Erdősi Dezső: PÉNZ
Erdősi Dezső: PÉNZ
Tégla Ferenc vásárra hajtotta a tehenét meg a lovát. Fene mód megdrágult a takarmány s a kereskedő, aki a tejet eleddig megvette tőle, felhagyott ezzel az üzlettel, mert a vasút nem tudta rendesen szállítani. A kereskedő azóta ócska rezeket szállít a hadseregnek, az ördög tudja, honnan szedi össze. Kárfunkel úr nem győzte dicsérni, milyen jövedelmező az új mesterség. Tégla Ferencnek meg-megvillant az agyában, hogy jó lenne némi hadi liferációban részesedni. Pénz volna hozzá elegendő, nemcsak a kamatot fizette ki, de az egész kilencezer pengő tartozást is, ami a földeket meg a belsőséget terhelte. Apja, öregapja soha nem voltak ilyen pénzesek. Ömlött a pénz búzáért, szénáért, malacért, aprómarháért, tavalyi kukoricáért, mindenféle semmiségért, ami csak úgy elkallódik a gazdaságban, amit a marha meg a cseléd is félrevet. Annyi ész akad nála is, mint a Kárfunkelnél, pénze, becsülete is több van a környéken, neki szívesebben adnák el az emberek amijük van. A gazdaságot elintézné az asszony, a lány, meg az orosz, ő meg járná a vármegyét, kereskedvén az árukkal a hadsereg számára. Jönne a pénz, a nagy pénz. Ezeregyszáz pengőt kérnek most a föld holdjáért, de így sem adják szívesen, ő ezerötszáz pengőt is adna. Tán kinevetnék, mégis megadná a túl-árt. Mert a pénz csak pénz. Papiros. Tűzben elég. Szél elfújja. Gyilkosok elrabolhatják. Az állam megbukhat. Hanem a föld, az föld! Csak azt venne, ha nagy pénze lenne, ha a liferációval szerezne. Fontolgatta, latolgatta, hogy lehetne megkezdeni a liferációt, óvatosan kikérdezte Kárfunkelt az üzlet mibenlétéről és sokszor azzal a biztos szándékkal feküdt le, hogy holnaptól kezdve kereskedő lesz, kivesz a takarékból tízezer koronát és vesz mindent amit adnak. Reggel aztán elővette a takarékkönyvet s gyönyörködött a szép, gömbölyű betűkben. Kivenni, kiveszed, csak el kell menni érte, de száz és egy útja van annak, hogy visszajöjjön fiastól. A bankó elindul a kezedből, vándorol, vándorol, olyan mint a madár, ha elrepül, ki tudja, visszajön-e? És a Kárfunkel hogy meri szétszórni a pénzt ócska rézért, kötelekért, marhabőrért, amiket tízszeres áron vesz. Hátha kiüt a béke és a nyakán marad a drága portéka? Megint előveheti a fütyülőt. Persze könnyen jött a pénze, nem dolgozott a tíz körmével érte, csak lótott-futott, veszekedett a fuvarosokkal, nem is tudja az, mi az igazi munka. Az ilyen könnyen jött pénzt könnyen bocsátja ki az ember a világba, ha visszajön fiastól, jó, ha elvész tövestől, nem volt semmid, nincsen semmid, elő azzal a fütyülővel!
Ilyen kétségek között hánykolódott Tégla Ferenc, amikor rászánta magát a Riska meg a Csinos eladására. Gondolta, majd széjjelnéz a vásárban is, hátha lehet valamit kezdeni. Mert csak meg kell jól fogni egy jó dolgot és a többi már magától jön.
A vásáron több volt a vevő, mint az eladó. Egyik paraszt csak merő kíváncsiságból hozta fel az állatját, vajon mennyivel többet ígérnek érte, mint egy hónappal ezelőtt. Mikor aztán a mészáros vagy a kupec kimondta a nagy szót, kétezer korona az ökörért, háromezerötszáz a lóért, megdobbant a szívük. Ennyi pénz! Hát nem kell-e elpusztulnia a világnak? Vagy csak úgy nyomják a bankót átabotában, mint az újságot, vagy a kalendáriumot? És hátha egy hónap múlva még nagyobb ára lesz? A francia elnök megint nagyon leszólta a németet, minélfogva jó időbe telik még a béke, fölmegy még mindennek az ára. Jöhet idő, hogy száz korona lesz a búza. Barna, paraszti füleknek csodálatos muzsikát muzsikált a kupecek szája, háromezer korona, ötezer korona, tízezer korona, a ronda vásártér reggeli párázatából nagy bankók burjánoztak ki és marcangolták a gazdák szívét. Nézték az állatjaikat, nézték a duzzadt pénztárcákat, amiket a kupecek hetvenkedve csapkodtak az orruk előtt, vizsgálgatták az ezresbankókat, nem hamisak-e. Jött, ömlött, szakadt a nagy pénz a parasztokra. Komor ábrázattal dugták a bankókat a belső zsebekbe. Még azt se mondták a kupecnek, isten áldja. Sötét felhők az égen, szürke, reménytelen a világ. Az újságos gyerek sivítva robog keresztül a vásáron, nagy győzelem az Ikva partján! Haj, sok magyar vérbe kerül, hogy így felment az ökör ára.
Tégla Ferenc kétezerötszáz koronáért adta el a Riskát, négyezerkétszáz koronáért a Csinost. Csinos, igaz, szép állat volt, békeidőben is kapott volna hatszáz koronát érte. Ötször-hatszor is megolvasta a bankókat. Hatezerhétszáz korona egy tehénért meg egy lóért. Ennyi pénz! Még a negyedik olvasásnál sem akart hinni a szemeinek, csak az ötödiknél nyugodott meg s tudott másra is gondolni. Vett a gyerektől egy újságot, végigböngészte.
– Mi van a lapba sógor? – kérdezte tőle Pánczél István, a szomszédja.
– Semmi. Csak az, hogy megint égett egy malom.
– Hát még?
– Meg hogy mikor született kend is meg én is, mert hogy születésnap szerint kell venni az osztálysorsjegyet.
– Vesz-e kend?
– Nem én.
– Én sem. De azt kajabálta a gyerek, hogy nagy győzelem az Ikva partján. Az is benne van?
– Aztat én már nem olvasom.
A szomszéd bólintott s kissé sunyin nézett Téglára.
– Hát elkelt a jószág?
– El.
– Jó árba?
– Jó árba.
A szomszéd állt egy darabig és vizsgálgatta az eget. Azt akarta mondani – éppen, hogy mondjon valamit, – hogy tisztulni kezd az ég, de nem ment ki a torkán a szó. Minek is beszéljen átabotába? Tégla nevetett magában, hogy a szomszéd így küszködik.
– Nohát gyere, ha már olyan nagyon kell a potya, – gondolta. Összenéztek, megértették egymást és elindultak a Laci-konyha felé meginni a vásári áldomást.
A sátorban két földműves és egy felkötött karú honvéd ült. Közöttük egy őszes cigány lábatlankodott. A honvéd biztatta, hogy muzsikáljon, de a másik kettő leintette.
– Ne cincogj, more, nincs most arra való kedv.
– Hej pedig, – mondta a cigány – én is be vagyok sorozva. Mi hasznomat veszik a leviszárokban?
– A puskát te is el tudod sütni, – szólt a honvéd. – Értesz te ahhoz, neked is volt puskád még harmadéve. Megvan-e még?
– Meg a devla. Elvették a csendérek. Egy rongyos nyúlért.
– Mennyit kaptál?
– Két kis hetet. Ezzel az úrral ültem – és rámutatott az egyik parasztra, aki nem engedte muzsikálni.
– No-no more, – mordult rá a paraszt. Hogy másra terelje a beszédet, Tégla felé fordult.
– Adj isten, Tégla uram. Hát jó volt a vásár?
– Adj isten. Jó.
– Minden pénzt megadnak a kupecek.
A szomszéd bólintott.
– Meg azt. Csak lenne jószág elegendő.
A honvéd felfülelt.
– Kend a Tégla Ferenc, Fekete-Gyertyánból?
– Én. Hát te öcsém, ki fia vagy?
– Czifra Balázs volt az apám.
– Hát nánási vagy? Ismertem a Balázst. Két szép lova volt, az egyikre alkudtam egyszer. De nem adta. Meghalt?
– Meg.
– Mit iszunk? – kérdezte a szomszéd Téglától. – Jó malacpecsenye szag van itt.
– Eszünk is, iszunk is, – nyugtatta meg Tégla.
A szomszéd rendelt, ettek, aztán ittak. A honvéd mereven nézte őket.
Étel és ital megoldotta Tégla nyelvét. A belső zsebében jól melegített a hatezer és néhány száz korona. Összeszámolgatta hirtelenében, mennyi vagyona lehet itt ezeknek körülötte? Neki most már több van tán, mint mindnek együttvéve.
– Tudja-e szomszéd, mit sütöttem én ki?
– Valami okosat?
– Úgy vélem. Kereskedő leszek.
A szomszéd felnézett és bamba arcot vágott.
– No lám.
– Van annyi eszem, mint a zsidónak.
– Van, van. Már hogyne volna. Erre iszunk is egyet.
Ittak s Tégla fejében erjedni kezdtek a gondolatok.
– Valami liferációba kék kezdeni. Marhát a mészárosoknak, lovat a katonaságnak, rézüstöt, vasat, szekeret, fűt-fát, ócska rongyot.
– No lám. Ez aztán jó. Még rongyot is. Hát mi marad a rongyásznak?
A szomszéd racogott.
– Kár ezen röhögni, koma. Minden pénzt ér máma. Még a levegő is.
– De azt ingyen adja az isten, mondta a honvéd a szomszéd asztaltól.
– Még annak is, aki nem érdemli meg, – felelte Tégla megvetéssel.
– Hát ki az, aki nem érdemli meg? Én? – A honvéd ide-oda lódította felkötött karját. – Nagyon jó lehet a sora kendnek, hogy így beszél a katonával.
– Hát én nem is panaszkodok.
– Sok pénz, – sok szomorúság.
– Bízd csak rám öcsém.
Fáradt, szürke szemével a honvéd hosszan nézett Téglára. Látszott, tudna még mondani valamit s küszködik magával. Aztán legyintett az ép kezével s hallgatott.
Tégla ivott s most már szaporábban beszélt:
– Nem kell törődni az emberekkel, szomszéd. Akinek az isten pénzt adott, eszet is ád annak hozzá. Van miből és ezért holnap megkezdem a seftet. Elsőbben is borjút veszek. Huszonöt darabot. Én már ki is néztem. Fosztott tollat is kinéztem vagy két mázsára valót. Jobban veszik azt, mint a bankót. Mégis legjobban csikót szeretnék venni, szomszéd. Nem tud valahol egy csikót, szomszéd?
– Hát körül kéne nézni. Tán akadna ez is.
Tégla Ferenc ivott és hangosan szólt.
– Aki csikót tud, csak jöjjön hozzám. Nem fáradozik hiába.
– Kell most a csikó mindenkinek, – szólt a szomszéd asztaltól valaki. – A lovakat lekvirálták. Csikóból lesz a ló. A hátán az ember nem viheti ki a trágyát, se be nem hordhatja a takarmányt. Se kutyát nem foghat az eke elé.
Tégla Ferenc nevetett.
– Ha ló nincs, az ember áll az eke elé.
– Ej, a Krisztus tagadóját, – mondta az iménti ember s kezével az asztalra csapott. – Nagyon megnőtt a kend szarva.
Tégla hetykén nézett szét a Laci-konyhában. Mit akartok rongyosok? Melyiteknek van hatezerhétszáz korona a zsebében? Olyan pénz, amihez semmi köze se takaréknak, se adóhivatalnak, senki isten fiának. Olyan pénz, amin meg lehet kezdeni a hadi-liferációt?
Az emberek megbotránkoztak, még a potyázó szomszéd is rosszallón csóválta a fejét. Csak a honvéd nézett beszédes szomorúsággal Tégla arcába.
– Mi az ecsém – a boros indulat már ecsémet mondatott öcsém helyett, – tán mondani akarsz valamit?
– Nem én.
– Hát akkor igyál egy pohár bort velem.
– Nem én.
– Haragszol?
– Nem én.
Tégla hörpintett, aztán a szomszédhoz fordult.
– Minél tovább forgatom a fejemben a liferációt, annál inkább megfog. Csak merni kell, bele kell vágni, mint a zsidó és jön a pénz.
– Ha akar, – mondta a szomszéd.
– Nem a pénznek kell akarni, az embernek kell akarni. Dolgozni az állat is tud. Kupeckedni kell, szomszéd, ésszel kell dolgozni, az hozza az igazi nagy pénzt.
– Hozza, vagy viszi.
– Azért van az ész, hogy hozza, és ne vigye.
– Nem ért ahhoz a paraszt.
– Azért is megmutatom, hogy ért. Én kisbirtokos vagyok, nem paraszt.
– Görgény is mondhatja, nem görény, mégis büdös, – mondták a szomszéd asztalnál és mindenki nevetett.
– Az nevet, aki utoljára nevet. Mire vége lesz a háborúnak, Tégla Ferenc megduplázza a vagyonát. Mire a fiam haza jön, az már igazi kisbirtokos lesz. Mit? Földbirtokos lesz. Földeket veszek neki. Földeket!
Téglában forrt az epe a görény miatt s ezért kiabált. A Laci-konyhásné halkan odaszólt a cigánynak.
– Ez jól indul. No most cincoghatsz egyet.
Az öreg cigány Tégla háta mögé sompolygott s ráhúzta. Éktelen hamisul, de mégis a Wacht am Reint muzsikálta.
A honvéd mélyen lehajtotta a fejét.
– Húzd! – kiáltotta Tégla a cigánynak. – Micsoda marsot húzol?
– A német marsot, tekintetes úr.
– Az más!
Megint ivott és kihívóan nézett szét, de az emberek nem törődtek vele. Ez bántotta. Odaszólt a honvédnak.
– Te honvéd, igyál velem egyet. Muzsikáltatok neked egyet.
– Nekem nem.
Tégla hallgatott kicsit, s mikor a cigány egy pillanatra abbahagyta, rárivallt:
– Húzd more!
Aztán a szomszédhoz fordult.
– Földeket veszek a fiamnak. Ha netalántán kéz vagy láb nélkül jönne haza, ne legyen koldus, mint a többi.
A honvéd fölállott. Tégla is fölállott. A Laci-konyhásné megszeppenve állt a két asztal közé.
A honvéd és Tégla egy-két percig farkasszemet néztek, aztán a honvéd lehorgasztotta a fejét és vontatottan mondta:
– De nem jön haza.
– Mit mondtál?
– Nem jön haza.
Az emberek mind felálltak. A cigány nem hallotta, amit a honvéd mondott s a régi gyakorlat szerint, hogy verekedésnél csak antul inkább kell muzsikálni, vad buzgalommal noszogatta a hegedűt.
Téglának kétszer egymásután rándult az egész arcbőre. Nagyot, szárazat nyelt.
– Hogy tudod?
– Tudom. Én is hetedik század, második szakasz vagyok.
– Ismerted fiamat, ifjabb Tégla Ferencet?
– Ismertem, felelte a honvéd és még mindig a földet nézte.
Tégla szája nyitva maradt. Pislogva nézett végig az embereken. A szomszédhoz fordult, megfogta a vállát. Hörögve szakadtak szájából a szavak.
– Hallja szomszéd? Ismerte a fiamat. Hetedik század, második szakasz. Hallja? Ismerte.
A szomszéd bambán lógatta a fejét.
Kegyetlenül vonyítottak a Wacht am Rein hangjai. Tégla megkapaszkodott a szomszédban s dülledt szemekkel bámult a honvédre. Ez lassan felvetette fáradt szomorú fejét, egy pillanatra villant a szeme, tán kérdezni akarta, hogy most is olyan nagy legény kend? De visszafojtotta a szót. Szeme tétován borongott Téglán, aztán átsiklott az öreg cigányra, aki hajladozva, mosolyogva muzsikálta a híres német nótát. A fura, idegen, vitézi zene vadítón kalimpált a fülekbe, a honvéd bólintott, megismerte a csataterek dalát. Az emberek riadtan néztek rá s a honvéd beszélni kezdett:
– Sok idevalósi anya siratni fogja Toporaucot. Ott álltunk mi háromszázhatosok. Mint ide a marhaitató, alig egy kilométer hosszú állásra háromszáz ágyúból lőttek az oroszok. Nem lehetett az kevesebb. Két nap, két éjjel lőttek. Zum-zum, úgy csaptak közénk a gránátok, hogy na. Nem lehet azt elmondani. Amikor már a századból alig volt száztíz ember, telefonált a főhadnagy úr: Ezredes úr, valamennyien elpusztulunk itt. Mit csináljunk? Felelt az ezredes úr: Kitartani utolsó emberig! A főhadnagy úr kimászott a telefongödörből és ezt mondta: Édes fiaim, minket nem válthatnak fel, minekünk itt kell elpusztulni. Akkor jajgatni kezdtek az öregebbek, jajjajjajjaj! A családom, a gyermekeim! És sírtak és keresztet vetettek. Akkor még mellettem állt a Tégla Feri és ezt mondta: Sógor adjál egy cigarettát. Három drámám volt, egyet adtam neki. Akkor ezt mondta: Csak ne kéne itt kuksolni, semmit se csinálni és várni, mikor döglik meg az ember. Főhadnagy úr eresszen ki minket a stellungból, hadd vágjunk oda egy-kettőt a fokossal, nem lehet ezt így kibírni. Édes fiam, mondta a főhadnagy úr, ki ne menj, mert úgy lelőlek, mint a kutyát. Akkor jött egy gránát és kiszakajtotta a főhadnagy úr oldalát.
Lankadtan, panaszosan nézett a honvéd, az emberek kővéváltan hallgatták. Tégla homlokát kiverte a verejték s mikor a honvéd szünetet tartott, rekedten noszogatta:
– Meséld öcsém – a fiamat. Mi volt aztán a fiammal?
A honvéd búbánatos szeme megint a cigányra tévedt, aki még egyre muzsikált. A toporauci csatát, melyről borongó büszkeséggel fog beszélni száz év múlva is minden magyar ember, a Laci-konyhába varázsolta a mesélő honvéd, s a Wacht am Rein hangjai mint szélvészes éjjelen az őrült ember átkozódásai, szakadtak ki a hegedűből. A zene egybeolvadt a csata hangulatával. Színezte, mélyítette az emberek elképzelését, jajjajjajjaj! – süvöltötte a hurokból a toporauci nős honvédek kórusa. Mélységes gyötrelem ülte meg a kis vásári sátort. Hajdani zsidók így hallgathatták Jeremiást, a keserveket zengőt.
És a honvéd folytatta:
– Negyvennyolc óra után abbahagyta muszkáli. No most jön a sturm! Ki a sáncra magyarok! A század, persze csak azok, akik még éltek, kiállt a szélső árokba, fölkapaszkodtak, jön-e már a muszkáli. Harmadik szomszédom volt a Feri. Egyszerre megint morgott a levegő, zúgott-búgott, jött még egy gránát, búcsúzónak. Ebből kaptam én is a karomba. Még kilencen kaptak. A Feri is az oldalába kapott, mint a főhadnagy úr. Mikor láttam, hogy még tudok menni, hozzámentem. Már feküdt, szakadt a vér az oldalából. Nézett rám, nézett, mint a bivaly, akit letaglóztak. Mondott is valamit. Azt mondta: Czifra testvér! Ezt mondta, többet nem mondott.
A honvéd elhallgatott. A cigány is elhallgatott. A melodráma véget ért. Tégla Ferenc bólogatott.
– Hát meghalt a Feri.
Fölemelte a fejét és széjjelnézett.
– Hát nincsen énnekem fiam. Ugye szomszéd, nincs már nekem fiam.
– Sok embernek nincs már fia. Van még kendnek lánya.
– Az semmi. Olyan vagyok én mától fogva, mint a kiszáradt fa. Mindig mondtam az asszonynak, adjon ki még egy gyereket, de ő már nem akart bajlódni.
– Örüljön kend, hogy nem volt. Az is a harctéren volna most, ki tudja, hol volna az már most? Akivel a muszka nem végez, arra vár a szerb, meg az olasz. Nagyon fáj a világ foga a magyarra.
Tégla Ferenc tétován bámult maga elé. Hébe-hóba sóhajtott. Rázta a fejét és lélektelenül nézett az emberekre.
– Egyszer csak vége szakad. Haza jönnek mind, akik megmaradtak. Hazajön a keresztfiam, a Mihály. Hazajön a harangozó fia. Megjön a Gálicz sógor fia, akivel feles erdőrészem van. Tegnap írt az özvegy anyjának a Bagyura András. Az is hazajön, pedig nem várja se ház, se föld, se disznótor, csak az éhezés. Csak az enyém nem jön. Várja a ház, várja a föld, várja a szép, nagy juss és az én szívem szerelme. De nem jön… nem.
És mint tikkadt hőben gyér esőszem, ritka könny hullott Tégla szeméből.
A honvéd leült az asztalához, onnan szólt át.
– Jóvérű fiatal ember volt. Az nem félt.
– Nem, – nyögte Tégla, – az nem volt félős gyerek.
– Az isten adta, az isten elvette, – mondta az egyik paraszt.
Tégla ránézett.
– Az isten?… Persze az isten. Az is csak büntetni tud… Már én csak olyan vagyok, mint a kiszáradt fa.
– Nagy szomorúság van mindenhol a népek között – szólt a szomszéd.
– De majd örülnek a népek, ha vége lesz, – mondta bátortalanul a cigány. Letette már a hegedűt, úgy sem rendelnek már itt nótát. Téglától sem merte kérni a muzsikálás árát és ezért reménytelenül vizsgálgatta az embereket.
– Majd örül, aki megmarad. Aki még dolgozni tud – válaszolt valaki a másik asztaltól.
Tégla nemet intett a fejével. Megtörölte a szemét, két tenyerébe támasztotta a fejét és mereven bámult maga elé. Az ajkai mozogtak, hangtalanul pergett szájából a siralom.
– Oda a gyerek. Kivész a fajta. Kiszáradt fa vagyok. Hol fekszik? Hol?
A honvédre rivallt rekedten.
– Te honvéd, hol fekszik? hogy fekszik?
– Mészben fekszik. Tizenhatod magával. Másnap vittek el a tábori kórházba, ahogy vittek, láttam ahogy temették. Szép, hősi temetése volt.
– Mészben! Ifjabb Tégla Ferenc mészben. Mészben.
Megint hangtalanra vált a beszéde s csak az ajkai mozogtak.
– Mészben… Majd hazahozatom. Az esperes temesse, a nagyobbik harang szóljon… Fekszik és nem tudja, hogy mi várt rá, hogy micsoda juss várt rá… Háború, háború… Pénzt hozott a háború. Pénz van, de a Feri, az nincs. Az isten azt mondta: adok neked pénzt Tégla Ferenc, annyi pénzt, hogy liferációra is telik, hogy egy csikóért meg egy tehénért hatezerhétszáz korona üsse a markodat, de a fiadat elveszem. A fiadnak ne legyen. Neked pénzed legyen, fiad mészben legyen. Nagy rosszaság történt énvelem.
Tégla italos fejében kuszán keringtek a gondolatok. Érezte, hogy a szíve, a veséje, a háta fáj. Egész testének fáj a szomorúság. Ismeretlen mélységekből jött indulat ökölbe szorította a kezét, a homlokán kidagadtak az erek, szaporán rázta a fejét s öklével ütögetni kezdte az asztalt.
A szomszéd megszólalt.
– Vigyázzon kend. Bele ne bolonduljon kend a búbánatba. Jár a szája, de nem hallom, mit mond.
Tégla ajkai egyre rebbentek.
– Neked pénzed legyen, fiad mészben legyen. Hát ezért szereztem, ezért dolgoztam? Hát hol itt az igazság?
A mélységes mélységből kibuggyant harag hirtelen elöntötte egész valóját.
Fölugrott, az asztalra csapott:
– Hol itt az igazság? – ordította. – Hát ezért dolgoztam, ezért szereztem? Kire hagyjam a vagyonomat? A koldusokra, az iskolákra? Kire hagyjam a pénzt?
Remegett a dühtől.
– Hatezerhétszáz koronát kaptam ma egy tehénért meg egy csikóért.
Panaszosan bőgött a hangja, mint az indulatos birkáé.
Kivágta a pénztárcáját az asztalra.
– Hát mondd te isten – és megfenyegette az eget – minek adtad? Kire hagyjam, kinek adjam?
Az emberek Tégla köré gyülekeztek, csak a honvéd maradt a helyén s onnan nézte az éggel perlekedőt.
– A pénzt adtad, a fiamat elvetted. Nekem pénzem legyen, fiam mészben legyen. Minek akkor a büdös pénz? Hát jó. Nem kell.
Fogta a pénztárcát és odadobta a honvédnek.
– Nesze, neked adom, amiért a hírt hoztad. Adtál neki egy cigarettát? Hatezerhétszáz koronát kapsz érte. Jöjjön kend, – fordult a szomszédhoz és sebbel-lobbal ment ki a Laci-konyhából.
Már alkonyodott. Az árusok széjjelszedték a putrikat. Északi szél kerekedett, elűzte a felhőket és halkan jajgatott az emberek fülébe. Az alászállott napból csak haragos-piros felhőfoszlány maradt s fenyegetően meredt a kihalt vásártérre.
Eleintén sietősen lépdelt Tégla Ferenc. Hajtották a nagy és gyötrelmes izgalmak. A kurtalábú szomszéd lihegve ügetett mellette. Egyre csóválta a fejét, hébe-hóba kitört belőle egy-egy rosszalló megjegyzés: „No, de ilyet!” „Hát megbolondult kend?”
Mikor a szél, a hideg és a mozgás kissé elpárolgatta Tégla fejéből a bort, meglassította lépteit. Az égre nézett.
– Eloszlott a felhő. Nem lesz hó. Pedig az kell most a vetésre.
A szomszéd megfogta a karját. Megállottak.
– Szomszéd, Tégla szomszéd hát megbolondult kend? Odaadta a pénzt annak a katonának!
– Oda. Minek nekem? Úgyis elvesztettem volna a liferáción. Nem értek én ahhoz. Kend is mondta, nem ért ahhoz a paraszt.
Csüggedten, röstelkedve nézett a szomszédra. A belső zsebéhez nyúlt, ahol a pénztárcája volt és megtapogatta a semmit.
– És ha már adta, miért annak adta? Hát nem voltam én ott? Hűséges szomszédja kendnek negyvenöt esztendeje. Nem idegen, hanem falubéli. Rokon is nagyanyai ágon. Emlékszik, mikor a nagy jégeső után kigyulladt a kend háza. Ki volt ott elsőnek? Ki oltott? Ki esett le a háztetőről, hogy három hétig nyomta az ágyat? Én. Hát amikor a Fekete Gyuri egy héten három malacot hajtott ki a kend óljából, ki fogta meg a zsiványt? Nem más, csak én. Ha már szórja a pénzt kend bánatában, miért nem szórja a jó szomszédnak? Egy ilyen szegény, becsületes embernek?
Tégla nem ügyelt a szomszédra, panaszos hangja értelmetlenül suhant el a fülei mellett. Az üres belső zsebéhez nyúlt, s megtapogatta. Itt volt a pénz, gondolta. A mészáros, aki a tehenet vette, egy ezerkoronással és tizenöt százkoronással fizetett, a kupec hencegett és négy ropogós ezrest nyomott a markába. Tégla valami kábultságot érzett a szíve körül. A szép menyecskék az ezresekről csodálkozva, hamisul hunyorgatva néztek rá. Hm! A honvéd igen könnyen jutott a pénzhez. Mérgesen húzta le a kalapja karimáját, nem akart a pénzre gondolni, de a nagy bankókra pingált menyecskék csak nem hagytak neki békét. Az asszonyfejek ugráltak, vibráltak előtte, boszorkányos táncba fogtak, tűntek, libbentek, vihogtak, ott hancúroztak a lábai előtt a földön, felszökkentek az útszéli fákra, bukfencet hánytak a szívében:
– A fene egye meg! – kiáltotta Tégla.
Megállt, széjjelnézett az esti homályban. Messziről, messziről, olyan messziről, hogy addig már el sem láthat a szem, egy halotthalvány arc ragyogott feléje, a fiáé. A szemei be voltak hunyva, bizonyos, hogy ilyen arccal fekszik a sírban is, a mész között. Aztán megenyhült az arc merevsége, szöszke gyerekfej lett belőle, nevető szájjal, édes madár szemekkel és kurta, bő gatyában ugrált a szérűn, a cséplőgép körül a Feri. Tégla kitárta karjait, hogy megölelje a gyereket, de az eltűnt. Hideg, fagyat hozó szél csapott Tégla arcába és a pénz megint az eszébe jutott.
Hátranézett, messze van-e már a vásártértől. Meglassította lépteit. Ej! Nem lett volna muszáj éppen liferációba fogni azzal a pénzzel, tehette volna a takarékba is, hogy kamatozzon a háború végéig, amikor már olcsóbban lehet jószágot venni. Hogy mi mindent csinálhatott volna a pénzzel? Hatezerhétszáz koronával? Százfélét is, ezerfélét is. Amit akart volna, azt csinálhatott volna. És az a liferáció sem volt olyan bolond dolog, csak okosan kellett volna hozzáfogni. Tégla megint az üres belső zsebéhez nyúlt és felforrt az epéje. Indulata legyőzte szégyenlős szemérmét és hangosan kifakadt.
– Ej, az ördög hozta elibém azt a honvédet. Boros voltam.
A szomszéd, aki már észrevette Tégla küszködését, csak erre várt. Megállt, megfogta Tégla karját, fürkészve nézett és sunyi ábrázattal szólt:
– Hátha hazudott a honvéd! Hátha él még a Feri?
Tégla megtorpant.
– Hogy hazudott volna? Lám. Erre nem is gondoltam.
– Hát ki az a honvéd? Ma látta kend először. Nem halotti bizonyítvány az, amit az ilyen ember mond.
– Nem, nem, – szólt sebesen Tégla. Nagyot lélegzett. A szívén enyhülni kezdett a nyomás, szinte megrendült az ellenállhatatlan pénzvágytól. Mohón és kiáltva kérdezte:
– Hol járhat az most a pénzemmel?
– Hazament az. Nem szökött az el. Miért szökne? Hisz kend nekiadta a pénzt. Tanúk előtt.
– Dehát ha hazudott.
A szomszéd röhögött.
– Hátha mégse hazudott? Én csak úgy mondtam. Egy századnál szolgáltak.
Tégla felhördült.
– Forduljunk vissza!
Visszafordultak. Szaporán mérték az utat. A szomszéd minduntalan dünnyögött.
– Ha nekem nincs, neked se legyen.
Elgondolta, milyen arcot vág majd a honvéd, ha visszakövetelik tőle a pénzt és kárörvendőn pislogott Téglára, aki komor bika módjára rohant előtte. Nemcsak azért ment elől, mert sietett, de azért is, mert nem akart a szomszéd csúfondáros szemeibe nézni. Szégyellte magát. Azért is, mert odadobta a pénzt, azért is, mert most visszaszalad érte. Lelke fenekén halkan zsongott a bánat elveszített fiáért, de vérét és minden ízét a pénz után való vad kívánkozás hevítette. A fejében bolondot kalimpált minden. Hej, mi lesz, ha a honvéd nem adja vissza a pénzt!
Betértek a Laci-konyhába s a szomszéd kérdezősködött a honvéd után.
Útbaigazították őket, a honvéd hazament Nánásra. Ha sietnek, az úton még elérik. A Laci-konyhásné kérte az étel-ital árát, amiről Tégla az imént megfeledkezett, de Tégla rá sem hederített. A cigány is elébe állt, levett kalappal, búsan vigyorogva, de Tégla félretolta az útból. Kirohant az éjszakába, zihálva, fogcsikorgatva loholt az elhagyott utcákon keresztül. A szomszéd lihegve szaladt utána.
Jó félórai futás után utolérték a honvédet. Egyedül ment az országúton. Holdvilág fehér fényében lassan ringott az alakja előre. Az árnyéka mutatta a felkötött kart is, erről ismerték meg legelébb. Tégla testét kiverte a láz, már egészen megvadult. Nem gondolkodott, csak érezte, hogy pár perc múlva, ha ég és föld összeomlik is, de kezében kell lennie a pénznek.
A csizmaszárából kirántotta a bicskát és kinyitotta.
– Hallod-e öcsém?
Hangja rekedt volt, tompa, mintha a föld alól törne elő.
A honvéd megállt és megfordult.
– Kend az? Utánam jött?
Tégla megállt, nagyot fújt. Összehúzta magát, mint a vad ugrás előtt. Jóval kisebbnek látszott, mint a honvéd. Szorosan elébe állt, lidérces szemmel nézett fel az arcába. Fújva tört ki belőle:
– Öcsém, add vissza a pénzt!
Forró, boros lehelete a honvéd arcába zúdult.
Jobb kezét, amelyben a bicskát tartotta, hátra lódította.
Nagy, zavaros, szomorú szemeit Tégla dúlt ábrázatán nyugtatta a honvéd. Egyszer-kétszer lassan bólintott a fejével. Aztán elkalandozott a szeme a nagy fehér-fekete éjszakába, messzire, ahonnan nem jön vissza az ember. A honvéd a halálra gondolt, mint Toporaucnál és azóta igen sokszor. Eszébe jutott Tégla Feri, ahogy ott feküdt a lövészárok partján s oldalából jött-jött szakadatlanul a vér. Újra látta, mint rebben utolsót a fiú szeme. Jobbról-balról ronccsá tépett haldoklók arca meredt rá. Köröskörül, fönt, lent és mindenütt a halál, nem csodálatos, hogy van még ember, aki él?
– Pénz – mondta. – Pénz… Hát mi annak a pénz, aki Toporaucnál volt? Vegye ki kend.
Kitárta kabátja jobb szárnyát, annak belső zsebében volt a tárca, amelyhez a felkötött bal karjával nem férhetett. Tégla a bicskás kezével nyúlt a zsebbe, kivette a duzzadt, rongyos tárcát, kinyitotta. Az egész pénz benne volt. Egymáson feküdtek az ezresek cifra menyecskéi és melengették egymást.
– Jól van, – mondta Tégla. Zsebébe tette a pénztárcát, csizmaszárába túrta a bicskát. Emberi mivolta visszaköltözött beléje.
– Csak derék ember vagy te, öcsém.
A honvéd úgy tett, mintha nem hallaná, elindult. A szomszéd utána kiáltott:
– Örülhetsz öcsém, hogy visszaadtad a pénzt.
A honvéd megfordult.
– Én, ha még örülni tudnék, csak annak örülnék, hogy hallgathatom, hogyan fúj a szél.
Lassan baktatott előre a holdvilágos éjszakában. Halkan zsongott, bongott körülötte a szél, mint messziről jött zsolozsmás templomi ének. A kopott csukaszürkét fényességbe vonta a holdvilág alakja mindjobban elmosódott s a fényesség mind nagyobbnak látszott körülötte. A hold sugarai dicsőítették a honvédet, ment lassan, magasztosan, fényességben, mint a szentek processiója. Tégla és a szomszéd ámulva néztek utána.
