőrös emberre és érezte, hogy az ő számára most csak két eshetőség van: vagy torkon ragadni és megfojtani ezt az embert, vagy megadni magát az otrombaságának. Arra gondolt, hogy ő valójában követhetett el valami hibát, legyűrte a haragját és a második módot választotta.
– Bocsánat – mondta –, szabad kérnem, miről van szó?
– A dátum, kérem, a dátum!
– Ah, igen. Majd kiigazítjuk.
A szőrös fenyegetően végignézte mégegyszer a hajónaplót, azután megbocsátott neki, és kegyesebb hangulatban fordult a herceghez.
– Új kapitány, mi?
– Igen – felelte a herceg –, ez az első utam.
– Hát eddig?…
– Eddig a haditengerészetben szolgáltam.
A szőrös egészen felderült.
– No – mondta jóindulattal –, majd megtanulja. Majd megtanulja.
Indulni készült és jóindulattal kinyújtotta a herceg felé a kezét. A herceg habozott egy másodpercig, azután kezet szorított vele.
Az egész napja rosszkedvű és töprengő nap volt. Délután Annie faggatta, mi a baja, de ő azt mondta, hogy semmi baja sincs. Később azonban így szólt Anniehoz:
– Én láttam egyszer, amint egy majom megalázott egy királyt.
– Ki?… Mit?…
– Egy majom megalázott egy királyt.
Annie csodálkozva kérdezte:
– Hogyan? Hogy lehet az?
– A majom – felelte a herceg – ott állott a király előtt, mert bemutatták a királynak. És mert az volt a szokása, felemelte a kezét és kinyújtotta a király felé, hogy kezet szorítson vele. A király utálta a majom szőrös kezét, de mert nemes és szelíd ember volt, nem akarta ellökni. A majom tehát nyújtotta a kezét, a király nagy zavarba jött, és így megalázódott.
Annie értelmetlenül húzta el a száját. Csodálkozva hallgatott, azután a vállát vonogatva mondta:
– Hát miért engedte megalázni magát? Ha én király volnék, én kivégeztettem volna azt a majmot.
A herceg délután partra ment. A postahivatalt kereste fel, mert pénzt akart küldeni egy volt lakájának, aki kérő levelet küldött utána. A kis postahivatalban megállott az egyik hivatali nyílás előtt és várt. Vele szemben kis asztalnál ott ült egy kövér, borotválatlan, gallértalan és piszkos ember, aki írt. Kis disznószeme egy szempillantásra felrebbent a hercegre, nyilvánvaló gyűlölettel nézte őt végig, mint nyugalma megzavaróját, azután visszafordult a papirosaira. A herceg állt és várt és nézte a postahivatal belsejét. Bent piszok volt és rendetlenség, és a háttérben egy levélhordó motoszkált. A herceg percekig várt. A kövér és piszkos ember nem nézett fel. A herceg végre megmozdult. A kövér ember ekkor írt még egy ideig, azután a foga mögül odaszólt a háttérben piszmogó levélhordónak:
– Rifusarlo. – Elutasítani.
A levélhordó odajött a másik nyíláshoz, és megkérdezte a herceget, mit kíván. – Pénzt feladni. – Már nem lehet, hat óra elmúlt.
A herceg elment. Másnap délelőtt újra megjelent a postán. A piszkos és kövér ember kis disznószeme dühösen rebbent fel a herceg magas alakjára, azután visszafordult a papirosaira. A herceg szótlanul várt. A két disznószem végre feléje fordult.
– Mit kíván?
– Pénzt akarok feladni.
– Hová?
– Külföldre.
– Csak aranyban fogadom el. Van aranya?
– Nincs.
A két disznószem már el is fordult és visszatért a papirosaihoz. A herceg összeszorított foggal állott egy másodpercig, azután elment a városba aranyat keresni. Déltájban megvoltak az aranyai. Ekkor visszament a postára, kitöltött egy postautalványt és várt. A gallértalan, izzadó és piszkos ember átvette a postautalványt, megnézte, azután visszadobta.
– Rosszul van kitöltve.
A herceg összeszorította a fogát. A háttérben foglalatoskodó levélhordó ekkor kijött hozzá és megmutatta neki, hogyan kell kitöltenie a rovatokat. A herceg egy ezüstpénzt nyomott a kezébe. A levélhordó visszament a hivatal hátterébe, a herceg pedig odaállt a nyílás elé. Várt. Végre egy mozdulatot tett. A kövér ember ekkor felemelte disznószemét a papirosról, ránézett, azután az órára nézett és odaszólt a levélhordónak.
– Rifusarlo. – Visszautasítani.
A levélhordó jött és zavarodottan mondta, hogy a hivatalos óra időközben letelt. A hercegben ekkor azonban felfordult minden. Fuldokló düh rohanta meg és az az érzése támadt, hogy most ölni fog. Szótlanul, remegve és sápadtan ment vissza a másik nyíláshoz és dadogva kereste a szavakat.
– Meg kell önnek mondanom – szólt be rekedten a kövér emberhez –, hogy ön… egy… disznó.
Nem ez volt az a szó, amelyet keresett. De ez is jó.
A kövér ember felemelte kerek, húsos és piszkos fejét. A szája kinyílott és dühös kis szeme is próbált nagyra nyílni.
– Mit mond? – kérdezte dühösen.
– Azt, hogy ön egy disznó.
A kövér ember felugrott, ordított és hadonászott.
– Ön egy disznó – ismételte a herceg.
A névjegye után nyúlt. A kövér ember azonban elutasította a névjegyet. Ő tisztviselő, őt a hivatalában bántották meg, hol vannak a csendőrök, ő majd megmutatja. Kijött a belső hivatalból, kiszaladt az utcára, csendőrök után ordított. A herceg is kiment az utcára. „Szökni akar” – ordította a kövér ember.
De a herceg nem akart szökni. Állt és várt és megismételte:
– Voi siete un porco. – Ön egy disznó.
Az utcán összefutottak az emberek. A kövér ordítva panaszolta el nekik, mi történt vele. Gazság. Szemtelenség. Idejön egy idegen és merészel egy olasz tisztviselőt inzultálni.
A herceg minderre nem válaszolt, sápadtan állott és konokul ismételte:
– Voi siete un porco.
A kövér ember lilaszínre ordította magát. Az idegen! Idejön az idegen! Itt nálunk is mer szemtelenkedni. A tömeg egy része nevetett, a másik része azonban fenyegető módon szorult össze a herceg köré. De a hercegnek most minden mindegy volt. És ha rögtön meg kell itt halnia!
– Voi siete un porco.
A piszkos és kövér ember most hadonászva közeledett a herceg felé, akit kezdett bezárni a tömeg. A herceg összeszorította az öklét.
– Voi siete un porco.
„Üssétek!” – ordította valaki a herceg mögött. Ekkor egy egyenruhás és kardos ember érkezett be a tömegbe. A tömeg szétnyílt előtte. A piszkos és lilaképű postafőnök ordítva fogadta.
– Fogasd el, kapitány! Elfogatni!
A csendőrkapitány odafordult a herceghez.
– Ön a Serpolette kapitánya?
– Igen. – És ennek az embernek rendelkezésére állok.
– Ugyan, kérem.
A csendőrkapitány megfogta a kövér ember karját:
– Bizonyosan megint goromba voltál, és megkaptad, amit megérdemeltél.
A kövér ember ordítani akart, de a csendőrkapitány odahajolt hozzá:
– Tudod ki ez? – mondta neki halkan. – Péter herceg, aki letette a rangját.
A borotválatlan és piszkos ember zavartan kezdte nyeldesni a levegőt, a csendőrkapitány pedig odafordult a herceghez:
– Tessék zavartalanul tovább sétálni, oda, ahová tetszik.
A herceg megemelte a kalapját, a csendőrkapitány szalutált, az elcsendesedett tömeg szétnyílott és a herceg visszament a hajóra.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem