A németek és franciák első találkozása. – Hard business. – Belforti fuvaros. – Vasárnapokként Dammerkirchbe. – Makacs francia kakasok. – Párbeszéd. – A ló. – Az emberáradat. – Des Liebes und des Meeres Wellen. – Sárgás füstgömbök. – Sennheim. – Thann. – St. Amarin. – Emberlavina. – Távoli törpék, akik megnőnek. – Seewen. – Vándorló gnóm-tömeg. – Katzenthal, Rappoltzveiler, Schlettstadt, Dambach. – Titokzatos ember-rezervoirok. – Giromagny. – Bussang. – Carbonniers. – Comár irányában. – Gebweiler. – Mühlhausen. – Rohanó puska és szuronyfergeteg. – Altkirch. – Két remegő kéz. – Egyedül. – A harang. – A vasúti töltés. – Ami a párizsi gyorsvonat útja volt. – Az ágyú. – Füstgömbök. – Amint Mühlhausent elérem. – Puskafő. – Rohanó lépések s kerékdübörgés. – Zsivaj. – Házi stratégiám. – Harctéri kollégáim. – Sir Durner-Werzens. – Pfafstadt. – A mühlhauseni csata. – Feldühödt francia katonák. – Meredek kőlépcső. – Albert Hall. – A mélyben. – Krauzili. – Egy női fej. – Kitűnő elzásziak. – Barlanglakók. – Egy bölcső körül. – Amit lehordani lehetett. – A kanári. – „Szokjuk meg!” – Emberi idegzet. – Egy régi kántor fehér szakállal. – Határvédők, vámőrök és csendőrök. – „Strasburg!” – A német ágyú. – A francia tüzérség. – Egy idegroham. – A kő-ogivák alatt. – A füst. – Utcai harc. – Egy-egy elkésett francia üteg. – A srapnel. – Német katonák. – Gépfegyverek vibrációja. – Egy tetőrésből. – Emberi hangok. – Kemény tenorista. – Kartoffelsupp! – Keserű percek és patetikus mozzanatok. – A német erők. – Nők és apró gyermekek. – A Lambert téren. – Fair-érzésem. – Amit nem láttam Mandzsúriában. – Megbontott rend. – Egy parancsszó. – Tömör kis tragédiák. – Bábjáték. – Ismét csend. – Őrjáratok. – Autók. – Vöröskeresztes szekerek. – Örök álmok. – A hold. – Késő hajnal. – „Ki ismeri ezt?” – Az útszéli nagy keresztfa tövében. – Kívül a városon. – Pioupiou tiens bon! – Reggel. – A Vosgez hegység. – Varjak.
Ez volt itt, a Vosgéz hegység alján, Altkirch, Seenheim és Gebweiler közt egy rettenetes körzetben, a németek és franciák első találkozása.
Innen a hegyszirtek és szakadékok, hegyi dűlők és sasfészkek ünnepi kivilágítása.
Hajnaltájt, egy belforti fuvarostól még át tudtam venni egy törpe talyigát s egy fürge kis elzászi pónit, amellyel vasárnapokként Dammerkirchbe jár, nosztalgikus elzászi paraszt, szülőföldjére.
A kert végében alkudoztunk olyan rémületes ágyúdörejben, hogy alig hallottuk az egymás hangját. A szakadatlan robbanásokba, s túlharsogva egymást, egészen közelről makacs francia kakasok kukorékoltak bele, megriadt és ijesztő rekedtséggel. Soha ennél enerválóbb és kínosabb hangegyveleg nem tépázta át az idegzetem.
– Mit mond ön? – kérdem elfúlva a paraszttól.
– Azt mondom, hogy nem bérlek, csak legföljebb eladok – ordítja a fülembe.
– Leteszem az árát. Ló, kocsi, amit ér. S visszaadja, ha hazahajtom ide magának.
– Nem én. Ha visszahajtja ide, az többé nem ló. Megmondom becsülettel. Nem bérlek, csak eladok.
A ló itt van, kicsapva a kertbe, otromba fatuskó-kolonccal a nyakán, hogy el ne szaladjon. Jut eszébe! A fülét hegyezve lesi az ágyúdörejt a határos fenyőrengetegből s két első lába, mintha ina szakadna, lágyan remeg az ösztönszerű rémülettől.
– Fél! – mondom a gazdának.
– Van miért! – dörmögi vissza.
S mégis, könnyedén, egykettőre átveti a hámot rajta, a kötélistrángot kinyújtja, a gyeplőt felveti a bakra egy fűzfanyél ostor mellé – a kis ló beragasztva. Amint áll a kettős rúd közt, már csak a fülét hegyezi, a lába megáll, nyugodtan, szokásból, egyszer hogy be van fogva.
– Az utat is tudja, de tudja ám! Csak hagyja döcögni a dűlőn – kiáltja az ember s indulok.
Az emberáradat elsodor az úton. Mégis csak tudok menni, tudok persze, s könnyebben, mint az autón. Boldog vagyok, hogy senki sem törődik velem, senki észre sem vesz a törpe talyiga bakján, real londoner and city man, aki vagyok, a sorsom és a háború útján, és a mesterségem útján is. Des Liebes und des Meeres Wellen, ez jut az eszembe valami idege gondolattársulásban, ki tudja, miért, e sárgászöld répaföldeken, melyek itt-ott benyúlnak lombos-leveles torlódással a szomszédos fenyves rengetegbe. Az ágyú szól, tompán és dörögve. A távolabbi hegyoldalak fölött, a végtelen fenyősor gótikája fölött, sárgás füstgömbök szállnak tűzzel bélelten, mint a felhasadt óriás narancsok. Az egész erdő mellettünk, föl a szirtekig az egész erdő zúg és zeng, mint a templom nagy misében, rezonáló fatömegével, mint milliónyi orgonasíp, a sűrű szálfák folyosóin át.
És az erdőkből és a hegyekből, Sennheim felől, ahonnan még kitűnő út vezet, és Thanne felől és St. Amarinről, ami szintén könnyebben járható és Dammerkirchből, ahol időnként belezúg a harang a szakadozott ágyúközökbe, minden fa és minden lomb és minden bérc mögül sötét árnyékok tovakígyózásával, feketén s félelmetesen, egy emberlavina tör elő, hegyititánok hallatlan nyüzsgése lekúszva a sikátorokon, a bevont sisakok toronytűjével elárasztva a végtelent. Az erdők mélyéből, a hegyek derekán, mind jönnek, lihegve, előreszegzett fejjel, távoli törpék hézagos sorokban s hirtelen megnőve itt elöl, duzzadt csoportokban az emberi hús és formák hallatlan torlódásával s a puskát szegezve, amint rohannak előre. Súlyban megrakva és kipárnázva, a torniszterek felkészültségével, valami távoli emberi termés megdöbbentő pazarságát nyújtják, valami hallatlan frissesség és erdőillat érzését keltik, mint a hegyormok alpesi virágai, szétkallódva, szerterepülve, elsodródva s elrohanva, könnyedén és hangtalanul. És fölöttük, amint az ágyú szól, újabb törpék bukkannak elő a csúcsos sisak sziluettjeivel mintegy a bércekből szaporodva elő, mindég újak és mindég újak, végtelen sorokban fönn Wesserling erdei felől, hullámzó emberkoszorú! És még följebb, a kéklő Seewen kőhomlokát legfelül valami lázas hangyaboly fogja át, vándorló gnóm-tömeg felkészülve és összetorlódva, eltűnve és felbukkanva újra, a távoli mozgás minden rejtelmével, nyüzsgésvel, sűrű fekete árnyékával belepve az eget.
Így törtek le, mint az emberi zuhatag, a német katonák a hegyről.
A többiek vajon merről jöttek, az elzászi seregek zöme vajon micsoda rejtélyes utakon? Bevallom, nehéz tájékozódnom. Hegyszakadékok, járatlan utak, maga a föld méhe nyílt meg itt e szürke emberáradat előtt, a szuronytetős sisakkal. Katzenthal még egyre ontja a csapatokat, Rappoltzweiler, Schlettstadt, Dambach mint titokzatos ember-rezervoirok, beláthatatlan tömegeket sodornak elő gépiesen gyors menetelésben. És felülről, Giromagny, Bussang, Carbonniers rejtekeiből, az elborult ég felhőiből, mint maga a mennydörgés gurul tova az ágyúdörej, amint a sűrű hadoszlopok felfejlődnek Colmár irányában s viharos nekilendüléssel, mint egy emberförgeteg. Gebweilert karolják át s letörnek Mühlhausen felé. S ha ez volna minden! A hegyekről s a völgy mélyéből, láthatatlan kőkatlanokból újabb s újabb tömegek, szinte a föld alól pattannak elő, mint e hegyek, e völgy, ez erdők csodája, mint valami tüneményes embertermés fantazmagóriája, mindent ellepve s mindent benépesítve! Egészen a Rajnáig s a Rajnán túl, Alt-Dreisachon is túl, ki tudja, meddig, a rohanó puska és szuronyrengeteg szinte felkavarja és megdermeszti a levegőt vas és acél vibrációkkal.
Altkirch! Vajon? Nem tudom. A térképemre meredve, megdöbbenve látok a kifeszített papír szélein két remegő kezet – a saját kezemet! Felperzselt görbe utcán, kormos házfalak között, kilőtt ablakokon át, mint a holt szemek, a feldúlt szobákba látok, ahol feslett falakon családi arcképek embernagyságban, a felrobbantott fejekkel kísértenek s nagy tükrök ezernyi sugártörésben e földi hívságukat mutatják a tárgyak néma fájdalmával. Egészen egyedül vagyok, megriadva s valami félelmetes csendben, távoli morajlásokkal tele, az ágyúk tompa dörgésén át. Egy lélek nincs itt. Egy szó, egy hang nem hallik. S amint buzdítom a lovamat, önkéntelen a fülemhez kapok. Ki szólt!? A saját hangom merőben idegen. A talyigám döcögése, a négy patkó a kövön, mintha fölriasztaná e halott utcát. Semmi sem mozdul s mintha minden nyüzsögne körülöttem. Mint amikor éj idején, temetőben jár az ember. Megrepedt falak, mint a sírkövek, félek, hogy rám dőlnek. Valakit várok, aki kirohan egy kapuból, valami szörnyeteget, aki nekem ront. A ló prüszköl az égési szagra, s nem tudom, ki hörög itt. A templom mentén, a torony alatt a harang hever, kettétörve, mint egy roppant érc-dió. A nyelve elröpült messze, kitépve. A vasúti töltés, amint átvergődöm rajta, merő földhányás mögöttem. A sínek felrobbantva, minta vaskígyók kanyarganak a porban, szétmorzsolt kavicsmiriádok közt. Egy elvonult élet, egy elgurult világ érzése támad, amint elnézek messze a töltés fölött, mely a párizsi gyorsvonat útja volt. S az ágyú szól szünetlenül.
Az ütegek szakadozott, időnként tompa eldörgése hirtelen felharsan, pokolian közel. A levegő megtelik apró füstgömbökkel, amelyekből mint az olvasztott rubint, a tűz csöpög alá. Ijedt galoppban, a lejtős dűlőkön át, amint Mühlhausent elérem a pfafstadti sorompón át, vaskos fekete füst gurul, áttörhetetlen felhőtömegekkel, a korom és pernye viharzásával, mint egy vándorló alagút.
– Vissza! – ordítja egy hang.
A gyeplő, amint még tartom a kezemben, hirtelen kirándul ujjaim közül. A ló kirúg s elvágtat valami durva puskafő-ütésre. A talyigám megfordult, úgy hallom, s robog a füstfelhőbe veszve. Magam is megfordulok, de a füst mindjobban terjed s már-már fullasztó körülöttem. Fekete gomolygását a mélyben szennyes fényű lángok cikázzák át. Rohanó lépéseket s kerékdübörgést hallok. A zsivaj mind közelebb ér. S az ágyú szól szünetlenül.
Az ágyú! Ímhol egész közel. Keresném az irányokat, terepismeretem spekulatív fontolgatásával. De minden számítgatásom, egész kis házi stratégiám cserben hagy, amint fejem fölött süvít el a gránát. Minthogy valamire gondolnom kell, mert még eszméletemnél vagyok, megriadt életösztönöm a mesterségem gondolatával párosul és bevallom önmagamnak elenyésző parányiságomat s nevetséges pretenzióimat e pokoli fergeteg véres ünnepében. Elmosolyodva gondolok harctéri kollégáim közül azokra az úgynevezett verzátus és fontoskodó „kapitányokra”, mint például Sir Durner-Werzens a Times-tól, aki, úgy hallom, komoly katonai hadtudományokba mélyedt, mielőtt küldetését vállalta. Oh, dear! Mit lehet tudni itt s mit tudhatunk mi, atyaisten! Nekem, nekünk, mindannyiunknak, egyenesen kifürkészhetetlen, ami rendszer van e tűzokádásban, ez ágyúzengésben, a srapnelek süvítő vándormadaraiban, a füstben tüzes tollazattal.
Az irány Pfafstadt nyilván, minthogy ily közelről hallom az ütegeket, mint egy szomszédos harci orgonát mennydörgő tüdejével. A légnyomás a felhőket kergeti az égen s a füst eloszlik, tovasöpörve. Meglapulva egy fal tövében, arra a nagy egészre volnék kíváncsi, ami a mühlhauseni csata a maga teljességében. De természetszerűleg, e harsogó riadalomból csak egy kis szögletet nyerhetek, elveszett parány, amint meghúzom magam s mint nem is lehetek több e pillanatban, mint egy pók a bálterem sarkában. A háztető megroppan a fejem fölött s bedől recsegve, mint egy cserépzuhatag. A fal, amelyhez támaszkodom, hirtelen eltaszít s menekülnöm kell. Feldühödt francia katonák, tébolyszerű tekintettel, lecsüngő ajakkal, melyről csöpög a vér, fuldokolva törnek elő, mintegy a poklok tüzéből menekülve. Az égő házak füstfellegeiből válnak ki tragikus sziluetteik, az arcszín szürke és zöld irtózatával, mely a ruhák alatt rejtőző sebet s a vérnek belső elhullását jelzi.
Még egy fal s egy meredek kőlépcső, amelyen lesodródom az oldalakat súrolva. Fölöttem, szakadatlan, a mennyezet kő-ogivái alatt, mint egy tébolyodott Albert Hall rézhangszer és üstdob zsivaja, mint egy templomhajó királyi koronázáskor, csak zeng és üvölt a harci lárma, a fegyvercsörgés, kerékdübörgés, rohanó lópatkók csattogása s az ágyú az összes zajok fölött, az érces dörej borzalmas visszhangjával.
S a mélyben, amint leérek, a lépcsők legvégén, a sötétben emberi suttogás hangfoszlányaiból éktelen gyermekrívás sivít elő, egy törpe bölcső párnáiról.
– Aber Krauzili! tzheures Ding! – szól egy női hang kétségbeesett gyöngédséggel – aber Krauzili!
S egy női fejet is látok, amint a bölcső fölé, a párnákra borul.
Rettegők, menekülők, jajveszékelők, agonizálók, a kis Krauzili szülei, rokonai, egész családja, barátai, barátnői, ismerősei és szomszédjai, kitűnő elzásziak, lelkes mühlhauseni kispolgárok, mind ide menekültek e sötét borpince mélyére, ahol a híres fehér Mosel erjed a hordókban s ahová véletlen szerencsém juttatott, az angol életösztön kipróbált sugallatára.
A barlanglakók vendégszeretetével, szolidaritásával, naiv kíváncsiságával, szelíd erkölcseivel és suttogó beszédmodorával fogadnak e derék népek, megriadtan, mint egy szent család, mint az egyiptomi menekülők egy bölcső körül gyülekezve, melyet mintha az ágyúdörej ringatna, egy megrémült anyafej plaszticitása előtt.
Mint jómagam, még jóval túl a határokon, ők is hallották az ágyút, napok óta, szakadatlanul. Előbb messze, eltompulva s tovagurulva, mint a távoli vihar az egekben, aztán mind dörgőbben s mind közelebb, s végül itt, hajnal óta, a fejük fölött. Amit lehetett, lehordtak ide, lázas cipeléssel, hajítgatással, kapkodással, a Krauzili bölcsőjét legelőször, drága szülői szív, aztán a matracokat, egy asztalt, a konyhaszékeket s némi edényeket is, kétszersültet és elzászi hurkát, sőt a kis kanári madarat az aranyréz kalitkában és az imádságos könyveket. Berendezkedve pincelakóknak, míg a gránát hullott tüzes robajjal s felgyújtotta a környékbeli szövőgyárakat, a szabad égbolt emléke immár távoli fikciónak tűnt e szegény embereknek, s e két napi rémület valami olthatatlan öröklét lidércével fojtogatta a torkukat.
Tehát immár két napja tart az ügy, s úgy látszik, vagy úgy hangzik inkább, nem is lesz vége egyhamar. A falakat rengető durranásokkal, e pince mélyéig lehangzón, a szomszédos háztetők omlanak be százféle hangok zenebonájával, amelyet átbömböl az ágyú.
Mind megremegnek körülöttem, egymásba torlódva, mind szűkebb körben a bölcső körül, tragikus embercsoport, a kibomlott női hajak feldúlt kuszaságával.
– Szokjuk meg! – mondom angolosan.
Holott lassankint meg is szokjuk, nyomorult s fönséges emberi idegzet, mely mi mindent kibír, Uram!
– Altkirch – mondja egy öreg mellettem, mint egy régi kántor, fehér szakállal –, Altkirch volt a kezdet.
– Nem tudom. Tegnap vagy tegnapelőtt, két napja, nem tudom. De Altkirch volt a kezdet.
Altkirch! No lám! Bús kis Altkirch, ott rögtön a határon.
– A franciák voltak többen – folytatja az öreg –, a franciák, akik betörtek. Elenyésző német csapatok, határvédők, vámőrök és csendőrök, nem bírták tartani a kaput. Elkeseredett harc volt, úgyszólván ember ember ellen. A franciák jöttek előre. S bevonultak Mühlhausenbe, egy egész hadtest, a zászlóval s a bandával, s a banda játszta a Marseillese-t! Most aztán kivonulnak, tessék, a franciák!
Az ágyú dörög fölöttünk, szakadatlan.
– A német ágyú – mondja valaki.
– S talán a francia? – kérdem, mert ez bizony sok volna egynek.
– A francia már elhallgatott. Ez most már csak a német ágyú, a német tüzérség Pfafstadt fölött.
– S csak német katonák, akik jönnek.
A hegyekről! De jönnek ám! Ezt már magam is láttam. Jönnek! Sőt! Már itt is vannak. Az emberlavina itt sodródik el, rettentő zsivajban a fejünk fölött. A pince mélyén, a sötétben, valami sajátságos szurdinában halljuk a rohanó csapatok bakancszaját, a testek súrlódását, az általános lihegést, elvágtató lovascsapatok vas és acélcsörgését, mint egy zord hadiköltemény, mint egy titáni epopeia, mely elkábult idegzetünk előtt plasztikusan bontja ki harsogó képsorozatát, míg zárt szemekkel a sötétben, álmodni vélünk róla. A francia tüzérség vágtat el, valami pokoli riadalom dörgésével, a száguldó lovak szilajságával, erőfeszítésével, a kerekek, vasak és láncok csörgésével, órák hosszat, órák hosszat, a fejünk fölött. És a német ágyú egyre szól utána s egyre szól a rohanó csapatok után, sűrűn, kimérten, mintegy bölcsen és elbúsultan, amint e rettenetes délutánra hirtelen leszáll az est.
– Ránk szakad a ház! – kiáltja valaki egy idegrohamban.
Többen elszörnyedve a lépcső felé törnek, egymásba ütközve a sötétben.
A tűz kívülről besugárzik a kapualjon át, sárgás fénysávokkal. A füst is betorlódik.
– A ház ég! A tető! A padlás!
– Nem igaz! – kiáltják vissza a lépcsőről, akik felmerészkedtek. És jönnek vissza, lihegve, a mélybe.
Azt hittük, vége is van, amikor az ágyúk egyenként elhallgattak, egy-egy végső mennydörgés dühével. A falak mentén ismét feljövök a lépcsőn, s a kő-ogivák alatt egy oldalfalnak dőlve, csöndesen meglapulok.
Fölöttem, vagy öt-hat lépcső végében egy keskeny sikátor s egy meghasadt kőküszöb hajlik le, lejtősen. A túlsó házsorból egy-egy füstölgő falat látok, mintegy megizzadva e rekkenő atmoszférában. A kövezet mintha napfényes volna, nyilván a szomszédos tüzektől, melyek idáig sugárzanak. Időnként, mint egy-egy fekete oszlop, mint egy nagy fekete szörnyeteg, a füst gurul el alacsonyan, s formákat öltő gomolygását s tüzes fénylését belülről, mint egy aranykendő, íme rohanó alakok szaggatják át, a válluknak csapott puskával.
Ez most, úgy látom, az utcai harc, a közeli harc az éjben. Időnként, még egyszer, rettenetes galoppádban, egy-egy elkésett francia üteg robog a percheronok agárkinyúlásával, a zabláknak dőlve, megvadultan. Vajon merre mennek, hová tartanak az éjben, ki tudja! Mögöttem, fölöttem izzó sárga tüzekben a srapnel süvít és robban. Egy ló felbukik meghasadt hasával, mint egy tömlő, mely a füstölgő vörös bort ontja. S a többi öt rántja magával. A túlsó oldalon, tömör csapatokban, lépésről-lépésre előrehaladva, német katonák torlódnak tüzelve, különválnak, ismét összeverődnek s szaladnak előre s eltűnnek, s már ott van egy új csoport mögöttük, a fegyverek kemény ropogásával. Egy lépcsőt jövök föl. S térdre ereszkedve, az alacsony háztetők padlásablakaiban, a gépfegyverek vibrációját látom, a homályos katonafejekből a kimeredt, lázas szemeket. Másutt, egy tetőrés rejtekéből egy magányos puska tüzel le függőlegesen az utcára, a német csapatok fölött. Egy-egy eldühödt hang szól, egy rettenetes hörgés, feljajdulva. S rögtön, az egyik gépfegyver fordul, s ijesztő kattogásának golyózáporával, roncs és szilánk fölsugárzásával egyetlen egy lángtaraj között, mely mint egy hirtelen született kígyó szalad tovább aranyos pikkelyben, miközben a ház kigyúl. És emberi hangok röpködnek, megdöbbentően józanul, német vezényszavak, zord parancsok olyan energikus akcentusokkal, hogy az ember kíváncsi volna arra a kemény tenoristára, aki az utcát átkiáltja. S rögtön a német riadó, a trombita éles hangjával, mint egy zengő borotva: „Kartoffelsupp! Kartoffelsupp! Immer nur Kartoffelsupp!” S ez már a szuronyroham.
Még voltak ennek az éjszakának, késő hajnalig, keserűpercei s patetikus mozzanatai. A lázas zsivaj s zűrzavaros kiáltozás után, amelyekben a megismételt rohamok hangzottak föl s sodródtak tova, mint rövid szélforgatag az utcasarkokon, egy-egy elhaló test zuhanása után és egy-egy távoli jajkiáltás után, mely csöndesen elhalt a térben, hirtelen csend állott be. Csend a füstben, az égési szagban, a párolgó házromok között, csend a véres kövezet fölött, tragikus csend.
És akkor, egyszerre, tömött sorokban a német erők fölvonultak, végtelen emberhullámzással. A pincék mélyéről a lakosság lassanként előkerült, kezdetben hézagos, kissé még aggódó és bizonytalan csoportokban, s hirtelen tömegestől s őrjöngve az örömtől. A nők úgy zokogtak, a megváltott idegzet krízisében, mintha énekeltek volna. Ezer és ezer apró gyermek, aki a pincék sötétjében minden harcizaj dacára jóízűen kialudta magát, torokszakadtából sivít a katonák felé. És fölöttük, az egész tömeg fölött, vörhenyes fény terjedt a még parázsló háztetőkről.
A katonák jöttek, délcegen, némán, a válluknak emelt puskával, a bakancsok tompa koppanásával a kövön.
S amikor a Lambert térre érnek, hirtelen, mintegy vezényszóra, kemény sortűz ropog feléjük a házak ablakaiból. Akik elbújtak itt a függönyök mögött, francia katonák, azok tüzeltek! Bevallom, e rejtekhelyekből való orvlövöldözés volt a legkínosabb, amit fair-érzésem átélt valaha. Big game shut! A kutyafáját, ezt csakugyan nem láttam Mandzsúriában, ahol a megalázott kínai tömegek legföllebb, ha elhülyült tekintetekkel meredtek a győzelmesen bevonulókra.
De itt rémes volt látni, amint a megsebzettek, hirtelen felhorkanva, véresen eltántorognak a sorokból, vagy amint mások, halálosan találva, fegyverestől s sisakostól összerogynak s megbontják a rendet, kinyúlt hullájukkal a kövön.
Mindez egy pillanat. Rögtön egy tiszt rohan, lobogva a dühtől, gépies kardforgásokkal szabdalva a levegőt s egy parancsszó harsan s a trombita szól: a Kartoffelsupp! De micsoda akcentusokban! Jobbról s balról, mint a kitörő embersugár, apró s kompakt tömegekben, a katonák rohannak, szuronyt szegezve. Négy sarkába a tér, a házak, a kapuk, a törpe boltajtók elnyelik őket egy pillanat alatt. És csak sejteni lehet, az emberi düh s leszámolás e borzalmas izzásában, micsoda tömör kis tragédiák játszódhatnak le a kapuk mögött, odafönn. Máris, ott az emeleten, alig hogy fölnézek, egy francia katona hátrahanyatlott testtel lóg le mereven az ablakpárkányról, mint a bábjáték elalélt piros figurája. S átszúrt nyakából csöpög a vér.
Aztán ismét csend lesz, miközben a háztetők tűzfelüleleteiből szapora szikrázások szállnak s egy-egy golyó hull időnként, koppanva a falakon, mint egy-egy végső, magányos esőcsepp a nagy záporok után. És a katonák és az új csapatok és ismét újak, elvonulnak mind. És őrjáratok jönnek és polgári foglyok szuronyok között jönnek, lerongyolt, holtra fáradt, sápadt francia katonákkal vegyesen s mind befordulnak az utcasarkokon, valami néma drámaiságban. És autók robognak tisztekkel, egy egész sor autó az éles fütty trilláival, és vöröskeresztes szekerek döcögnek a vászon és ponyvaoldalak remegésével, a vörhenyes félhomályban. S itt-ott, a földnek hajoltan s tüzes fejökkel egészen alacsonyan a kövezet fölött, lobogó fáklyák bolyonganak, a sebesülteket s a hullákat keresve, melyek egymásra rogyva fekszenek, mint a kévék, mint tragikus zsákok, az elmerült arcok holt színével s még élő szemekkel a halálban. Felszerelten, puskástul, sisakostul a németek, sipkástul a franciák s a tornisztereik teljességével mind, ez élő és elhalt ütközetek után még tragikusabb vállalkozásokra látszanak felkészülve, amint lezajlott sorsuk békéjében, keményen és megdermedve örök álmukat alusszák.
És csodálatosképpen csak most jön fel a hold, csak most pillantom meg e késő hajnalban, szegény kis pislogó csillagokkal körülötte a hullák fölött, melyeket eltakarítanak.
– Ki ismeri ezt?! – hangzik időnként, a francia foglyokat kísérő német patrouille felé.
– Ki ismeri ezt?! – kiáltják távolabbról, a szomszédos utcán, s ismét más utcákon és távoli utcákon és tereken túl, a várostúli földek mentén. – Ki ismeri ezt?!
Hány elhullott fantassin van itt, egy sornyi írás, egy szó, egy jel nélkül, örök anonimitásban!
Mert ez egy egészen furcsa hulla, kedves, fiatal és végtelenül bánatos, az útszéli nagy keresztfa tövében, odarogyva szent agóniájával az Úr elé, aki lenéz reá.
A francia foglyok elhallgatnak. S csak hányják a földet sűrű lapátolással. És nem ismeri senki.
Amint odapillantok, az arc holdfényes, világos, derűs. A szemek nyitva, oly gyöngéden néznek, valami olthatatlan elkívánkozással, ami a gyors és könnyű halál jele. „Nevem Gaston Heliau-Trope” – suttogom helyette s még egyszer, titkon, a kalapomat megemelve feléje, csöndesen megyek tovább.
Már kívül vagyok a városon s ismét a dűlőkön botorkálok, elgondolkozva, Altkirch felé. Pioupiou tiens bon! Csak próbálgatom a melódiáját. Mindenütt hevernek itt körülöttem, köpenyegükkel letakartan, francia katonák, a sírjukat várva. Reggel van. És az ébredő fényben, a csendben és szélben rettenetes égési szag terjed és a hullák szaga száll. Holt lovak, a hátukra fordultan, négy lábukat az égnek meresztik.
Ragyogó atmoszférákban a Vogéz hegység, mint egy óriási aranyfésű, nyúlik elő a csendben. A határszélek sajátságos hangulatát érzem, a messzi földeket egymásba borultan, egy végtelen és egységes égboltozat alatt, mely emitt és túlonnan mégis idegen, ellenséges és engesztelhetetlen. Időnként, még egyszer, egy-egy golyó fütyül magasan a levegőben. A távoli erdőség mélyéről, egészen elmosódva, mintha maga a föld rengene ott, tompa moraj hallatszik. S a távíróhuzalokon, a ritkás póznák között, ahol a drót még épen maradt, egy csomó varjú ül és vár, mint egy fekete szerzet.