Tass József: A reményhez
A kínban, mely gyötrő falat
Emel fölém. E puszta rom
Egyetlen ékessége vagy.
De erős a te hódító
Uralmad, mely sosem lazul
Sarkaiban. Nem gyönge hó
Melyen ragyogsz. Szilárd s hideg
Trónuson ülsz: a megszakadt
Szivek milliói felett.
Sorsunkat, mely már ebek
Harmincadán hever! Misem
Múlhat felül rút a sebek
Értelmet meghalad pazar
Munkád, mely összekeveri
A kéjt a kínnal, mely csavar.
Szivek törvénye vagy? – Csupán
Az istenek szeszélye szült
Vigasznak annyi kín után?
Erő, – roppant sziklák mögött
Tanyázó, hol a távoli
Szférák zúgnak egymás fölött:
Léonyed, mely kettős: hit s merő
Kétely, karcsú és haragos
Oszlop gyanánt szökjön elő!
Hurok szorít s a vasszegen
Feszül, – míg fojtja a zsineg, –
Szívében hozzád esdekel.
S rohadni sincs miből; az zord
Kényszer tipró sarka alatt:
Szabad-e várni jobbra kort?
Szégyenpadon, kit végzete
Hitétől foszta meg, üres
Árnyként a sírba szállni le.
Arcát tiltó közöny fedi
Bukásán. Bár kegyetlenebb
A gúny, mely sajnál s emberi. –
Holtában is, mint ércbe zárt
Erőt, malasztként hordja szent
Hitét, melyet szívébe vájt.
Mely győzni tud, hol dac s komor
Szándék feszül a süppedő
Kripták alatt s kitörni forr? –
Dörgő poklában is: örök!
E nemzet, mely az áldozat
Báránya volt, – létért hörög! –
S fejére hull is: végtelen
Sorsát kibirja s nem szünik
Hinni egy méltóbb életen.