Március 14.
Március 14.
Monte Carlóból jövet, Mentonéban beszállt a vonatra egy fiatal lengyel nő. De az ablaknál maradt, míg a vonat elindult, egy férfival beszélgetve, búcsúzgatva.
A hátában, a csípőjében volt a szerelem, az odaadás. Többet beszélt a válla rezgése, a lába, az alsóteste, mint egy kötet regény. Repkedés volt benne, a férfi felé – valami olyan tavaszi, olyan üde, elandalító dolog, olyan komoly, asszonyi, drága vonzódás, amit talán csak zenével lehet kifejezni. És a szláv nyelv csodálatos csacsogásával, mély hangjaival beszélt – mint mikor az erdőben a madarak énekelnek.
Azután a vonat elindult – ő kihajolt, amíg csak lehetett, integetett a férfi felé. Azután megfordult és leült. Finom, halvány barna arca volt, törékeny, de mellben és csípőben mégis vonzóan asszonyi teste – igen disztingvált ruházata, kedves kis kezei.
Ventigmiliáig néztem az arcát. Mert maga elé nézett és úgy lehetett róla olvasni, mint a kinematográfról. Átgondolta, mi történt délután. Először egy kicsit szepegett, mert fájt neki a válás (San Remóba utazott – biztosan gyakran átrándulnak egymáshoz), de azután átadva magát teljesen az emlékeknek, mosolygott. Azután a csókok íze jutott az eszébe – és szinte most is csókolt. És maga elé nézett és majdnem beszélt a férfihoz, és bizonyosan alig várta, hogy hazaérjen és hosszú, hosszú levelet írjon.
Drága, kedves nő volt – dísze a fajtájának – gyöngédséggel és szerelemmel színültig töltve, mint a kehely pompás borral.
