A vesszőfutás bízó perceiből
Az ördögöknek, az angyaloknak
S a letagadott kis saroknak,
Ahol megbúttunk bízón sírni.
Még egyszer egy volt szokott hangot,
Amit fülem törődve hallott
Hajszolt hasztalan megfutásban.
Egy régi rándulást a bőrön
- Egy villanást az üveg-tőrön -
Sejtelmeset, mint rejtett ujhold.
Halálos és uras legyintést,
Lemondót s mégse meg nem nyugvót.
Lábam: még egy kötődő állást,
Mint ember-verte zivatarban:
Tudni akarom: tényleg meghaltam?!
Uj nap átható fényszórása,
Uj magunknak ujszülött mása,
Csökönyös, bútalan elfeledtem.