LENGYEL MENYHÉRT: FÉRJ ÉS FELESÉG • (Lakatos László színműve a Vígszínházban)
LENGYEL MENYHÉRT: FÉRJ ÉS FELESÉG •
(Lakatos László színműve a Vígszínházban)
(Lakatos László színműve a Vígszínházban)
E színdarab második felvonásának végső jelenetéért odaadnám igen kevés kivétellel mindazt, amit a magyar nyelven férj és feleség egymáshoz való viszonyáról írtak. Oh, ezek az írásművek cseppfolyós szentimentalizmusukkal vagy brutális erotikájukkal, úgyis mint a magyar temperamentum gyümölcsei, úgyis mint a pesti álköltészet csinált virágai, milyen unalmasak voltak ezek már a színpadon. A háromszög variációit már a franciáktól sem lehetett kibírni, de ők legalább halkan beszéltek, – magyar tanítványaik azonban túlhangszerelték a tercettet. Sehogy sem volt már azonban jó – ez a probléma elpudvásodott és megaszalódott. Mikor minap a Nemzeti Színházban Hervieu Bagatelljét néztem, – értelmetlenül bámultam a színpadra. – Istenem, hát hogy lehet most még ilyen dolgokkal foglalkozni? Lakatos az ismert háromszöget csak látszólag állítja fel, – de valójában mélyebbre megy, nem a férj, feleség és a barát, nem is a szerelem, hanem a házasság kérdését érinti – és elevenbe talál. Nem sokat mond róla, nem is nagyon mélyíti el a mondanivalóját, de elég az igazságból csak annyit felmutatni, mint a szentelt ostya, máris érezzük erejét. Itt a játék, mely kedvesnek és kicsit felületesnek indult, elmélyül és nagy horizontokat mutat.
Ez a Bálint professzor ugyanis a darab hőse, úgy forgatja és úgy viszi a dolgot, mintegy öntudatlan, ösztönét követve, hogy megszabaduljon a feleségétől, akit tehernek érez, – és éppen azért, mert a nő szerelmes belé és a szerelmes nő állandó nyugtalanságával rendkívüli módon fárasztja őt s zavarja életét. A jelenet művészete abban van, hogy egy külső cselekmény: egy udvarló közbejötte alatt világosan érezzük ezt a pszichológiai motívumot, mely – ismételjük – nem a szerelem, hanem a házasság problémájából fakad. Egy ketrecbe zárt két intelligens vadállat viaskodása ez, mely csak akkor szűnik meg, – vagy tér vissza újból, mikor az egyik fél kierőszakolta a szakítást s mikor evvel kész van – körülnéz s nem tud mit csinálni szabadságával. Ekkor jön ismét a nagy kerítő, a szerelem s újból összehajtja őket – a darabban a férjet és a felesége, – az életben talán más átcsoportosítással – de ugyanazon eredménnyel. A könnyű játék alatt a hallatlan és kényszerítő egymásra utaltságot érezzük, mint a végzet a férfi és a nő egymáshoz való viszonyában.
Itt az értéke Lakatos darabjának s itt az új út, melyből a problémát nézni lehet. És csakis ebből a szögből lehet nézni, de viszont ekkor vesszük észre, hogy mily kevés igaz és való dolgot mondtak el erről a színműirodalomban, holott mindig e téma körül jártak. Igaz, Srindberg lávát ontott és kénköves füsttöt fújt – de ő isteni módon elfogult volt, mint egy genie. Feltáratlan kincsek vannak itt még objektív írók számára – és Lakatos jól végezte feladatát.
Dialógusa friss és precíz – óriási haladás "Az idegen leány" tapogatódzó és irodalmiasan színezett, mégis halvány párbeszédei óta. Megtalálta a hangját, úgy látszik témakörét is, alábbhagyott azzal a mohósággal, mellyel eddig témáira vetette magát. Úgy látszik, az élet és a tapasztalat is érlelte, – hiába, az életet hosszú távon kell lovagolni, be kell várni, míg a megfigyelések és élmények témává sűrűsödnek és kiadják belső erejüket.
A darabot csak könyvben olvastam, az előadásról – melyet nem láttam – nem írhatok.
